Trianonul érzem magam

Írta: Valcz Péter - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

“…a 2004-es EU csatlakozás talán segített egy kicsit. De ott volt ugyanabban az évben a kettős állampolgárságról szóló eredménytelen népszavazás, ami kicsit sem segített. Aztán ott volt a 2007-es csatlakozás a schengeni-övezethez, amikor Felvidék, Erdély és Magyarország közt megszűnt a határellenőrzés ‒ kicsit segített. Majd 2010-től a kettős állampolgársági törvények ‒ fene tudja, hogy segített-e. És most a 2020-as koronavírus.”

Valcz Péter

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli GyörgyDemény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila, Haklik Norbert, Markó Béla, Kováts Judit, Romsics Gergely, Szathmáry István Pál,  Vajda Mihály és Végel László írását közöltük, az alábbiakban pedig Valcz Péter színész, rendező válaszát olvashatják.

*

Trianon 90. évfordulója (2010) Párizsban ért. Ottlétem alatt született A gall kakas és a magyar tyúk című darab, ami a francia-magyar kapcsolatokat dolgozta fel egy Tragédia-parafrázisban. Egy francia Ádám és egy magyar Éva utazott keresztül a történelmen Asterixtől és Hunortól Szent Istvánon és Szilveszter pápán át az Erasmus-bulikig. És persze ott van Trianon. A kérdés az volt, hogyan lehet egy francia-magyar vegyes közönségnek beszélni erről?

A megoldás végül egy fikciós kávéházi jelenetből született, ahol a századfordulós francia és magyar költők Baudelaire A sátán litániája című versével megidézik Lucifert, és megérdeklődik  tőle a jövőt. Lucifer közli velük, hogy hatalmas világégés lesz, ami a franciák vereségével végződik, és egy szörnyen igazságtalan békeszerződés következtében Franciaország elveszíti területének 67% százalékát, Korzika a Magyar Királyság része lesz, míg Bordeaux és Champagne vidéke egy amerikai szeszgyáros felügyelete alá kerül. A többiek elszélednek, így Lucifer már csak szegény József Attilával közli: csak viccelt. Magyarországgal történik meg mindez.

Ez a dramaturgiai húzás bejött. A magyar közönség végre úgy érezhette, a franciák átérzik az igazságtalanság mértékét. A franciák meg egy kis empátiát követően újraélhették, hogy milyen jó a győztesek oldalán kikerülni egy világháborúból. Mert voltaképpen mi ez, ha nem a történelem hatalmas kártyapartija ‒ győztesekkel és vesztesekkel? Meg persze az utána zúduló vízözön, következményekkel, magyarázatokkal és száz év után sem múló zsigeri érzésekkel.

És pont ez a zsigeri érzés kerül minduntalan konfliktusba az értelemmel. Ugyanezen a zsigeri érzésen kaptam magam kamaszként, mikor a II. Világháborúról tanultunk, én pedig titkon a magyaroknak ‒ és hát Hitlernek szurkoltam. Hálás voltam neki, hogy visszaadta Észak-Érdélyt. Persze az agyam tudta, hogy Hitler igazából gonosz és csak örülni szabad, hogy Magyarország Hitler oldalán végül nem nyert, de a szurkolás nem értelmi akció.

Nagyszüleim egyébként pont ezzel az abszurd történelmi teleporttal kerültek Budapestre. A bukaresti zsidó nagyanyám, miután összeházasodott temesvári nagyapámmal, 1940-ben Észak-Erdélybe utaztak, mert már tudva levő volt, hogy azt hamarosan visszacsatolják. Odamentek, visszacsatolták, és már Magyarországon is voltak. Nagyanyám testvéreit meg Izrael állam vásárolta ki. A leszármazottakkal több, mint hatvan évvel később, 2012-ben találkoztunk először. Két év leforgása alatt, életemben először láttam mind a francia, mind az izraeli rokonaimat. Ez is a történelem nagy győzelmeinek és veszteségeinek következménye.

