A nemzetállam albérlői

“Nem kis szorongással válaszolok a Trianon trauma tárgykörében feltett kérdésre, mert úgy vélem, bármit is mondanék, nyitott kapukat döngetek, hiszen a legfontosabb kérdésben aligha található nagyobb egyetértés a magyar társadalomban, mint az: a trianoni békepaktum igazságtalan volt.”

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli György, Demény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila, Haklik Norbert, Markó Béla, Kováts Judit, Romsics Gergely és Szathmáry István Pál írását közöltük, az alábbiakban pedig a ma 80 éves Végel László, Kossuth díjas író válaszát olvashatják, akit ezúton is köszöntünk!

*

Nem kis szorongással válaszolok a Trianon trauma tárgykörében feltett kérdésre, mert úgy vélem, bármit is mondanék, nyitott kapukat döngetek, hiszen a legfontosabb kérdésben aligha található nagyobb egyetértés a magyar társadalomban, mint az: a trianoni békepaktum igazságtalan volt. Ugyanakkor az előítélet-mentes válaszadást ellehetetleníti az áthidalhatatlan ellentét, amely egyrészt abban nyilvánul meg, hogy milyen politika vezetett Trianonig, létezett-e a kényszerpályára került Magyarországnak valamiféle alternatívája, másrészt pedig abban, hogy milyen következményekkel járt. Nem foglalkoznék a történészek, az eszmetörténészek vitájával, mivel hiányzik a kellő ismeretanyagom, és nem is vagyok mindentudó politikus, aki mindenről kapásból ítéletet tud mondani. Válaszommal csupán a poszttrianoni lelkiállapot értelmezésére szorítkozom, és arra a kérdésre, hogy hova vezet a nyitott kapuktól vezető út.

Hasonló kérdést vetett fel Heller Ágnes öt évvel ezelőtt a Szombat egyik ankétjában, igaz más összefüggésben. Ő is, akárcsak sokan mások, abból indult ki, hogy „Trianon egyike volt a legigazságtalanabb, egy nemzetállam ellen irányuló történelmi döntéseknek, a Holokauszt volt a legnagyobb bűn, amit a modern világban egy nép ellen elkövettek”. Vallomásának különös hitelt adott, hogy nagyanyja Újvidéken volt polgáriskolai tanárnő, apja is ott nőtt fel, s Trianon után nagyanyjával volt kénytelen távozni a család Újvidékről.

Így hát a családban elevenen élt az igazságtalan békepaktum emléke. Heller Ágnes ebben a szellemben nevelődött, úgyhogy nem meglepő, hogy gyerekkorában irredenta verseket írt. A családi emlékek hatására már felnőttként, egy tátrai kirándulás alkalmával revoltból nagyhangon beszélt magyarul, tudva, hogy ezt rossz néven veszik a szlovákok. Ennek az emléknek az utórezgését ismertem fel nála 1994-ban újvidéki látogatása alkalmával, amikor a balkáni háború még dühöngött. Akkoriban ritkán jöttek el közénk magyar írók és értelmiségiek, nem úgy, mint mostanság, amikor szinte naponta fel-felbukkannak a magyarságszakértők.  Az eléggé zsúfolt és zajos város főterén a szokottnál hangosabban meséltem neki Újvidékről, mire ő óvatosan megjegyezte: „Nem fognak belénk kötni, mert magyarul beszélünk?” Az etnikai háborúba keveredett térségben a tátrai tapasztalatok hatására magától értetődőnek tűnt a kérdés. Ő volt addig az egyetlen magyarországi állampolgár, aki Újvidék főtéren feltett nekem egy ilyen kérdést. Bizonyára vannak mások is, akik szerintem ismerik ezt az érzést, elsősorban azok, akiknek a családtörténetében jelen van a Trianon-emlék.

