Több Európa, kevesebb Trianon

“Idén az országhatárokat nem tisztelő koronavírus-járvány miatt mégsem lesznek olyan nagyszabású Trianon-megemlékezések, mint amire számíthattunk volna. De pontosan ez a járvány figyelmeztethet minket arra, hogy nem lehet visszafelé menekülni, csak előre.”

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli György, Demény Péter, Jeszenszky Géza, Kőszeg Ferenc, Laczó Ferenc, Gidó Attila és Haklik Norbert írását közöltük, most Markó Béla költő, író, politikus, az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke, Románia volt miniszterelnök-helyettese válaszát olvashatják.

*

Van Székely Jánosnak egy méltatlanul keveset emlegetett magyarság-verse, A vesztesek, 1973-ban íródott, alcíme: Újkori metszet. A tüzérség visszavonulása. Nyilvánvalóan személyes élmény ihlette, hiszen 1944˗45-ben az akkor még kamasz, kadétiskolás költőt is nyugatra menekítették a marosvásárhelyi katonaiskolával együtt, és csak hosszú kálvária után került haza később. Miután filmszerű érzékletességgel írja le a rendezetlen, kétségbeesett visszavonulást, így foglalja össze a vers alapgondolatát: „A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta világ a világ. / Az nyer igazán, aki veszt.” Kevesen tudták a vereséget ilyen mellbeverő pátosszal, már-már brutálisan az ellentétébe fordítani, legalább virtuálisan: „Nem válogat a győzelem, / Mindegy neki, / Egyformán felemel / Hamisat és igazat. / Ám a vereség, / Tönkrejutás, megalázás / Jogot ad, igazat ad.”

Valami különös vigaszt sugall a költemény mindazoknak, akik a huszadik század ismétlődő vereségeinek keserűségével, sőt, depressziójával gondolnak vissza az öngyilkos magyar politikára, kezdve az első világháborút megelőző végzetes rövidlátásunkkal, folytatva Trianon utáni revíziós gőgünkkel, felnagyított önképünkkel és annak a Nyugatnak a lekicsinylésével, amely immár többször is győztes volt velünk szemben. Ahányszor újraolvasom Székely János versét, egy pillanatig gyógyírnak érzem közös történelmi nyomorúságunkra, de utána rögtön elfog a szörnyű kétely: vajon nem az ebben a poémában felmutatott, oly felemelő, oly kegyetlen, oly vigasztaló igazság-e a legnagyobb hazugság is egyúttal a mi Trianon utáni életünkben? Lehet, hogy éppen a Székely János által ezúttal kimondott, de a magyar közéletet kimondatlanul is régóta mérgező morális felmentés – és önfelmentés – miatt nem tudunk helyzetünkkel szembenézni és racionális nemzetstratégiákat kidolgozni? Mert hát olyan hatalmas igazságtalanság történt velünk úgymond, hogy onnantól fogva nekünk már bármiben csak igazunk lehet? Azelőtt vétkeztünk talán, elkövettünk mi is olyan bűnöket a velünk együttélőkkel szemben, amilyeneket – vagy annál is kegyetlenebbeket – ők vagy mások is elkövettek később velünk szemben –, de ebben a pillanatban mi vagyunk a vesztesek, és ez azt jelenti, hogy bármit teszünk, az a győztesek bűne? Különös logika, de tökéletesen magyarázza eltelt száz esztendőnket. Ezért nem vagyunk képesek ma sem számot vetni azzal, hogy a kiegyezés után többször is eljátszottuk a történelem által felkínált esélyt. Ezért próbálják meg sokan ma is menteni a menthetetlent, amikor a holokauszt szörnyűségei kerülnek szóba, és krónikaírói józansággal magyarázgatni azt, amit nem lehet magyarázni. Viszont ugyanezek a tárgyilagos hangok felforrósodnak, ha az 1920-ban ránk kényszerített, azóta is vérző békére emlékezünk.

