Nem skanzen

“A hivatalos irodalompolitika (milyen dermesztő kifejezés!) számára, a végtelen leegyszerűsítésnek köszönhetően, és a homályosan körvonalazott hazafias nevelés ködképe okozta fókusztorzulás hatására – az egyetemes magyar irodalom határon túli kínálata és kánonja is még inkább ideológiai karanténba záródik.”

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli György, Demény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila, Haklik Norbert, Markó Béla, Kováts Judit és Romsics Gergely írását közöltük, most Szathmáry István Pál író, újságíró, grafikus válaszát olvashatják.

*

Személyes Trianon-emlékezet. A személyesség elsősorban és mindenekelőtt valamiféle családi érintettséget feltételez. Áttelepített ősöket, határon túl ragadt rokonokat. Esetemben erről nem beszélhetünk. Amennyire tudom, az általam ismert (amúgy, de ez most mellékes, kritikával kezelendő) családtörténetünk nem őriz ilyen kapcsolódásokat.

Ezek hiányában tehát leginkább az intellektuális alapokon álló, távolságtartó(bb) reflexiónak marad helye, már ha nem a nacionalista indíttatású hőzöngés érzelmi fröccsét kívánjuk ismételten felrázni.

Ez utóbbitól erősen tartózkodva, rögtön élnék is egy fontos különbségtétellel, ami a téma kapcsán is irányadó lehet. Magamat patriótának szeretem tudni. Abban az értelemben, ahogy azt a nemrég elhunyt kiváló magyar származású amerikai történész, John Lukacs (Lukács János) megfogalmazta. Eszerint a patriotizmus elsősorban nyelvi-kulturális elkötelezettséget jelent, szemben a nacionalizmus rossz emlékű, és sajnos ma is népszerű vérségi-törzsi, „Volk-alapú” kötelékeket feltételező-vágyó beállítódásával.

Innen pedig már csak egy ugrás azt mondani: saját Trianon emlékezetem és élményem is mindenekelőtt ebben a keretben, a magyar nyelvű kultúra territóriumán belül beszélhető el. Veszteségeim a magyar kultúra, mindenekelőtt a magyar nyelven írt irodalom töréspontjai és szakadásai mentén válnak leginkább elbeszélhetővé és kézzelfoghatóvá. Márpedig ez nem marginális kérdés, hiszen – már csak a mifelénk általában és nagy buzgalommal ideologizált történetírások gyanúba keveredése okán is – az irodalom lehetne hordozófelülete és játéktere a közös emlékezet folyamatos újraírásának – és gondolásának. Csakhogy a jelenlegi helyzet – értem ez alatt a Nemzeti Alaptanterv kötelező és ajánlott olvasmányai körüli purparlé tényét is – azzal fenyeget, még inkább, akár végzetesen is beszűkülhet ez a diszkurzív keret. Magyarán: a hivatalos irodalompolitika (milyen dermesztő kifejezés!) számára, a végtelen leegyszerűsítésnek köszönhetően, és a homályosan körvonalazott hazafias nevelés ködképe okozta fókusztorzulás hatására – az egyetemes magyar irodalom határon túli kínálata és kánonja is még inkább ideológiai karanténba záródik. Erdély: mindenekelőtt Wass Albert, egy kis Tamási Áron még jöhet, mert hát valahogy a góbéságot is meg kell mutatni, esetleg egy kis Sütő András, de már csak haladóknak. Vajdaság, Újvidék? Már nehezebb a helyzet, hiszen nehogy már mondjuk a Végel László-féle irónia aknamezejére lépjünk, és az a furcsa, zilált, dekadens Új Symposion fémjelezte zsizsegés se rokonszenves annyira. Kárpátalja? Ott csak a baj van, amúgy is. Burgenland? Ki szokott Burgenlandról beszélni?

Persze mindezzel semmi újat vagy eddig nem tudottat nem rögzítettem. Visszatérve az írás kiindulópontjához: személyes Trianon-élményem(im) karakterét egy kvázi véletlen is alakította nemrégiben. Tavaly könyvszerkesztőként volt szerencsém gondozni Filep Tamás Gusztáv remek és horizonttágító erejű monografikus igényű kötetét, melyet Ligeti Ernő író-publicistáról írt.