Az említett ankétban Heller szóvá teszi, hogy a magyar lakosság nagy része képtelen a Holokauszttal kapcsolatban tudomásul venni: a magyar polgárok egy jelentős része tettestárs volt. Magyar részről viszont jogos a kétely, miszerint a zsidóság érzéketlen a Trianon-traumával szemben. Heller Ágnes szerint a két trauma feldolgozása a belső pszichológiai, vagy ideológiai ellenállást felülmúló őszinte elbeszéléssel kezdődik. Nem tisztem megítélni az igen bonyolult magyar-zsidó viszonyokat, hiszen nincs semmiféle személyes tapasztalatom róla, gyermek- és ifjúkoromban ugyanis nem találkoztam a zsidó-magyar ellentmondásokkal. Tudniillik Szerbiában is volt zsidókérdés, de másképpen merült fel, mint Magyarországon. Annál is inkább, mivel a két világháború közötti többnemzetiségű Vajdaságban a magyarok és a zsidók kisebbségben voltak, ergo egymásra voltak utalva, úgyhogy nem is nagyon értették, hogy Horthy bejövetele után miért lett a tegnapi szövetségesből ellenség.

Számomra Trianonnal kapcsolatban nem a zsidó-magyar viszony jelent kihívást, hanem az, hogy a Trianon-szindróma milyen hatást gyakorol a magyar kisebbség és a szerb többség viszonyára. Szükség van-e ideológiai ellenállást legyőző őszinte elbeszélésre? A titói Jugoszláviában ez a kérdés nem szerepelt a közéletben. A hivatalos szocialista ideológia olyannyira elhatárolódott a királyi Jugoszláviától, hogy nemigen maradt „hely” az elcsatolás dicsőítésére, amit a mai hatalmi ideológia, a kommunisták megbocsájthatatlan nemzetellenes vétkének nevez. A magyarok nem gyászolták Trianont, a szerbek viszont nem ünnepelték 1918. november 25-ét Vajdaság elcsatolásának napját.

A magyar Trianon-trauma az első poszttrianoni nemzedék, a nagyapák személyes történetébe rekedt meg; abba a drámába szorul bele, hogy az egyik napról a másikra nemcsak nyelvet kellett cserélniük, nemcsak szokásokat és státust kellett váltaniuk, hanem elvesztették történelmüket, életük egyik felét. Kénytelenek voltak újratervezni derékba tört életüket, noha az új élet idegennek tűnt, a régi legfeljebb lebegett a tudatukban, búvópatakként bukkant fel a családtörténetekben. Az 1914 körül vagy az utána születettekre, az apák nemzedékére egy másik feladat várt: a megmaradás melankolikus, sok kompromisszummal járó drámája. Ami nem jelentette a Trianon-trauma megszűnését is, hiszen a II. világháború története, a „hideg napok”, majd a 44/45-ös magyarellenes atrocitások valójában revitalizálták a traumákat, ennek következtében a magyar kisebbségben felerősödött a bűn nélküli bűnhődés tudata, ami azonban a szocialista Jugoszláviában csak tabuként lappangott. Az anyaországi polgárok azt hiszik, hogy Trianonnal valamit igazságtalanul elvettek tőlük, sértve érezhették nemzeti önérzetüket, aktív vagy passzív részesei lettek a sokszor hisztérikus bűnbakkeresésnek, a Trianon a belpolitikai hadjáratok terepévé vált, ám a polgárok személyes életét nem szakította ketté. A trianoni paktum sokkal több a politikánál: sorsot és mindennapi életet jelent.

