Az etnikai önvédelemre kárhoztatott országról – nyugati szemmel

Írta: Laczó Ferenc - Rovat: Politika, Történelem

A trianoni döntés centenáriumán lapunk az alábbi kérdéssel kereste meg a magyar szellemi élet néhány jeles képviselőjét:

Az 1920-as Párizs Környéki Békeszerződések következtében Magyarország elvesztette korabeli területeinek több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét.

Mit írna a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékezve a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóiratba, 75 évvel a magyarországi vészkorszak és a II. világháború vége után, amikor napjainkban Közép-Európa EU-s tagországai között, a meglévő történelmi nézetkülönbségek ellenére új típusú együttműködés is körvonalazódik?

Korábban Benedek Szabolcs, Csepeli GyörgyDemény Péter, Jeszenszky Géza és Kőszeg Ferenc válaszát közöltük, most Laczó Ferenc történész írását olvashatják.

Laczó Ferenc

Amikor a 21. század elején Dániel öcsém megérdeklődte ekkor már kilencvenes éveiben járó nagyapámtól – aki még az első világháború előtt született és annak végeztével meghúzott nyugati (osztrák és jugoszláv, majd szlovén) határ közvetlen közelében élte le hosszú életét – hogy miként emlékezik az ország egykori feldarabolására és az országhatár családi házának közvetlen szomszédságába költözésére, idős nagyapám számlátomást küszködött emlékei felidézésével, majd – mint aki látványos időzavarát leküzdendő kapásból a lényegre próbál térni – mindössze annyit válaszolt, hogy „Hiszen az oly régen történt.” 

E párbeszédkísérlet idején – hasonlóan az idei évhez, ha nem is hasonló intenzitással – épp az emlékezési gesztusok látványos sűrűsödését figyelhettük meg. Fiatal öcsémet a kurta válasz emiatt ugyancsak meglepte. Váratlanul arra derült ugyanis fény, hogy ami a magyar nemzet kollektív-kulturális emlékezetében 1989 után fokozatosan és egyre megállíthatatlanabbul történelmi kulcsmomentummá – mondhatni kiemelt nemzeti traumává – avanzsált, az a legutolsó kortársak személyes-kommunikatív emlékezetben adott esetben rég relevanciáját veszthette.

A kurta-furcsa dialógus számunkra ezen túl abba is betekintést nyújtott, hogy Trianon emlékezete – mind az emlékezés formáit és hevességét, mind konkrét tartalmait és politikai-kulturális funkcióit illetően – erősen generációfüggő. Családunkban ugyanis alighanem nagyapám – aki immár több mint másfél évtizede nincs az élők sorában – volt az utolsó, aki a környékbeli osztrák településekre még teljes természetességgel utalt magyar nyelven – Fölöstöm, nem Fürstenfeld, példának okáért. Kilencvenes éveiben járva számára tehát „Trianon” oly módon számított rég elmúltnak („hideg emlékezetnek”), hogy „Trianon előtti” szocializációja még a 21. század elején is éreztette hatását.

Számomra – aki a nyolcvanas évek elején születtem, közéleti tájékozódásom és politikai eszmélésem kezdetei pedig a kilencvenes évekre estek – Trianon eredetileg a magyar, jellemzően etnikai és gyakran revansista nacionalizmus szimbólumaként rögzült. Ez nyilván nem függetleníthető attól, hogy Trianon emlékezetét fiatalkoromban leginkább a szélsőjobboldal próbálta életben tartani és továbbra is aktuális ügyként taglalni (emlékeznek még a MIÉP méltán elhíresült „Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni” szlogenjére?). E generációs perspektívából szemlélve Trianon életünk első három-négy évtizede során vált újfent politikai kultúránk egyik kiemelt ügyévé – nem utolsósorban a széljobbos eszmék népszerűbbé és jóval elfogadottabbá válása következtében, a rendszerváltáskori ígéretek leáldozásának egyfajta ellenmozgásaként. Ezen régi-új kiemelt ügyről még könnyű lenne – a pszichoanalízissel kapcsolatos bon mot-t parafrazálva – mindössze annyit mondanunk, hogy Trianon jelenlegi domináns emlékezete talán pont az a betegség (Kovács Éva diagnózisa szerint egyfajta neurózis), amelyet az emlékezési gyakorlatok állítólag gyógyítani lennének hivatottak. 

Eközben kétségtelenül igaz az is, hogy a sokszor – és gyakran sajnos jogosan – kárhoztatott magyar nacionalizmus az elmúlt évtizedekben szorosan együtt járt a magyar kisebbségekkel való törődéssel, a határokon átívelő szolidaritás – dicsérendő, bár szelektív – gesztusaival. Fiatalkori emlékeim szerint Budán többen és komolyabban foglalkoztak az erdélyi magyar szegények és elesettek problémáival, mint magyarországi sorstársaikéival. Azt is meg merem kockáztatni, hogy a kortárs magyar nacionalizmusnak alighanem e törődés és szolidaritás a legnemesebb aspektusa. 

