Hétköznapi Trianon

“A férjhezmenetelemmel azonban Trianon valamiféle metamorfózison esett át; megszemélyesült, arcokat öltött. Hozzám közelálló emberek arcát, az ő sorsukat, elszenvedett veszteségeiket, küzdelmeiket jelentette.”

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli György, Demény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila és Haklik Norbert és Markó Béla írását közöltük, most Kováts Judit író, levéltáros válaszát olvashatják.

*

Tősgyökeres felvidéki család tagja vagyok több mint három évtizede. Nem vér a vérükből, mert férjhezmenetelemmel lettem családtag, de a kötődés szempontjából ennek már semmi jelentősége. 

Egy alföldi városban születtem, sem az én, sem a szüleim életére semmilyen közvetlen hatást nem gyakorolt Trianon. Iskolai tananyagként találkoztam vele először, de csupán a száraz tényekkel: az első világháború veszteseként Magyarország elveszítette területe kétharmadát, lakossága felét. Később, történelem szakos hallgatóként bővültek az ismereteim, s olykor bennem is fel-felhorgadt a nemzeti érzés az igazságtalan békediktátum miatt, s csoporttársaimmal együtt énekeltem én is elszorult torokkal a Székely himnuszt. Úgy gondolom, életem első húsz évében tipikusnak és átlagosnak mondhatóak Trianon-ismereteim és érzéseim.    

A férjhezmenetelemmel azonban Trianon valamiféle metamorfózison esett át; megszemélyesült, arcokat öltött. Hozzám közelálló emberek arcát, az ő sorsukat, elszenvedett veszteségeiket, küzdelmeiket jelentette. Úgyis mondhatnám, hogy lett egy személyes, hétköznapi Trianonom, amely földrajzilag a Szepességet és a Kassa melletti Abaújnádasdot ölelte fel, időben pedig kiterjedt a felvidéki magyarságra még Trianontól is nagyobb csapást mérő párizsi békére, illetőleg a hírhedt Beneš-dekrétumokra és azok következményeire.

Őseink valahonnan Szászországból érkeztek a Szepességbe, ebbe a sokszínű, divatos szóval élve multikulturális olvasztókemencébe, amely egy tündérsziget volt. Korát mindig is messze meghaladó tolerancia jellemezte, német, magyar és szlovák nemzetiség mintaszerű együttélésének színtere volt évszázadokon keresztül. Itt természetesnek számított, hogy egy mondatot németül kezdenek, magyarul folytatnak és szlovákul fejeznek, és ugyanilyen természetes volt az is, hogy a német és magyar darabok mellett Štúr szlovák nyelvű színművét is bemutatják a lőcsei polgármester feleségének, Probstner Apollóniának színpadán.

Ez a tündérsziget elsüllyedt örökre. A Szepességből a magyarok, a németekhez hasonlóan, majdhogynem nyomtalanul tűntek el. Számuk a mérhetőség határa alá süllyedt. Lőcsén a szlovák statisztikai hivatal néhány évvel ezelőtti adatai szerint mindössze hat magyar él. 

A két háború közötti Csehszlovákia élhető ország volt magyarként is

Trianonnal kezdődött ugyan, de az első impériumváltás tulajdonképpen még nem járt tragikus következményekkel a kisebbségek sorsára nézve. Volt ugyan földreformnak nevezett kisajátítás, de nem vettek el mindent, bezártak néhány magyar iskolát, de nem az összest, kiutasítottak néhány ezer magyart és németet, de nem lettek kollektív bűnnel megbélyegezve, és nem internálták, deportálták vagy nem cserélték ki, akár valami hibás árut, őket.

Az anyaországgal összehasonlítva, az első csehszlovák köztársaság demokratikus berendezkedésű volt, magasabb életszínvonal, széles szociális háló, nyugdíj, betegbiztosítás, stb. jellemezte. A nemzetiségeknek voltak iskoláik, kulturális egyesületeik, folyóirataik, szabadon használhatták anyanyelvüket. 

Nem tűnt tehát alaptalannak a remény, hogy a második háború után is folytatódik, ami ’38-ban megszakadt. Azonban Trianon sárkányfogakat vetett el, s azok a beneši Csehszlovákiában hatalmasra nőttek. Kollektív bűnösség, teljes jogfosztás, aminek alapján magyarokkal, németekkel mindent lehetett: börtönbe zárni, internálni őket, munkát, nyugdíjat, betegellátást megvonni tőlük, anyanyelvük használatát betiltani, iskoláikat bezárni. 

A háborúnak vége, de szeptemberben a magyar gimnazistát hazaküldik a szlovák iskolából azzal, hogy „nem vagy csehszlovák állampolgár, nem tanulhatsz”. Az elemista pedig, ha nem hangzik el Kolombusz neve, azt sem tudja, hogy földrajz órán ül. Így veszi kezdetét 1945-ben egy hosszú éveken át tartó különös exodus: a zöld határon ezrével szöknek a diákok Magyarországra, tanulni.

