A revizionista politika a revízió ellen hatott

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Benedek Szabolcs író válaszát olvashatják az alábbiakban:

Mikor is jár le? Most, a centenáriumon? Úgy emlékszem, ez már a hetvenedik évfordulón szóba került. Az volt az első ilyen alkalom, amikor szabadon lehetett beszélni ilyesmiről. Akkor éppenséggel az volt a fáma, hogy 70 évre szólt. Kevéssel voltunk az első szabadon választott Parlament és az Antall-kormány megalakulása után. Az Országgyűlés néma fölállással emlékezett, amiben a Fidesz-frakció nem vett részt. Képviselőik kivonultak az ülésteremből. Indokuk az volt, hogy Trianon ügyében nem született konszenzus a pártok között, és a plenáris ülésen nem volt alkalom arra, hogy a fiataldemokraták elmondják „differenciált véleményüket”.

Azóta született konszenzus Trianon ügyében? Egyáltalán, kivel kellene leginkább konszenzusra jutnunk? Saját magunkkal, vagy a szomszéd népekkel?

A kérdés egyszerre fölösleges és költői, hiszen a válasz nyilvánvalóan: is-is.

A szomszédságban akad arra példa, hogyan lehet érzéstelenítve szétválasztani múltat és jelent. A szlovákoknak például külön szavuk van a történelmi és a jelenlegi Magyarországra. Jelezvén, hogy előbbi egy soknemzetiségű állam volt, ahol a többi néphez képest a magyarok voltak a legnagyobb lélekszámban, azok összlétszámával szemben azonban kisebbséget alkottak. Utóbbi pedig a déli szomszédjuk. Persze a szlovákoknak nálunknál egyszerűbb dolguk van. Trianon számukra az önálló államiság első lépéseit jelentette (igaz, előbb a csehekkel társbérletben), nálunk száz éve feldolgozásra váró trauma.

A bevezetőhöz visszakanyarodva: a trianoni béke nem a hetvenedik és nem is a századik évfordulón járt le. Hanem jóval régebben. Jogi értelemben alig több mint negyedszázadot élt meg. 1947. február 10-én formálisan semmissé tette a második világháborút lezáró békeszerződés. Amely visszaállította Magyarországnak a háború előtt határait, sőt három faluval Pozsony környékén meg is kurtította a trianoni országterületet.

A történelem nem egyszer kényszerpályákat és rosszabbnál rosszabb döntési helyzeteket hoz. A békediktátum aláírását követő két évtizeden keresztül a magyar politikai vezetésnek egyetlen, többszörösen deklarált célja volt: Trianon revíziója. Mindent erre tettek föl és ehhez mértek. Semmiféle árat nem tartottak megfizethetetlennek ahhoz, hogy a Trianonban elcsatolt területeket legalább részben visszaszerezzék. Mindez nem csupán a politikai vezetésnek volt fontos. Ebben a kérdésben egyöntetűen, oszthatatlanul állást foglalt az egész ország: „Mindent vissza!” A trauma mélysége és mérete nyomán érthető, hogy miért nem volt, nem is lehetett olyan társadalmi erő, amely nem értett egyet a revízió szükségességével. Trianon átitatta, meghatározta és szinte egyedüliként formálta a két világháború közötti közhangulatot és a közgondolkodást. A határokat nem csak a kormányzat, de a társadalom is átmenetinek tekintette.

Ebben az állapotban szembesült az ország a két bécsi döntéssel.