Igen, jól kellene érteni a Székely János-vers logikáját, és egyáltalán nem biztos, hogy egyet kell értenünk vele. Mert a velünk szemben elkövetett igazságtalanság erkölcsi-politikai érv lehetett ugyan, valahányszor az igazunkat kerestük utána, de semmilyen más megbocsáthatatlan vétket nem tett megbocsáthatóvá. A „vesztesek” erkölcse végül is nem lehet más, mint a „győzteseké”. És ez fordítva is így van természetesen. Győztes˗vesztes játszma volt az első és második világháború is, hiszen a háborúk ilyenek, és ennek a száz esztendőnek a tanulságait keresve, ideje lenne ebben a térségben átállni egy másik stratégiára: a győztes˗győztes játszmára. Lehetséges-e ez? És hogyan? Javíthatatlan optimistaként úgy vélem, a huszonegyedik században sikerülhet, ami a huszadik században kudarcba fulladt, de ehhez többek közt azt is el kellene felejteni, hogy a „tönkrejutás, megalázás” nemcsak „jogot”, hanem „igazat ad”. Tudom, látszólag csak spekuláció, belemagyarázás ily módon továbbgondolni a Székely János-idézetet, de állítom, csupán akkor lehetünk száz esztendő múltán győztesek, hogyha nem hajdani, hanem mostani igazunkra támaszkodunk. Aki a természetesen pozitív példákkal is szolgáló múltat, a tizenkilencedik század végét vagy a huszadik század elejét próbálja reprodukálni, annak tudnia kell, hogy ez a múlt vezetett Trianonhoz, de azokhoz az igazságtalanságokhoz is, amelyeket a magyar nemzet önmagával szemben elművelt.

Úgy néz ki, hogy az idén az országhatárokat nem tisztelő koronavírus-járvány miatt mégsem lesznek olyan nagyszabású Trianon-megemlékezések, mint amire számíthattunk volna. De pontosan ez a járvány figyelmeztethet minket arra, hogy nem lehet visszafelé menekülni, csak előre. Gondolkodóba ejthet mindannyiunkat különféle szabadságjogaink felfüggesztése, az államhatárok lezárása, mozgásunk korlátozása, amikor engedély nélkül akár a házból sem léphetünk ki, mert a közérdek ezt diktálja. Az én generációm, persze egészen más okokból, annak idején megtapasztalta a szabadsághiányt, amit tulajdonképpen Európa-hiánynak is nevezhetnénk. De a fiatalabbak már szinte gyermekkoruktól utazhattak, és sokan utaztak is ide-oda Európában. Most viszont – mutatis mutandis, remélem senki nem ért félre engem, hiszen a mostani intézkedések vitathatatlanul fontosak és elkerülhetetlenek, de remélhetőleg időlegesek – mindannyian átérezhetjük, mit jelenthet az a rossz nemzetstratégia, amelyet immár száz éve újra meg újra megpróbálnak eladni nekünk, miszerint megvagyunk magunknak. Nem vagyunk meg.

A szabadsághiány csak szabadsággal, az Európa-hiány csak Európával, az együttlét-hiány csak együttléttel szüntethető meg. A Kárpát-medencében a nemzetállam-építés már kudarcot vallott a múlt században, és ennek nem is az utódállamok voltak a legnagyobb kárvallottjai, hanem maga a magyar nemzet. Bár az utódállamok is csak veszítettek azzal, hogy a kisebbségek asszimilációjára fordították minden energiájukat, és emiatt nem tudtak igazán felzárkózni a nyugati demokráciákhoz. Senkit nem fűz errefelé olyan erős érdek a közös Európához, mint minket. Persze, tudom, ehhez egy nekünk való Európa kell, nemcsak az „egyesült”, hanem az „egyenlő” nemzetek Európájára van szükségünk. De akkor, amikor talán mi, magyarok élünk a legkisebb arányban közös államhatárokon belül a kontinensnek ezen a részén, életveszélyes stratégia hátat fordítani az Európai Uniónak, akár csupán retorikában is. Éppen hogy nekünk kell – kellene – a legjobban szorgalmazni az együttlétet.

Számomra a képlet egyszerű: több Európa, kevesebb Trianon. Vagy: kevesebb Európa, több Trianon.