Trianon 100 – A józan szkepszis

“Hogy a magyar társadalomnak, a magyar kormánynak vannak kötelezettségei a határon túli magyarokkal kapcsolatban, azt józan ember nem vitatja.”

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli György, Demény Péter és Jeszenszky Géza írását közöltük, most Kőszeg Ferenc irodalmár, szerkesztő, volt parlamenti képviselő válaszát olvashatják.

*

1944-ben Otto Winkelmann német rendőrtábornok volt a Magyarországon állomásozó rendőri és SS biztonsági erők főparancsnoka. Magyar háborús bűnösök több perében tanúként hallgatták meg. Endre László, Baky László és Jaross Andor tárgyalásán Jászay Béla népbíró megkérdezte tőle, mikor ismerte fel, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút. A tábornok, aki az első világháborúban a fronton szolgált, habozás nélkül válaszolt: Attól a naptól kezdve, hogy megtámadtuk a Szovjetuniót. Majd hozzátette: Hacsak fel nem találják a csodafegyvert. 

A német vereséget megjövendölő mondatot nem a katonai tapasztalata és nem is a világnézete adta a tábornok szájába. Erős ellenfelekkel szemben kétfrontos háborút nem lehet megnyerni: ezt már Napóleon sorsa megmutatta. Seton-Watson, már amennyiben a neve még nem hullott ki teljesen a lyukacsos emlékezet rostáján, alávaló magyargyűlölőként, Trianon szellemi előkészítőjeként maradt meg a magyar történelmi ismeretanyagban. Holott a brit történész és újságíró, skót nemesi család sarja, aki származása miatt is különösen érzékeny volt a nemzeti és kisebbségi sérelmekre, a magyarokban azt a népet látta, amely 1848-49-ben hősiesen harcolt nemzeti szabadságáért. De jó szemű megfigyelő és realista elemző volt. A Monarchia jövője című, 1907-ben megjelent könyvében két dolgot állított. 1, Ha háború lesz az antant és a Központi Hatalmak között, azt az utóbbi elveszíti, annak ellenére, hogy Németország hadserege nagyon erős, gazdasága pedig dinamikusan fejlődik. Mégis veszíteni fog, mert nincsenek számottevő szövetségesei. 2, Magyarország szét fog hullani, mert hiába a királyság ezer éves hagyománya, a nem-magyar kisebbségek kiválási törekvése szétfeszíti. 

Az első világháború kitörése után a Nyugat 1914. évi 15. számában Ignotus így tette fel a kérdést: „inkább egy helyreállított nagyhatalmú Ausztria-Magyarországon” akarok magyar lenni, vagy egy magában álló Kis-Magyarországon, amely Szegedtől Kassáig terjed s Kanizsától Nyíregyházáig”. (Mindezt kicsit zavartan írom le, mert ugyanezt már megírtam két cikkben is 2013-ban, illetve 2015-ben; mindkettő megtalálható a honlapomon.) Magyarország függetlenségét megvalósítani és történelmi határait megtartani egyszerre nem lehet. Ezt már a 20. század elején világosan látta mindenki, aki a tényekre figyelt, ellentétben azokkal, akik II. Árpád magyar-osztrák birodalmáról szőttek regéket meg azokkal, akik szín-román és szín-szlovák települések nevének rendeleti magyarításával akarták a nyelvhatárt az országhatárig kiterjeszteni. 

Velük ellentétben a mai trianonozók már nem akarnak semmit. Nekik elég, ha a magyar állampolgárság osztogatásával, a nyilas Nyírő József nemzeti hőssé avatásával meg a székely zászló kiakasztásával szereznek félmillió szavazót, akiket a magyar kormány gazdaságpolitikája, szociálpolitikája, oktatáspolitikája csöppet sem érdekel, mert nem Magyarországon élnek. Ha pedig jobban akarnak élni, mint Romániában, nem Magyarországon keresnek munkát, mint a 90-es években, amikor máshová még nem mehettek, innen azonban Boross Péter rendőrei toloncolták ki őket, ha munkát vállaltak a testvérhazában. Ma ellenben Erdélyből románok is, magyarok is inkább Spanyolországba mennek, ahol jobbak a bérek meg a munkakörülmények.

A sérelmi politika, a revanche-politika az első világháború után a nácizmus győzelméhez, majd pedig az előzőnél is szörnyűbb háborús vereséghez vezetett. A német (a nyugat-német) politika tanult ebből, a politikusok és a „zemberek” is belátták, hogy Németországnak szembe kell néznie a múltjával, el kell vállalnia a bűnös szerepét, bár jól tudták, hogy a Szovjetunióban nem kevesebb emberiesség elleni bűntettet követtek el. Megértették, hogy csak a bűn megvallásán, a következmények elfogadása révén, továbbá Nyugat-Európa gazdasági integrációján valamint az ős-ellenség Franciaországgal vállalt együttműködésen át vezet az út afelé, hogy a két államra szakított ország Európa vezető hatalmaként egyesülhessen. Ennek érdekében pedig lélekben is le kellett mondani Kelet-Poroszországról, Danzigról, Breslauról, Königsbergről, pedig ezek a területek és városok éppen annyira a német történelem részei voltak, mint amennyire a Székelyföld, Kassa és Kolozsvár a magyar történelem részei. Persze ezekről a területekről hetek alatt, embertelen módon elűzték a német lakosságot (összesen mintegy 12 millió embert), ahogy elűzték Csehszlovákiából is a magyarok jelentős részét, Magyarországról pedig a „fegyvertárs” németek közül kétszázezer főt. Ennek ellenére az Otthonukból elűzöttek és jogfosztottak párttá alakult tömbje csak egyszer, 1953-ban jutott be a német Szövetségi Gyűlésbe, pedig a párt egyszerre lépett fel reális és irreális igényekkel: több támogatást követelt a Németországba menekült németek számára, és az elveszett területek visszaszerzését követelte.

