100 év magány

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs válaszát olvashatták, most Csepeli György szociológus írását közöljük:

Az 1920-as Párizs környéki békeszerződések következtében Közép és Kelet-Európa népei a korábbi állapotokhoz képest teljesen új helyzetbe kerültek. Az új helyzetet meghatározó elveket az első világháború utolsó évének első hónapjában az USA elnöke, Woodrow Wilson fogalmazta meg. A Wilson által megfogalmazott elvek alapján a közép és kelet-európai térségen osztozó birodalmak határain belül élő népek részére, “meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Az első világháborút lezáró békeszerződések ezt elvet követték, aminek következtében Közép-és Kelet-Európa térképe drasztikusan megváltott.

Az Osztrák-Magyar Monarachia közelítő világháborús vereségének bizonyossága nem volt elég arra, hogy a Magyar Királyságban élő magyarok rádöbbenjenek helyzetük veszélyeztettségére.  Az 1918. október 19-én lezajlott utolsó parlamenti ülés szónokai, akár az ellenzék, akár a kormánypárt soraiból kerültek ki, abból a felfogásból indultak ki, hogy az 1867-es kiegyezés által létrejött Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése nem érinti a Magyar Királyság területi integritását. Úgy vélték, hogy a “magyar politikai nemzet” vonzása elég erős ahhoz, hogy a királyság szlovák, rutén, román, szerb, német azonosságtudatú lakosai ne akarjanak az önálló nemzeti fejlődés útjára lépni.

A Magyar Királyság az 1867-ben megalkotott Osztrák-Magyar Monarchiában nagyfokú autónómiával rendelkezett, s határai egybeestek az 1526-os határokkal. A Monarchia magyar térfelének magukat magyarként definiáló lakói országukat a középkori magyar állam méretei szerint képzelték el, ügyet sem vetvén arra a körülményre, hogy időközben az ország megszünt “magyar” ország lenni. A Monarchia Magyar Királyságnak nevezett térfelén Horvát-Szlavonország nélkül a magukat magyarnak vallók aránya csak a 19. század végén haladta meg az 50 %-ot. A csekély mértékű többség nem jöhetett volna létre a Magyarországon élő zsidó lakosság nélkül, melynek körében a magyar azonosságtudat rohamosan tért hódított.

Juriga Nándor (Ferdic Juriga) és Vajda Sándor (Alexandru Vaida-Voevod) a parlamenti ülésen fekete-fehéren kinyilvánították, hogy a Magyar Királyságban élő szlovákok és románok az önálló nemzeti fejlődést választják, mely összeegyeztethetetlen a “magyar politikai nemzet” fikciójával.

Nem kellett sokáig várni arra, hogy kiderüljön, a Magyar Királyság területi integritása álom, melyet szétzúztak az ország területére bezúduló román, cseh, szerb hadseregek katonái. Magyarország az lett, amivé az 1920. június 4-én a Párizs környéki Versailles Nagy Trianon nevű kastélyában aláírt békeszerződés tette.

A békeszerződés következményeként a térképen feltűnt az 1526 óta önálló országként megszűnt Magyarország is, mely megjelenésében egyáltalán nem emlékeztetett korábbi valójára. Jóval kisebb lett, északi részei egy új országhoz, Csehszlovákiához került, keleti területei Románia határain belülre kerültek, Délen a vadonatúj Jugoszlávia harapott ki egy jelentős részt magának, s nyugaton az újonnan létrejött Ausztriának jutott egy, a hajdanvolt Magyar Királyságból kihasított sáv.

A változásnak minden közép-kelet-európai nép örült, hiszen az új viszonyok összhangban voltak függetlenségi vágyaikkal, lehetővé tették számukra a nemzetállami fejlődést, melyre a Nyugat-Európai országok adtak számunkra példát. Kivételt a magyarok képeztek, akik nem tudtak örülni a független állami létnek, jóllehet 1526 óta folyamatosan, újra meg újra ezért harcoltak. A magyarok új országukat túl kicsinynek, lakosságát túl kevésnek ítélték.