A Trianon-trauma a maga valójában Jugoszlávia felbomlása után, főképp az elmúlt néhány évben a szerb nemzetállami ideológia kiteljesedésének korában reinkarnálódott. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a magyar kisebbségi közösségben a szerb nemzetállamépítés tárta fel a trauma mélységét. Nem csoda, hiszen az elmúlt években tettek érte. Nemrég emelték fel Nagybecskereken, majd Újvidéken I. Péter király 10 méter magas lovasszobrát, mellyel a többségi nemzet azzal büszkélkedik, hogy az egész Vajdaság legmagasabb szobra. Határozat született egy szabadkai I. Péter király-szoborépítésről is. Az emlékmű a nemzetállam hazafias szimbóluma lett! Napjainkban egyre inkább hangot kap a nézet, hogy még a trianoni békepaktum előtt a szerb haderő „felszabadította” a szerbséget a magyar elnyomás alól. Ugyanakkor november 25-e, a szerb hadsereg bevonulásának napja lett Vajdaság népeinek és kisebbségeinek hivatalos ünnepe, amelyet nagy pompával ünnepelnek Vajdaság-szerte, mivel ezen a napon a sebtében összehívott szerb nemzetgyűlés kikiáltotta Vajdaság Szerbiához való csatlakozását. Az esemény 1918. november 25-én történt, tehát közel két évvel a trianoni béke megkötése előtt. Ezt a dátumot emelik ki a közös tankönyvek is. A közösnek nevezett ünnepségen megjelennek a magyar kisebbségi politikusok is, akik mindezért cserébe június 4-én megemlékezhetnek Trianonról, ami azonban már nem közös megemlékezés, hanem a magyar kisebbség „belügye”.

Ez az állapot valójában nem a Trianon-trauma feloldása, inkább a befagyasztása. A két kormány rendkívül jó viszonyt ápol egymással, vagyis egyik sem szól bele a másik nemzetállami stratégiájába. Igaz, a szerb nemzetállamiság szószólóinak kapóra jönnek a Nagy-Magyarország térképével flangálók, vagy az immár teljesen abszurd irredenta jelszavak puffogtatása, s természetesen a magyarországi Horthy-reneszánsz, amit a nemzetállam-építés szélsőséges hívei gyanús fenyegetésnek vélnek. Főleg a Vajdaságban, ahol egyre jelentősebb ortodox egyházi részvétellel elevenítik fel a „hideg napokat”.

A magyar kisebbségben tehát feloldhatatlan ellentmondásokkal terhelve ébredezik a Trianon-trauma. Az ellentmondás lényege, hogy Magyarországon egyre erősebb a nemzetállami eszme, amivel a kisebbség hangadó része feltétel nélkül azonosul, ám ugyanez történik Szerbiában is, amit a kisebbségi tömegek helytelenítenek. Magyarországon egyre erőteljesebb a Horthy-revízió, Szerbiában viszont már megtörtént a nacionalista csetnik-mozgalom rehabilitálása, sőt egyre hangosabbak azok, akik a Hitler-kollaboráns és az antiszemita Nedić rehabilitálását követelik, azzal az indoklással, hogy azért lett kollaboráns, hogy ne folyjék ártatlan szerb vér.  A két országban zajló párhuzamos folyamatok a kisebbségben skizofrén helyzetet teremtenek.

Ezek után felmerül a kérdés, lehetséges-e Trianon-trauma feloldása? A két kormány közötti jó viszony ugyan elpalástolja, viszont nem orvosolja a traumát, hiszen a napi politikának inkább rövidlejáratú céljai, erősen korlátozott eszközei vannak, amelyek nem módosítják alapvetően a többségi társadalmakban és a kisebbségi közösségekben meglévő tudatállapotokat. Véleményem szerint a megoldás rébusza a nemzetállam-koncepcióban rejlik. Amig tart a jelenlegi nemzetállami eszmerendszer erősödése – a kelet-közép-európai régióban éppen ez zajlik – addig a kisebbségben regenerálódik a Trianon-trauma.

Gyógyír tehát a jelenlegi helyzetben nincs, legfeljebb arról lehet szó, hogy ápolni kell a kölcsönös empátiát, valamiképpen nemesíteni kell az egyre durvább nemzeti szenvedélyeket. Valljuk be: amíg a nemzetállam eszménye mindenekfelett álló érték marad, addig a kisebbségek a nemzetállam albérlői lesznek. A trauma kezelhetetlen, viszont átértelmezhető: végül is az albérlő szabadabb, mint a nemzetállam főbérlője, aki egyben üdvöskéje is és foglya is. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a trauma kreatív energiává váljék, és ne hallgasson a trauma-kuruzslókra.