Ellentétben a náci tábornokkal, a per magyar vádlottjai nemhogy 1941-ben, de 1944-ben sem ítélték meg reálisan a helyzetet: a német hadsereg védelmi igényeire hivatkozva, de a saját terveik alapján, a magyar közigazgatás, a magyar rendőrség és csendőrség mozgósításával szervezték meg a zsidó lakosság gettókba tömörítését, és kiszállítását a haláltáborokba. A német megszállóknak ezzel nem volt szinte semmi dolguk. Pedig azzal tisztában kellett lenniük, hogy a rekordidő alatt végrehajtott deportálás a hamarosan bekövetkező katonai vereség után Magyarország pozícióját Csehszlovákiával, Romániával szemben rontani fogja.  De mi a helyzet a „néppel”, a magyar társadalom túlnyomó többségével? Vajon ők is Hitler csodafegyverében bíztak? Aligha. Reálisabban ítélték meg a helyzetet, mint a politikusok és reálisabban, mint a zsidók, akik még a vagonban is bizakodtak. Az „egyszerű” emberek logikusan gondolkodtak: ha a zsidókat dolgozni vinnék, miért zsúfolják be a vagonokba a gyerekeket, öregeket, betegeket. Nem, ezeket az embereket elpusztítani viszik, ide már nem jönnek vissza soha többé. Akkor viszont a boltjuk, a műhelyük, az elhagyott lakásukban maradt ingóságaik sokasága mind-mind gazdátlan. Az illetékes hatóságokhoz özönlettek a kérelmek: ki rendelőt, ki csak egy új mosóteknőt igényelt.  A fosztogatás gyakorlata túlélte az 1945-ös rendszerváltozást. Egy, a munkaszolgálatból hazatért fiatalember, akiből később városa kommunista párttitkára lett, az 1960-as évek közepén már nem volt párttitkár, de egy szép, 17. századi holland tájképet őrzött a szobájában, J. V. Sztálin összegyűjtött műveinek porosodó könyvsora mellett. – A kastélyból hoztam el – felelte vidáman kérdő pillantásomra. – A hercegék még idejében elpucoltak, nagyobb kép nem fért volna el a falamon…

De vissza Trianonhoz, hiszen annak a kerek évfordulójára íródik ez a szöveg. Hogy a magyar társadalomnak, a magyar kormánynak vannak kötelezettségei a határon túli magyarokkal kapcsolatban, azt józan ember nem vitatja. A szamizdat Beszélő minden számában foglalkozott a határon túli magyar kisebbség ellen elkövetett jogsértésekkel. Csakhogy a „Nem, nem soha” üres, kötelezően ismételgetett jelszavától a jó ízlésű ember viszolygott, ahogy később viszolygott április 4. vagy november 7. kötelező megünneplésétől akkor is, ha nem tartozott a rendszer ellenzékéhez. A második bécsi döntés nagy magyar siker volt, hiszen Észak-Erdélyben, amely a döntés nyomán ismét Magyarországhoz került, sokkal nagyobb számú magyar lakosság élt, mint Dél-Erdélyben. Ennek ellenére a Teleki Pál miniszterelnök fogadására kivezényelt diákok egy része, így például Pilinszky János, úgy emlékezett, hogy Teleki, aki különben is hajlott az események kételyekkel teli, szkeptikus értékelésére, inkább hűteni igyekezett a pályaudvaron összegyűlt tömeg lelkesedését. 

Ez a józan szkepszis az, ami jelenlegi kormányunkból tökéletesen hiányzik. Ez a kormány a választási siker érdekében, habozás nélkül beveti a demagógia, az uszítás és gyűlöletkeltés eszközeit. A rendszerváltáskor azt gondoltuk, a negyvenöt évig tartó szovjet elnyomás és a közös felszabadulás eltörölte az ellentéteket Kelet-Közép-Európa népei között. Nem így történt. A nacionalizmus, a kölcsönös gyűlölködés feltámadásáért a térség valamennyi társadalma és kormánya felelős. Trianon valamennyi következményével együtt borzalmas csapás volt: ezt sosem éreztem át annyira, mint a közelmúltban, Tompa Andrea három regényének elolvasása közben és után. De a száz évvel ezelőtti döntés folyamatos felidézése, mintha az friss, de esetleg megváltoztatható katasztrófa volna – iszonyatos felelőtlenség. Mert mi történik, ha Románia meg a többi szomszédos ország berág a trianoni gyászünnepségek miatt, és tényleg kitör a háború. Mire a NATO meg az Európai Unió felébred a román csapatok harmadszor is bevonulnak Budapestre.

Nem szeretném megérni. De van valami, amit mégis megnéznék magamnak. Szeretném látni, hogy Hollik István felfedezi magában Szvatopluk örökségét, és a nevét ettől kezdve Štefan Holý alakban írja. Meg azt is, hogy Ante Rogan ráébred, mennyivel magasabb rendű a nemes vend szellem, mint a nomád magyarok pusztai vadsága.