A zsidóság (képének) története

Avagy:
A zsidók a mások szemében

Gadó János előadása-sorozata a Szombat folyóirat szervezésében

„A másik ember tekintete tesz zsidóvá.”

Jean Paul Sartre e maximáját alapul véve próbáltuk értelmezni azt a jelenséget, hogy a zsidók és környezetük gyakran teljesen másképp látják közös dolgaikat.

A kívülálló, a Másik félreismerése, félreértelmezése egyidős az emberiség történetével és szinte minden embercsoport megtapasztalhatta a saját bőrén – de a történelem során senkinek nem jutott olyan hosszú, szisztematikus, mély kultúrává terebélyesedő félreismerés és félreértelmezés, mint a zsidóknak.

A kéthetente megtartott előadásokon Gadó János szociológus, a Szombat szerkesztője néhány történeti és mai példán tekintette át a zsidókat övező mítoszokat és megpróbált a hallgatókkal együtt gondolkodva leásni a gyökerek felé. Milyen módon észlelték és próbálták – gyakran archaikus elemeket tartalmazó – világképükbe beilleszteni a népek a velük együtt élő zsidóság sajátos kultúráját?

Támogató/supported by the: L. A. Pincus Fund for Jewish Education in the Diaspora, Israel
Partnerek: Bálint Ház, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, Szombat Alapítvány

 

A sorozat témái 2015-ben a következők voltak:

április 8.: Mítoszok és zsidókról szóló mítoszok

A „mítosz” szó jelentése esetünkben nem valótlanság, hanem: őstörténet, amely elhelyez bennünket a világban. Minden – a közösség névre igényt tartó – embercsoportnak van alapító mítosza, amelyben megfogalmazzák, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mi végre vagyunk a világon. A keresztény (eredetű) kultúrák önképében hosszú korszakokon át a zsidók töltötték/töltik be a „Másik” szerepét: az ellenpólusét, akik nem vagyunk, de akihez képest meghatározzuk magunkat. A következő előadások, ezen „ellenpólus-kép” változásait próbálják bemutatni.

április 22.: A zsidó Másikról szóló ősmítoszok tartóssága – kialakulás, fejlődés, modernizáció

Az antik világ politeista embere nem tudta vallásához illeszteni a zsidók szigorú monoteizmusát. A különféle pogány istenségek békében megfértek és barátkoztak egymással, de a zsidók istene elutasította mindannyiukat. Emiatt a zsidók nem illeszkedhettek be teljesen az antik város közösségébe. Kívülállóból azonban csak a kereszténység elterjedése után változtak át „belső ellenséggé”: vagyis az identitás olyan részévé, amelyet a keresztény világ sem megemészteni, sem magából kivetni nem tudott.  A felvilágosodás a vallás világmagyarázó erejét megkérdőjelezte, a 19. századi liberális nacionalizmus pedig magánüggyé tette. Ezzel a zsidók előtt álló akadályok eltűntek – volna, ám az új szellem fáklyavivői között hamarosan megjelentek azok, akik újrafogalmazták a tételt, mely szerint a zsidók a szép új világ ellenségei, ezért nem lehet őket oda sem befogadni.

május 6.: Aranykor és baljós előjelek: a modernizált mítosz első főpróbája, a Dreyfus-per (1850-1914)

Aranykor és baljós előjelek; a modernizált mítosz első főpróbája: a Dreyfus-per (1850-1914)
A liberális korszellem nyomán törvényekben szentesített befogadás nem vált normává az európai társadalmak minden rétegében. A látványos sikerrel integrálódó zsidók iránt új ellenérzések gerjedtek. A Dreyfus-ügy volt a liberális Európa nagy próbatétele: a teljesen asszimilált, de el mégsem fogadott zsidók ellen ekkor robbant ki az első össznemzeti hisztéria. A zsidóellenes vádakat immár teljesen szekuláris alapon fogalmazták újra. Ekkor még – óriási küzdelemben – a liberalizmus erői felülkerekedtek.