Az 1891-ben született Ligeti tipikus és atipikus figura volt egyszerre. Tipikus, hiszen korántsem állt azzal egyedül, hogy zsidó származású erdélyi magyarként teljes egészében és szíve legmélyéről magyarnak vallja magát, az említett származási kérdésnek legfeljebb valamiféle színesítő egzotikus hatást köszönhet munkássága. Elsősorban kultúraszervezőként és szerkesztőként alkotott maradandót. A Nagyváradi Napló redakcióját megjárva Kolozsvárott lett a Keleti Újság nemzetközileg is igen széleskörűen tájékozott munkatársa. Emellett részt vett a nagyhatású Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó vállalat megalapításában is, 1934-ben pedig saját lapot alapított ugyancsak Kolozsvárott Független Újság címmel. Ami mégis érdekes – és bizonyos szempontból, leginkább a mi, mostani, anyaországi horizontunk felél nézve –, az irodalmi munkásságának urbánus jellege – ahogy azt az említett kötet szerzője, Filep is alaposan alátámasztja. A szegények nyomorára is figyelő, nagyvárosi témákat is középpontjába állító regényei – némi leegyszerűsítéssel persze – megmutatják, hogy az erdélyi irodalom nemcsak Székelyföld, hegyek és természetközeli ember mély bölcsessége.

Ligeti sorsa tipikus azért is, mert sok sorstársához hasonlóan kénytelen volt megtapasztalni: miután hosszú éveken küzdött Trianon következményeinek enyhítéséért, a helyi magyar kulturális élet életben tartásáért, a revíziót követően az újra berendezkedő államhatalom finoman szólva sem állt barátságosan hozzá – természetesen származása miatt. Megtapasztalhatta, hogy azok is elfordultak tőle, akik korábban harcostársai voltak a kulturális kármentés érdekében vívott csatákban. A tragikus halál pedig a magyar fővárosban érte, ahol feleségével együtt a nyilasok brutalitásának esett áldozatul.

Ligeti „esete” tehát egyszerre elgondolkodtató és példaértékű. Megmutatja, hogy a jelenleg ismét betokosodni látszódó hivatalos irodalomértelmezés milyen szűkített és elfogult perspektívát kínál a határon túli magyar irodalom befogadása és értelmezése terén. Itt egyébként nyitni lehetne egy nagy zárójelet, bár a jelenség jóval többet érdemel ennél. Tudniillik, hogy miért van az, hogy amennyiben határon túli irodalomról beszélünk, akkor Erdély kerül elsősorban szóba – ám ez szétfeszítené jelen írás kereteit.

Bár Trianon valóban egyedi és párhuzam nélküli történelmi esemény, a következmény, mindaz, amiről fentebb röviden szóltam, nem példátlan a térségben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a poszttraumás irodalomértés jelenségéről van itt szó. Az általam viszonylag behatóan ismert lengyel irodalom is ezzel a tehertéttel küzd már nagyon hosszú ideje, de a második világháború vége óta mindenképpen. A kitelepített németség, majd a keletről a helyükre telepített lengyelek egymásba gabalyodó történelmi traumái például legalább annyira a racionális történelmi viták gátját képezik, mint a mi paralizált közös emlékezetpolitikai hagyatékunk. Beszédes, hogy a lengyel irodalmi Nobel-díjasok többsége – beleértve a legutóbb érkezett elismerés birtokosát, Olga Tokarczukot – megkapta a hazaárulás vagy a nemzetietlenség vágyát bizonyos, és nem is túl szűk körök részéről. Pedig éppen az irodalom lehetne az a terület – hogy magamat ismételjem –, ahol ennek a poszttraumás stressznek a feloldása elindulhat.

Ehelyett jelenleg a Ligetit is béklyóba kötő és kényszerpályára ítélő poszt-trianoni neurózis határozza meg nemcsak a határon túli magyar irodalom anyaországi értelmezését, de felteszem, az említett területek identitásának egészségesebb és szabadabb újradefiniálását is. Igaz, voltak idők, amikor Budapest, pontosabban a fővárosi irodalmi közvélemény egy része, is igyekezett nem atyáskodó, hanem partneri és nyitott szemlélettel létesíteni szellemi cserekapcsolatot az elcsatolt területek literátor közegével – elsősorban Erdéllyel „persze”, azon belül is Kolozsvárral. És nyilván ez a kölcsönhatás – a személyes kötelékeknek köszönhetően – nem szűnt meg teljesen ma sem, ám tagadhatatlan: ma a határon túli irodalom – ha hagyják – jó eséllyel találja magát ismét a kulturális skanzen-élmény közepén, értékei mint az indián rezervátumokban készült csecsebecsék számíthatnak majd leginkább érdeklődésre és fogadókészségre magyarországi részről. Ezt pedig nagyon jó lenne elkerülni.