Szöknek, mert másképp nem lehet. Nemhogy nyugatra, Magyarországra is vízum kell, amit vagy megadnak, vagy nem. Megesik, hogy a szülő évekig, évtizedekig nem láthatja gyermekét, nagyszülő az unokáit. Megesik, hogy közvetlen hozzátartozó temetésére sem sikerül hazamenni. S ez évtizedeken keresztül így van, annak ellenére is, hogy egy a tábor, Csehszlovákia és Magyarország a szovjet tömb tagja, s mint ilyen, baráti szocialista ország. 

A hontalanság, a jogfosztottság, a számkivetettség évei ezek.

Van, akit kitoloncolnak, internálnak, deportálnak, lakosságcserével kicserélnek, van, aki magától elmegy. Van, aki mindennek ellenére sem tud, nem bír elmenni. Mint családunk nagyasszonya, aki nap mint nap kiül a kényszerlakhelyül kijelölt nyomorúságos majori lakás elé, s onnan nézi a házát, amelyben negyven évig élt, ahogyan eltűnik róla a tető, az ajtók, ablakok, aztán a falak, végül a földdel válik egyenlővé. Nyolc éven át nézi a pusztítást és a pusztulást, amikor is a sokadik agyvérzés elviszi. Mindent elvettek tőle, magyarsága csak bajt hozott a fejére, utolsó kívánsága mégis az, hogy magyar zászlóval temessék el. 

Amikor mi, leszármazottai Nádasdra látogatunk, az ősi fészek helyén már csak a semmit nézhetjük. Nézni a pusztulást és nézni a hajdani világ helyén a semmit: önkínzás, sóvárgás, vágyakozás a letűnt világ után? Nem tudom, de valahogy újból és újból el kell menni Nádasdra, be kell menni a temetőbe, megállni a sírjuknál, és végig kell menni azon az utcán, bámulni az új házakat, és mögöttük a semmit. És el kell menni Lőcsére, és rögzült sztereotípiáinkon, előítéleteinken túllépve annak a harmadik-negyedik generációnak, amely most lakja azt a vidéket, el kell ismerni az érdemeit. Azt, hogy jó gazdái az „örökségnek”. Örülni kell, hogy a Ringen régi szépségükben pompáznak a reneszánsz paloták, befejeződött a Szent Jakab templom ötszáz éves szárnyas oltárának restaurálása, és restaurálják a régi evangélikus műemléktemetőben a cipszer és magyar síremlékeket is. 

Lőcsén a városfal alatt, a régi zwingerek helyén családi házak sorakoznak kisebb-nagyobb kertekkel, az egyikben egy különleges színű lángvirág virít. Idősebb Trianonnál, hiszen már dédszüleink kertjében is megvolt. Nagy örömömre pár évvel ezelőtt kaptam belőle egy tövet a mostani tulajdonostól, és úgy látom, Magyarországon, az én kertemben is jól érzi magát ez a matuzsálemkorú virág, évről-évre itt is kihajt, és virít rendületlenül.

Trianon megítélésének és megélésének többféle szintje és nézőpontja lehetséges.

Jómagam a hétköznapok, a magánszféra szintjéről, egy felvidéki magyar család nézőpontjából vetettem papírra néhány gondolatot. Rövid kis írásomba beleszőttem három olyan családtagom véleményét is, akik a saját bőrükön, közvetlenül tapasztalták meg az elszakítás, elszakadás, a hontalanság traumáit, a kisebbségi sorsot. Mindhárman a Trianon utáni első nemzedékhez tartoznak. Jelenleg Budapesten, Poprádon és Kassán élnek. 

Trianont ők Mohácshoz mérhető nemzeti tragédiának tartják, olyannak, mintha közeli hozzátartozójukat veszítették volna el. De ahogyan Mohács után is talpra állt az ország, úgy Trianon után is, és az eltelt 100 év tulajdonképpen sikertörténet, abban a tekintetben, hogy a magyarság megmaradt és új országot épített. A gyász, a fájdalom Trianon miatt jogos és indokolt, az emlékezés pedig kötelességünk. Emlékezzünk, de ne jajgassunk! – mondják ők, és én osztom a véleményüket. Elég az önsajnálatból, az áldozat szerepén való búsongásból. Őrizzük meg a magyarságunkat és emlékezzünk azokra, akik nemcsak Trianon, hanem az egész rettenetes 20. század áldozatai. A holokauszt, az etnikai tisztogatások, a két világégés, a polgárháborúk áldozataira. Emlékezni és építeni a közös jövőt: nekünk, a Trianon utáni generációknak ez a feladata.

Az Európai Unió polgáraiként, amikor nem választanak el bennünket határok, a jövőbeli együttműködés azokkal, akikkel közös a múltunk, tényleg csak rajtunk áll.