A „S’mini” nem választható külön az előző fejezettől („Cáv”), mely így végződik: „De a Gyülekezet Sátrának kapuján ki ne menjetek hét napig, addig a napig, a melyen betelnek a ti beavatásotoknak napjai, mert hét napig tart a ti beavatásotok” (3Mózes 8, 33), és a folytatás: „és lőn a nyolcadik napon, hogy szólította Mózes Áront és az ő fiait, és Izráelnek véneit”. 

A Vájikrá második fejezete kilenc pozitív és kilenc negatív (héb.: ászé” és „lo táászé”) parancsolatot tartalmaz. Közülük van az oltár tüzének (pozitív) parancsolata: „Parancsold meg Áronnak és az ő fiainak, mondván: ez az égőáldozat törvénye, ez az elégett áldozat a máglyán, az oltáron. 

A Kivonulás könyvének utolsó fejezete is a Bizonyság Hajlékának tartozékairól szól. Az Exodus első évfordulójára készen állt a sivatagi szentély, a Bizonyság Hajléka: „Lőn azért a második év első hónapjában, a hónap első napján, hogy felállították a hajlékot” (2Mózes 40, 17).

A szentély és kellékeinek elkészítése nagy vállalkozás. A munkához ácsokat, takácsokat, kelmefestőket, aranyműveseket toboroznak, akik élén Becálél mester áll: „Mózes pedig mondta Izrael fiainak: „Lássátok, az Örökkévaló Becálél nevét szólította, Uri fiát, Húr fiát, Júda törzséből, és betöltötte őt isteni szellemmel, bölcsességgel, értelemmel és ismerettel minden munkában”. 

A szentély folyamatos működéséhez a nép adományaira van szükség. „És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván, mikor megszámlálod Izrael fiait, akkor adja ki-ki lelke váltságát az Örökkévalónak, midőn megszámlálják őket; hogy ne legyen rajtuk csapás, midőn megszámlálják őket.

„Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak neked tiszta, préselt olíva olajat a világításra, hogy az örök mécses állandóan égjen. A gyülekezés sátrában a függönyön kívül, mely a bizonyság előtt van, rendezze el azt Áron és fiai estétől reggelig, az Örökkévaló színe előtt, örök törvény ez nemzedékeiken át Izrael fiai között” (2Mózes 27, 20-21). 

„Szólj Izrael fiaihoz, hogy hozzanak nekem ajándékot; minden embertől, akit szíve arra ösztönöz” (2Mózes 25, 2). Az adomány a szentély felépítéséhez és kellékeihez szükséges: „és készítsenek nekem szentélyt, hogy lakjam közöttük. 

Az „és ezek a rendeletek” (váéle hámispátim) c. fejezet a héber jog első kompendiuma. Ez az egyetlen fejezet az összes parancsolat tíz százalékát tartalmazza, a legkülönbözőbb témakörökből: testi és anyagi kár, boszorkányüldözés, pénzkölcsönzés, halálbüntetés, rabszolgák jogai, bírák szidalmazása, idegenek, özvegyek és árvák ellen elkövetett csalás,

Jitró midrása a vallás egyik legfontosabb tételéről beszél, mely szerint a Szináj hegyi kinyilatkoztatás az írott és a szóbeli törvényre egyformán vonatkozik: a két kőtábla csak jelképes, hiszen az írott törvény tételeivel egy időben hangzik el a Tóra mindenre kiterjedő magyarázata is, az úgynevezett „szóbeli Tóra” (a Talmud). 

„És volt, midőn elbocsátotta Fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országának útján, mert közel volt az, mert azt mondta Isten, nehogy megbánja a nép, háborút látva és visszatérjen Egyiptomba” (2Mózes 13, 17). Az aggodalom nem volt alaptalan, mert röviddel a Nádas tengeri (Vörös tenger) megmenekülés után fel kellett venni a harcot Ámálekkel, pedig a hébereknek még nem volt képzett seregük

Fáraó meghajol a tíz csapás alatt, és szabadon engedi a zsidó népet. Az egyiptomi kivonulás az új törvényeken, a parancsolatok sokaságán keresztül vezet a szabadság felé. Közülük egyik az imaszíjak (héb.: tfilin) parancsolata. Érdekes módon, az imaszíjakat a Tóra az elsőszülöttséghez köti:

Az égő csipkebokor előtt az Örökkévaló „bemutatkozik” Mózesnek, megmondja a nevét. Azt a nevet, melyet betű szerint soha nem szabad kimondani: „Azért mondd Izrael fiainak: Én vagyok az Örökkévaló, kivezetlek benneteket Egyiptom rabmunkái alól, megmentelek benneteket az ő szolgálatukból, megváltalak benneteket kinyújtott karral és nagy ítéletekkel” (2Mózes 6, 6). 

Mózes második könyve, a Kivonulás első fejezetében találkozunk először Mózessel, aki az ötödik könyv végéig „velünk marad”. József halálától Mózes születéséig száz esztendő telt el, eközben Jákob családja néppé növekedett. Hogyan lett milliós nép egyetlen családból, száz év alatt?

„Midőn közeledtek Izrael napjai a halálhoz, akkor hívatta fiát, Józsefet és mondta neki: Ha ugyan kegyet találtam szemeidben, tedd, kérlek, kezedet csípőm alá, hogy cselekszel velem szeretetet és hűséget: ne temess el kérlek, Egyiptomban.” (1Mózes 47, 29). József valóban felviszi Jákob földi maradványait az Ígéret Földjére. 

Jákob fiai már indulnának vissza Kánaán földjére, de József „visszatartja” a legkisebbik testvért, Benjámint. „Ekkor Júda József elé lép” és elmondja, hogy mit jelentene ez öreg apjuknak, Jákobnak: „midőn eljövök szolgádhoz, az én atyámhoz és a fiú nincs velünk az ő lelke pedig össze van kötve lelkével” (1Mózes 44, 30). 

A fejezetben Jákob gyászáról és az egyiptomi gabonavásárról esik szó. Mikor József halálhírét hozzák, Jákob szabályszerűen betartja gyászt, mert Isten eltitkolja előtte a valóságot. Jákob nem boldogul egykönnyen az élet csapásaival, bajaival:

„És Jákob lakott apja országában, Kánaán földjén” (1Mózes 37, 1). A héber „vájésev” szó, ómen-szerű kifejezés, jelentése: (és) élt, ült, lakott. Hallatára, első pillanatban békét, nyugalmat, biztonságot feltételezünk, mégis mögötte van a rossz, a fájdalom, a veszteség. 

„És küldött Jákob követeket maga előtt Ézsauhoz, az ő testvéréhez” (1Mózes 32, 4). Miért fél ennyire ikertestvérétől? Talán „bűntudatot” érez, hogy ellopta tőle az elsőszülöttség jogát? Nem, Jákob csak az atyáknak tett Ígéretre gondol. Az Ézsauval való találkozás előtti éjszaka sorsdöntő.

„És elhagyta Jákob Beer-Sevát és Horonba ment. Elérkezett egy helyre és meghált ott, mert lement a nap, vett a hely köveiből és a feje alá tette; és lefeküdt azon a helyen. És álmodta, hogy íme, létra áll a földön, a teteje az eget éri; és íme, Isten angyalai föl és alá járnak rajta”

„És volt, midőn megöregedett Izsák, elhomályosodtak szemei, hogy nem látott és szólította Ézsaut, az ő nagyobbik fiát” (1Mózes 27, 1).