Soros az esztenán

“Egy terület ideális esetben úgy is „visszatérhet”, hogy miközben marad a mostani országában, lelkileg-gazdaságilag- kulturálisan és egyéb módokon ezer szállal kötődik az anyaországhoz.”

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli György, Demény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila, Haklik Norbert, Markó Béla, Kováts Judit, Romsics Gergely, Szathmáry István Pál, Vajda Mihály, Végel László és Valcz Péter írását közöltük, az alábbiakban pedig Wekerle Szabolcs újságíró, szerkesztő, műfordító válaszát olvashatják.

*

Úgy tizenöt-húsz évvel ezelőtt mozgalmat alapítottam – jó, a mozgalom szó túlzás, egymagam voltam a tagja, sőt valószínűleg nem is tudott róla más rajtam kívül. Az volt a neve, hogy Legalább valamit vissza! A Trianon után használt jelszó – Mindent vissza! – mintájára született az elnevezés, és arra utalt, hogy ha mindent nem is, de valamit, idővel, egyszer, talán meg lehetne próbálni visszaszerezni a Magyarországtól 1920-ban elcsatolt részek közül.

Mielőtt az olvasó a szívéhez kapna: pontosan tudom, hogy ilyesmire a legvalószínűbben csak háború, de legalábbis nagyon súlyos konfliktus árán van lehetőség, amit nyilvánvalóan én sem kívánok. „Mozgalmam” inkább afféle gondolatkísérlet: muszáj-e lemondanunk arról, ami egyszer a miénk volt, és ahol még ma is jelentős százalékban magyar honfitársaink élnek? Azért, mert a történelem egy adott pillanatában – végtelenül igazságtalanul – kimondatott, hogy így lesz, mindörökké így kell-e maradnia? Vagy, ha adódik valamilyen lehetőség, érdemes-e változtatni rajta?

Egy terület ideális esetben úgy is „visszatérhet”, hogy miközben marad a mostani országában, lelkileg-gazdaságilag- kulturálisan és egyéb módokon ezer szállal kötődik az anyaországhoz. Akár valamivel jobban is, mint ahhoz az államhoz, amelyben éppen elhelyezkedik. Ennek feltétele a mai (és tovább bővülő) Európa, és annak nyitott határai. Illetve egy olyan anyaországi politika, amely elősegíti az ilyen folyamatokat, és amely prioritásnak tekinti a határainkon túl élő magyarok igényeit, lehetőség szerint pedig autonómiatörekvéseit is. (És amely persze közben „a másik kezével” nem ügyködik épp azon, hogy ezt az Európát megtorpedózza – de ez a cikk most nem erről szól.)

A Fidesz 2010-es győzelme után sok-sok remény élt bennem a nemzetpolitikánkkal kapcsolatban. Az, hogy a megalakuló országgyűlés első lépése a kettősállampolgárság-törvény megszavazása volt, új idők nyitányát hirdette. Mostanra árnyalódott a kép: sok, korábban Fidesz-párti ismerősömmel ellentétben nem gondolom ugyan, hogy Orbán Viktor határon túli politikája kizárólag a szavazatszerzést célozza, de azt sem, hogy az a jó út, amelyen haladunk. Azt ellenben igen, hogy minden hibájával és baklövésével együtt messze a legjobb út a rendszerváltás óta.

A 2018-as kampányban megjelent Orbán Viktor Facebook-oldalán egy felvétel. „Helló, Brenzo” – szólt bele a telefonba a kormányfő, aki ezután Brenzovics Lászlóval, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökével folytatott rövid beszélgetést, miután előző nap felgyújtották a szervezet ungvári irodáját. „Kell-e nektek pénzügyi segítség, felújítás, bármi?” – kérdezte a magyar miniszterelnök, biztosítva a kárpátaljai magyar politikust arról, hogy a KMKSZ és az ott élő magyarok számíthatnak a kormány támogatására.

Színtiszta kampányvideó egyfelől, persze; ugyanakkor sokat elárult arról, hol tartunk. Az anyaország miniszterelnöke bármikor fel tudja hívni egy határon túli magyar szervezet vezetőjét, hogy szót váltson vele. A dolog valószínűleg fordítva is működik: ha nem is feltétlenül közvetlenül a miniszterelnökkel, de ma a határon túliak a megfelelő csatornákon különösebb akadályoztatás nélkül kapcsolatba léphetnek a magyarországi illetésekkel, ha valamilyen problémájuk támad.