E jószándékú tettek azonban csak ritkán alapulnak részletes történeti ismereteken és reális értékeléseken. Tapasztalataim szerint még az amúgy kiemelkedően műveltnek számító budai közegben is csak kevesen vannak tisztában azzal, hogy az ország etnikai szempontból pontosan meghúzott határai (Romsics Ignác mérvadó számításai szerint) az újonnan függetlenedő országot nagyjából 10%-kal tették volna nagyobbá. Nem jelentéktelen különbség, ugyanakkor – az ördög ügyvédjének hálátlan szerepét időlegesen magamra öltve – felvethető, hogy a világháborúk és tömegdiktatúrák, üldöztetések és népirtások évszázadában „több is veszett Mohácsnál” e némileg igazságtalanul meghúzott határnál. És akkor még nem beszéltünk (lentebb fogok) az etnikailag homogén államok roppant problematikus és kelet-európai megvalósításában bizony elkerülhetetlenül véres programjáról. 

Trianon emlékezete azonban korántsem csupán e +10%-ról szól. Innen vizsgálva „Trianon” összetett és meglehetősen zavaros jelentésű fogalom, mely épp azért válhatott  történelmi-politikai-kulturális életünk egyik kulcsfogalomává, mert képes volt sok és sokféle tapasztalatot, érzületet és szándékot magába kódolni. Idővel egyetlen fogalomban sűrűsödtek a hatalom- és státuszvesztés, a diszkrimináció és a menekülés, a határokkal kapcsolatos mindennapi tapasztalatok, még áltánosabban a meg nem értettség és az elszenvedett igazságtalanság, a fokozatos visszaszorulás és a fennmaradó kisebbségek küzdelmeire tett (gyakran inkább implicit) utalások. 

Hasznos lenne e folyamatokat és a hozzájuk való viszonyulásunkat konzekvensebben szétszálazni, többek között épp összefüggéseik pontosabban feltérképezése véget, továbbá hogy mélyebben érthessük Trianon hívószava mitől működik még manapság is – a kommunikatív emlékezet max. három generációs távolságán túl – oly sokféle tapasztalat sűrítményeként, egyfajta hatalmas magyar projekciós felületként. 

Mindebből korántsem következik, hogy Trianon traumája – akár kiváltó okait, akár minőségét és mélységét illetően – összevethető lenne a holokauszt traumájával. Nem-zsidó magyarként úgy ítélem meg, hogy Trianon és a holokauszt gyakori egymás mellé állítása a pontatlan és félrevezető gondolkozás minősített esete – amivel természetesen senkitől sem kívánom megvonni azon jogát, hogy magyarként mindkettő egyformán fájjon neki. Csakhogy – make no mistake – az érzelmek megéléséből önmagában még nem következik megalapozott és pontos történelmi tudás.

Tovább menve, száz év múltán kulcsfontosságú lenne annak érdemi vizsgálata és tárgyalása, hogy az első világháborút követő, roppant széles körben támogatott magyar revizionizmus a visszatért területeken miként torkollott a helyi és oly gyakran magyar kötődésű egyének zsidóként való üldözésébe – elvégre a magyar holokauszt áldozatainak több mint fele a trianoni határokon túli területekről került ki, mégpedig épp az időleges és német szövetségesi megszállással megspékelt magyar uralom alatt. 

E letaglózó és a nemzeti szenvedéstörténet szempontjából roppant kényelmetlen tény azonban Magyarországon mindmáig nem vezetett az etnikai revizionizmus működésével kapcsolatos, érdemi és széles körű kritikákhoz. Márpedig épp e ponton mutatkoznak meg legélesebben a „Trianon és egykori igazságos revíziója” köré szervezett diskurzusok tarthatatlan elfogultságai: a 1938-41-es határmódosítások pozitív történeteinek és emlékezetének az ún. keresztény magyarság a kizárólagos alanya – a magyar zsidó és más etnikumú egyének (így románok, szerbek, cigányok, szlovákok, ruszinok) kárára.

Megítélésem szerint Trianon legkárosabb, a magyar kisebbségek továbbra is fennálló és eleve sokat emlegetett problémás helyzetén túlmenő hosszútávú hatása is ezzel függ össze. Az etnikai rendezőelv dominánssá válása Magyarországon – mely 1920 előtt, a Habsburg Birodalom szerves részeként Európa egyik legsokszínűbb és legösszetettebb társadalma volt – roppant szerencsétlen módon fonódott össze a drasztikus méretű területveszteségek sokkhatásával és az utóbbi talaján kinövő elvtelen önvédelmi reakciókkal. 

A magyar társadalom tagjainak – a nagyban határmentes Európa egyik legsokszínűbb régiójának közepén élve is – szemlátomást alig van az emberek sokszínűségével kapcsolatos tapasztalata és e társadalom nagyfokú homogenitását sokan még a 21. század elején is kirekesztő módon védik.  Megkockáztatható, hogy nagyban épp a multietnikus ország sokkszerű feldarabolásának köszönhetjük az etnikai önvédelem passzív-agresszív programjának roppant magyarországi erejét.

De vajon miért játszott „Trianon” oly marginális szerepet idős nagyapám emlékezetében? Ezt részben az osztrákokhoz fűződő pozitív időskori tapasztalatai, továbbá a határ túloldalán élő magyar közösségek korlátozott lélekszáma is magyarázhatja. Legalább ennyire fontosnak érzem azonban azon tényt, hogy a szomszéd falu első világháborús emlékművére, ahol is elődeink egykoron éltek, nem kevesebb mint kilenc az övével (és az enyémmel is) azonos nevű családtag neve került felvésésre. 

Ezen emlékmű szemlélése száz év múltán is letaglózó – bevallottan jóval letaglózóbb, mint az egyfejű osztrák sas kinyújtott nyelvének közeli megpillantása.  

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-06, Trianon 100, Trianon centenárium

[popup][/popup]