május 20.: Forradalmak és ellenforradalmak, kommunizmus és fasizmus: a zsidók helyzetének és szerepének radikális újraértékelése (1918-1925)

Az I. világháború alatt, ill. után a liberalizmus törékeny egyensúlya felborult, helyette radikális, azonnali megoldásokat ígérő, ellenségkereső eszmék uralkodtak el. Ezek a liberális rendszer intézményeit a múlt korhadt maradványainak tekintették, és készek voltak a társadalom életébe történő legradikálisabb beavatkozásra. A zsidók biztonságérzete megrendült, hagyományos intézményeik és kivívott szabadságjogaik komoly veszélybe kerültek. A szovjet típusú kommunizmus és a közép-európai antidemokratikus nacionalizmus egyaránt megtette a maga javaslatát arra, miként kell a zsidók körüli feszültségeket véglegesen levenni a napirendről.

szeptember 16.: A „zsidó hatalom” kora – 1880–1914

A feltörekvő, prosperáló zsidó polgárok többsége ezekben az évtizedekben nem tudhatta, hogy a „zsidó hatalom” kiépítésén dolgozik. Előmenetelükben ugyanis egyre többen nem az ország gyarapodásához való hozzájárulást, hanem a zsidó hatalomra törés jelét látták.
A „Boldog békeidők” évei a nagy felhalmozás korának nevezhetők: nemcsak a gazdaság, a művészet, a tudományok, hanem az ideológiák – köztük a szélsőséges eszmék terén is. A zsidók előmenetelére válaszul ekkor született meg a modern antiszemitizmus. A 20. századi ámokfutás szellemi alapjait jelentős részben a Boldog békeidők korszakában rakták le.

szeptember 30.: Weimar kora – 1920–1933

Európa nemzetei 1920 után kezdték benyújtani a számlát a zsidóknak azért az előmeneteléért, amit a többségi társadalomban sokan összeesküvésnek, hatalom-átvételi kísérletnek érzékeltek. A vélt zsidó hatalomátvétel csúcsának az 1919-es, kommunista típusú forradalmakat tekintették, amelyekben a zsidó származású személyek gyakran kulcsszerepet játszottak. De a zsidók milliói (Szovjetoroszországtól nyugatra) ennek ellenére még hinni akarták, hogy a régi liberális berendezkedés szerint folytathatják az életüket. Másfél évtized kellett hozzá, hogy kiderüljön: a régi liberális Európa halálos sebet kapott a Nagy Háború lövészárkaiban.

október 14.: A zsidómentes Európa – 1933–1945

A német nemzeti szocializmus, és benne mindenekelőtt a Holokauszt, az európai kultúra legnagyobb szabású kísérlete volt, hogy megszabaduljon a tízparancsolattól, a zsidó eredetű etika és az egész monoteista civilizáció jármától, és ennek letéteményeseitől, a zsidóktól. Általában megpróbált megszabadulni attól az érzéstől, amit Freud úgy nevezett: rossz közérzet a kultúrában, és megkísérelte a visszatérést valamiféle vélelmezett, őserejű, romlatlan, pogány világba.

október 28.: Izrael a pionírállam – 1945–1967

1945 után Európa népei a háború romjai közepette próbálták életüket újra rendes kerékvágásba igazítani, ami egyszerre ok és ürügy volt, hogy a zsidók tragédiájával ne foglalkozzanak. Nyilván nem is lehettek képesek abba a szakadékba belenézni, amit a zsidók elpusztítása jelentett, és amiben sokszor aktívan vagy passzívan közreműködtek. A politikusok, akik érezték ezt a feszültséget, úgy próbálták a „számlát rendezni”, hogy lelkesen támogatták a születő félben lévő Izrael Államot. Ezzel a zsidókérdést – ami Európában 1945 után tabunak számított – a Közel-Keletre helyezték át.