Ugyanazzal a mélabús elfogadással tekintek a családomban tátongó távolságokra, mint a határon túli magyarok helyzetére. Unokatestvéreimnek már más a nyelvük, más ételeket esznek, más pénzzel fizetnek, más himnuszt énekelnek. A disszidensek esetében talán kisebb a zsigeri mélabú, hiszen ők döntöttek így ‒ pedig dehogy, csak közvetve. Négy évet éltem külföldön. Eleinte büszke voltam, azt hittem, mindenki irigyel ‒ pedig egy idő után mindannyian sajnáltuk a helyzetet, hiszen nem lehettünk együtt. Szóval átkerülni egy másik kultúrába akár önszántan, akár kényszerített módon, mindenképp traumatikus. Aztán vagy sikerül gyökeret verni, vagy nem. Anyámnak hoztam Brazíliából egy banán cserjét, Indiából meg egy banyánfát. A banánfa kultúrsokkot kapott, és ott pusztult el a Villányi úton. A banyánfa pedig ma is él és virul és olyan buja, hogy kezdünk félni tőle.

Vissza Trianonhoz. A százéves évforduló fontos, mert a zsigeri érzés még mindig ott van a kollektív gyomrunkban. Februárban láttam, hogy a Nyugati téri aluljáróban aláírást gyűjtöttek Magyarországot érintő Trianoni-békediktátum revíziója tárgyban. Jelenleg 18.166 aláírásnál tart. Az ilyen akciók nem lenézendőek. Pont a lenézés tartja életben a feldolgozatlanságot. Egyszer egy előadás kapcsán csináltunk egy rendszerállítást arról, hogy “Mi a baj Magyarországon?”. A rendszerállítás egy pszichológiai alapú közösségi szeánsz, ahol a kollektív tudatalattinak teszünk fel kérdéseket. Én a Probléma szerepében léptem be, és elég hamar a földön találtam magam összegörnyedve (Trianonul éreztem magam). Majd belépett a Megoldás szerepében egy csaj, aki elkezdett szapulni, hogy azonnal hagyjam abba az önsajnáltatást, és keljek már fel. Erre bennem csak nőtt a büszkeség és a dafke, zsigeri gyűlöletet éreztem a tudálékos Megoldás iránt, azt gondoltam, nem veszi komolyan a veszteségeimet. A helyzet ismerős, akár a hazai közélet. De ott a földön az esetleges feloldást is megéreztem. Nem vágytam másra, mint hogy az arrogáns némber hagyja abba a kioktatást, hajoljon le hozzám, simogasson meg és mondja azt: “Igen, igazad van. Tényleg igazságtalanok voltak veled. De most már gyere, állj fel, építsük fel együtt ezt a szép kis országot.” Vagy valami ilyesmi. Hogy mi kéne a feldolgozáshoz? Összeölelkezés. Belső empátia – egymás iránt. Hogy egyik oldal se higgye magáról, hogy ő a megoldás. A megoldás maga a viszony rendezése, egymás megértése és felsegítése. Ez az, ami rajtunk múlik.

Az idő persze közben múlik… Hogy még mennyi idő? Amennyit a kollektív mentális egészségünk megenged. Arad miatt érez még bárki bármi zsigerit a gyomrában? 170 év. Moháccsal és a törökkel kapcsolatban? 500 év. Muhi csata és a tatárok? 780 év. Trianon meg 100.

És zajlanak az újabb kártyapartik is… Ott van például a 2004-es EU csatlakozás, ami talán segített egy kicsit. De ott volt ugyanabban az évben a kettős állampolgárságról szóló eredménytelen népszavazás, ami kicsit sem segített. Aztán ott volt a 2007-es csatlakozás a schengeni-övezethez, amikor Felvidék, Erdély és Magyarország közt megszűnt a határellenőrzés ‒ kicsit segített. Majd 2010-től a kettős állampolgársági törvények ‒ fene tudja, hogy segített-e. És most a 2020-as koronavírus. A vírus nem diszkriminál. Nem érdekli a történelem, az identitás, a kultúra, az állampolgárság. Nem érdeklik az állatok. Csak az ember. Miközben a határokat lezárták, egy nagy, globális karanténba kerültem az izraeli és francia unokatestvéreimmel, a brazil és indiai barátaimmal, más politikai nézetet vallókkal és a határon túli magyarokkal. Ez a kis csápos golyóbis arra kényszerít minket, hogy meglássuk egymásban a legkisebb közös többszöröst: emberi mivoltunkat. És ilyen százéves évfordulója lett Trianonnak. A legsúlyosabb nemzeti és nemzetiségi trauma centenáriumán az emberiség egy alig megfogható ellenség ellen küzd egyéni, nemzeti és globális szinten. Ez lehet a XX. századi erőviszonyok alkonya, és egy újfajta szövetség hajnala. Ámen.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-07, Trianon 100, Trianon centenárium, Trianon-körkérdés

[popup][/popup]