Ebben nincs semmi meglepő. Illetve, nem kellene, hogy legyen. Ugyanakkor gondoljunk bele: ugyanez ennyire olajozottan és magától értetődően zajlott-e 2010 előtt? Bármikor a rendszerváltás óta? Magyarország határon túliakat érintő politikájában paradigmaváltás történt a második Orbán-kormány hivatalba lépése óta. És ez, akárhonnan nézem, pozitív fejlemény.

A kormányzat hozzáállása meglepő, legalábbis szokatlan azért is, mert Magyarországon harminc évvel a rendszerváltás után még mindig nem került helyére sem Trianon, sem az elcsatolt részeken élők ügye. Még ma is gyakori, hogy a kisebbségi magyarokat románozzák, szerbezik, ukránozzák anyaországi honfitársaik. Még ma is előfordulhat, hogy a romániai elnökválasztás hajrájában egy magyarországi párt elnöke nem a magyar, hanem egy román jelölt mellett kampányol (pedig aki csak fél szemmel is figyeli a román politikai életet, még soha nem láthatott példát arra, hogy a román politika a szavakon túl valaha is a magyarok érdekeit nézte volna), míg párttársa a Felvidéken fogalmaz meg az ottani magyarok iránt legalábbis érzéketlen gondolatokat. Még ma is elhangozhat ilyen újságírói közbevetés egy interjúban Trianon százéves évfordulója kapcsán egy magyar hetilapban: „Arról kevesebb szó esik, hogy Trianon az elképesztő veszteségek mellett újra a térképre rakja, hivatalosan elismerteti a nemzetközi közösséggel a független magyar államot.”

A példák sora hosszan folytatható lenne. Ennek a helyzetnek a tükrében vizsgálva az Orbán-kormány Trianon- (és egyáltalán: szomszédság-) politikáját, már önmagában az, hogy az egyáltalán létezik, komoly fegyverténynek számít. Hát még, ha számba vesszük a rengeteg óvoda- és iskolaépítésre, örökségvédelemre, egyéb célra a határon túlra juttatott támogatást. Mindig meglep, amikor valaki azon csodálkozik, hogy a külhoni magyarok a Fideszt támogatják. Miért, kit kellene támogatniuk? Nem azt, aki egyáltalán észrevette őket?

Az, hogy a magyar kormány közben honi viszonyainkat is exportálja Pozsonytól Beregszászon és Csíkszeredán át Szabadkáig, szerte a Kárpát-medencében (és azon is túl), már kevésbé örvendetes. 2015-ben Gyimesben jártam, ahol egy kedves ismerősünk felvitt bennünket az esztenájához, vagyis ahhoz a hegyi kalyibához, ahol a telet leszámítva az állatait tartja, és pompás tejtermékeit készíti. Ültünk a kis házikóban, csodálatos tejfölös-túrós puliszkát ettünk, bort is ittunk hozzá, az ezeréves határ közelében méláztunk múlton és jövendőn, amikor valamiképpen az akkor éppen friss és ropogós témának számító menekültválságra terelődött a szó. Csakhamar azon vettem észre magam, hogy döbbenten hallgatom magyar köztelevízión edzett vendéglátónk szájából ugyanazokat a sorosozós, migránsozós szólamokat, amelyektől a Székelyföldön is túlra utazva olyan jó volt egy picit éppenséggel eltávolodni.

Igen, Orbánék a sok odafigyelés mellett a politikájukkal is „megajándékozzák” a határon túli magyarságot. Meg a stadionokkal. A folyamat ennyiben tökéletesen demokratikus: egyenrangú magyarok vagyunk, ugyanaz jár számos tekintetben.

Mégis, a kisebbségpolitikánkat tekintve előre félek attól, mi lesz itt, ha a Fidesz-kormány egyszer megbukik (mert meg fog, hiszen semmi sem tart örökké). Hogyan kezeli majd ezt a kérdést a másik, az üggyel kapcsolatban minimum közömbös, sokszor pedig kimondottan ellenséges politikai oldal? Teljesen kézenfekvő lesz, hogy az elsők között a mostanáig „túlszeretett” (túlszeretett… a valóságban egyszerűen csak végre a helyén kezelt) határon túli magyarságot bünteti majd. És ne legyenek illúzióink: ezt nemcsak Orbán itthoni ellenfelei várják, hanem a hajdani kisantant összes mindenkori vezetője is.