november 11.: A „cionista agresszor” – 1968–1989

A Hatnapos háború 1967-ben az élet-halál harcot vívó Izrael iránti európai szimpátia csúcspontja volt. 1968-ban az addigi egyensúly megbillent, majd lassan az ellenkezőjére fordult: Nyugat-Európa elkezdte hosszú küzdelmét a Holokauszt emlékével, s ebben a keserves folyamatban úgy segített magán, hogy – a szovjet propaganda egyes elemeit átvéve – Izraelt kezdte azokkal a bűnökkel (rasszizmus, népirtás, stb.) vádolni, amelyeket a háború éveiben maga követett el a zsidók ellen.

november 25.: A „békefolyamat” és a „palesztin genocidum” 1989–2015

1989-ig a Szovjetunió volt az anticionizmusnak nevezett, baloldali zsidóellenesség szellemi és anyagi centruma. Összeomlásával hirtelen vákuum keletkezett és feléledt a remény, hogy az anticionizmus elveszíti utánpótlását és elapad. Ezek voltak a „békefolyamat” évei. 2000-re azonban kiderült, hogy az arab-iszlám világ zsidógyűlölete sokkal mélyebb, mint azt a békefolyamat hívei feltételezték. 2001. szeptember 11. volt az a pillanat, amikor az iszlámizmus hivatalosan is átvette a kommunizmus szerepét, mint a nyugat-ellenesség és a zsidógyűlölet új letéteményese.

december 9.: Az „izraelita” és a „cionista” – (szitok)szavak története

Az emancipáció hajnalán, a szellem napvilágának korában a megvetett zsidók helyébe a felvilágosult és polgárosult izraelita lépett. Viselői – a többségi társadalommal egyetértésben – igyekeztek megszabadulni mindattól a nyomasztó emléktől, amit a zsidó szó magában hordozott.
Ez a zsidóság befogadásának gesztusa volt.
Mikor aztán a 20. században a példásan polgárosult izraelitákat éppúgy meggyilkolták, mint a kaftános zsidókat, ez a finomkodó szó a lomtárba került. A zsidó sorsot nem sikerült meghaladni és az izraelita szóban hordozott reménység elhamvadt.

1945 után a zsidók szidalmazása lehetetlenné vált a keresztény gyökerű országokban. Így a gyűlölet legitim kifejezésére (a kommunista országokban) bevezették a cionista szó pejoratív használatát.
Ez a zsidóság elutasításának gesztusa volt és ma is az.

Mindkét szó – más és más módon – egyfajta hasítást jelent: a zsidóknak csak egy részére fókuszálja a figyelmet. Az első, az elfogadás érdekében, csak a jelenkori polgárosult, asszimilált zsidót akarta látni. A második, az elutasítás érdekében, csak az ellenszenvesnek ábrázolt Izraelre fókuszál (miközben a többi zsidót, látszólag, elfogadja).

december 16.: A politikai korrektség bírálata

A politikai korrektség mintha Marx híres mondását akarná átültetni a nyelvhasználatba: „Fel kell forgatni mindazokat a viszonyokat, amelyekben az ember lealacsonyított, leigázott, elhagyott, megvetendő lény”. Eszerint tehát száműzni kell tehát a nyelvből minden olyan kifejezést, amely bármelyik, alacsonyabb státuszú vagy kirekesztett csoportot bántó, lekezelő hangon említ.
Azonban a jó szándék gyakran a „Csak jót vagy semmit” primitív gyakorlatává fajul. A kisebbségi csoportok gyakran fenntartják maguknak a jogot, hogy megmondják, mi a bántó – és ezzel a kritikát is sikeresen kiiktatják. (Lásd pl. az „iszlamofóbia” vádját.)
A politikai korrektség csúcsa (vagy alja) a palesztinok örök áldozati mivolta, és ettől elválaszthatatlanul, az izraeliek örök, feloldhatatlan bűnös mivolta is.

Helyszín: Bálint Ház (1065 Budapest, Révay u. 16.)