Hitler Mussolinival karöltve tudatosan rájátszott a magyarok Trianon-traumájára. Horthy és a mögötte fölsorakozó kormány pedig nem tehette meg, hogy ne fogadja el a kínálkozó lehetőséget. Ha nem ezt teszi, azzal nem csak a saját addigi húsz évét kérdőjelezte volna meg, de tovább mélyítette volna a Trianon ütötte sebeket is, az anyaországi és az elcsatolt területeken élő magyarságban egyaránt. Természetesen okos emberek már az első bécsi döntésnél tudhatták, hogy Hitler nem ad semmit ingyen. A másodiknál pedig mindezt még világosabbá téve már zajlott a világháború, és Hitlernek érdekében állt két szövetségesét, Magyarországot és Romániát egyazon revolverrel a kezében folyamatosan sakkban tartani. A kérdés tehát nem az, hogy el lehetett-e, szabad volt-e elfogadni a náci Németország és a fasiszta Olaszország által visszaadott területeket. Amelyek egyébként nagyjából a korabeli – és Trianonban figyelembe nem vett – etnikai határok mentén kerültek vissza Magyarországhoz. Hanem az az igazi kérdés, hogy a későbbiekben esetleg meg lehetett-e volna tartani őket.

A válasz azért is fontos lehet, mert mennyiben a Felvidék déli pereme, valamint Észak-Erdély és a Székelyföld a történelem valamiféle furcsa fordulata következtében Magyarország része marad a második világháború után is, ma kevesebbet beszélnénk Trianonról. (Ugyanebben az időben egy mindmáig keveset emlegetett magyar–szlovák villámháború nyomán, Magyarország kezére került a Kárpátalja is, illetve Jugoszlávia lerohanását követően a Vajdaság egy része és a Baranya-háromszög is. Ám mivel ezek katonai akciók keretében történt területszerzések voltak, nyilvánvalóan más megítélés alá estek volna a háborút követően.) De vajon lett volna erre esély?

Nem csak a történelmi legendák sorába tartozik, több forrás is utal arra, hogy miután Hitler megtámadta a Szovjetuniót, a szovjetek diplomáciai úton jelezték a Bárdossy-kormánynak, hogy amennyiben Magyarország kimarad a háborúból, annak lezárása után hajlandóak lehetnek elismerni a bécsi döntések értelmében született országhatárokat – legalábbis megalapozottnak tartják Magyarország területi követeléseit. Bárdossyék azonban állítólag erről nem tájékoztatták Horthyt. Az viszont már legendárium, hogy a kormányzó nem tehetett semmiről. A korabeli Magyarország nem csupán a visszacsatolt területek okán volt a Harmadik Birodalom szövetségese. Ezt éppenséggel a felvidéki és az észak-erdélyi zsidók is a saját bőrükön tapasztalhatták, amikor régi-új hazájukba visszakerülvén rögtön a zsidótörvények hatálya alá kerültek, és egyszeriben másodrendű állampolgárként tekintettek rájuk – idővel még annyira sem.

Lehetne mélázni azon, hogy mit kellett volna másként tenni. Hogy korábban is félre lehetett volna tenni a harcos antibolsevizmust, és az angolszászok felől jövő jelzéseknek megfelelően fölvenni a kapcsolatot a szovjet vezetéssel. Hogy a szerencsétlenül végződött, és elkenése miatt eleve kudarcra ítéltetett kiugrási kísérletet pontosabban és egyértelműbben kellett volna végrehajtani. Horthy legfőbb hadúrként nem adott parancsot arra, hogy a magyar honvédség vegye föl a harcot a megszálló német csapatokkal szemben. Ez nyilvánvaló áldozatokkal járt volna, ellenben sok mindent tisztába tett volna. A szomszédos Románia azonnal megszabadult Antonescutól, amikor a Vörös Hadsereg a határaihoz ért. A magyar politikai vezetés viszont pragmatizmus helyett újra meg újra az inkább amúgy is csak névleg létező dzsentriattitűdhöz fordult, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy Magyarország hadszíntér legyen. A saját csapdájába esett bele: a revizionizmushoz való, minden mást félresöprő ragaszkodás nyomán lehetetlenné tette az esetleges revízió halovány esélyét is. Ugyanakkor az előző negyedszázad eseményei – ideértve a zsidóság folyamatos kiszorítását a közéletből – azt jelzik, hogy sanszos, hogy ez nem is történhetett volna másként. A kényszerű revizionista politikából épp ésszel nem is lehetett volna kifarolni. A trianoni békediktátumot 1947-ben felülírták a párizsi békék, de a feldolgoz(hat)atlanság velünk maradt.