A szomszéd országokhoz került területeken sok magyar élt, akiket rokoni, baráti, üzleti szálak kötöttek a magyarnak megmaradt ország lakosaihoz. A határokon túlra került a magyar kulturális és történelmi emlékezet számos emblematikus helye, melyek nélkül a magyar társadalom és művelődés története elmondhatlan, a “mi a magyar?” kérdés megválaszolhatatlan. A békeszerződés okozta váratlan materiális és az immateriális veszteség sokkot váltott ki az új, immár függetlenné vált magyar állam lakosai és vezetőik körében. Hasonló volt a hatás a szomszéd országok területére került magyarokkal, akik között magyar identitású zsidók is voltak szép számmal. A sokkot azonban csak a magyarok élték át. Trianon a magyar nemzettel szemben elkövetett igazságtalanság jelképe és hívószava lett, mely azonban inkább taszította, mintsem vonzotta a Párizs környéki békék kedvezményezettjeit.

A magyarok többsége az új Magyarországon belül, s kívül kollektív traumaként fogta fel a trianoni békét. A gyász okozta bénultságot nem követte önvizsgálat. A békeszerződéshez vezető okok keresését rövidre zárta a bűnbak-állítás, mely egyértelműen a zsidókban vélte megtalálni a képzelt Nagy-Magyarország vesztének okát. Erre alapot az 1918-as őszi, polgári, s az 1919-es tavaszi, kommunista forradalom adott, melynek vezetői között szemet szúróan sokan voltak zsidónak minősülő személyek. A keresztény-nemzeti ellenforradalom kezdettől fogva antiszemita platformra helyezkedett, amit a frissen megválasztott országgyűlésben 1920. szeptember 26-án elfogadott numerus clausus törvény tett egyértelművé.

Az ellenforradalmi Magyarország társadalmi kohézióját a trianoni békeszerződés revíziójának akarása biztosította. A független nemzetállami keretek közé került közép-európai népek együttműködésének alternatívája se Magyarországon se a Monarchia többi utódállamában komolyan fel sem merült. Az egymással versengő kis kelet-közép-euórópai népek sorra prédái lettek az új erőre kapó Német Birodalomnak, mely egyeseket szétzúzott, másokat jutalmakkal magához láncolt. Utóbbiak közé került Magyarország, mely 1938 és 1941 között a hajdani Nagy-Magyarország területéből megszerezte a maximálisan megszerezhetőt.

A revíziós sikerek a magyarok körében óriási örömöt váltottak ki az egyre bővülő országban. Minden bővülés azonos forgatókönyv szerint zajlott. Az országhoz újonnan csatolt terület fontosabb városaiba fehér lován bevonult a Kormányzó, akit a helybeliek, köztük a zsidók, euforikusan üdvözöltek. A zsidóknak azonban szembe kellett néznie azzal, hogy a Kormányzóval a zsidóellenes törvények is bevonultak, melyek súlyosan korlátozták állampolgári jogaikat. A revíziós sikerek ez által szembeállították az ország zsidó és nem zsidó polgárait. Ami az egyik csoport számára bánat, a másik csoport számára öröm forrása lett.

Az érzelmi szembenállás tragikus mértékig fokozódott 1944. március 19-e után, amikor a német megszállást követően sor került a vidéken élő zsidóság deportálására. A deportáltak fele a revíziós sikerek által az országhoz került területeken élt a Felvidéken, Észak-Erdélyben és a Vajdaságban. Magyarország világháborús veresége után szó sem lehetett az 1938 és 1941 között megszerzett területek megtartásáról. Felfakadt a Nagy Trianon palotában 1920-ban ejtett seb, melyet elfertőzött a revíziós sikerekbe belebódult magyar társadalom által eltűrt holokauszt bűne.

A két trauma azóta is eleven, az egyik mérgezi a másikat. A jaltai megállapodás értelmében a Szovjetunió korlátozta a kis kelet-és –közép-európai államok szuverenitását. A világháborúból győztesen kikerült államok jutalomból ugyanazt kapták, mint a vesztesek. A magyaroknak nem voltak szavaik a kettős traumára, mely falként választotta el őket szomszédjaiktól. Nem tanultak, nem felejtettek, s ezen a rendszerváltozás sem változtatott. A felszabadult nyilvánosságban újra megjelent a keresztény-nemzeti ellenforradalom idején mainstream antiszemitizmus. Prohászka Ottokár, ha ma élne, ott folytathatná, ahol 1927-ben, halálakor abbahagyta.

A száz év magány folytatódni fog.