Elismerésre várva – Szabó Károly portréja

„A végidők terve úgy szólt, hogy bennünket, védetteket vagy a Dunába, vagy a gettóba visznek, ahol aztán jön a végső leszámolás és beteljesülés, a nagy hullahegyépítés a Klauzál téren.
Már minket is levezényeltek a ház elé többórás sorban állásra, míg eldöntik, hogy hova. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy egyszerűen a Dunába. Aztán jött két nem egészen szabályos egyenruhás alak, ordítozott a nyilasokkal, és visszaparancsolt bennünket a házba.
Nem tudom, hogy ki volt ez a két embermentő, de hogy az volt, az bizonyos. Még Wallenberg emberei között is voltak ilyen merészek, akik mindenféle álöltözetekben, egyenruhától szerzetesi kámzsáig, embereket a valószínű halálból kimenekítettek.”
(Konrád György Csodafigurák. Arcképek, pillanatfelvételek. Bp. 2006.)

Az egyik embermentő feltehetőleg Szabó Károly volt, akit a megmentettek – mivel nevét nem ismerték – „a bőrkabátos ember” néven emlegettek.
Szabó Károly szerény családból származó fiatalember volt. 1941-ben annak rendje és módja szerint behívták katonának és kiküldték a keleti frontra. Szerencséje volt, megúszta, s katonai szolgálata után egyszerű írógép-műszerészként kereste kenyerét – történetesen a budapesti svéd követség gépeit is ő gondozta. Itt került kapcsolatba Fleischmann Ottó orvos-pszichológussal, aki segített neki feldolgozni a keleti fronton elszenvedett lelki traumákat. Fleischmann azonban arra is rábeszélte, hogy vállaljon részt az üldözöttek segítésében. A vak véletlen rendezte úgy, hogy 1944 júniusában ide toppant be Raoul Wallenberg, akit embermentésre küldtek a háborús Budapestre. A vak véletlen hozta magával, hogy Szabó iskolai osztálytársát, Szalai Pált 1944 októberében Szálasi egyik összekötő tisztjének nevezték ki. Szabó beszervezte Szalait, akinek segítségével iratokhoz, egyenruhához, kapcsolatokhoz jutottak. Mindezeknek igen jó hasznát vették a mentőakciók során.
Szabó legtöbbet emlegetett mentőakciójára 1945. január 8-án került sor. Ezen a napon a nyilasok betörtek egy Üllői úti házba, mely a svéd követség védelme alatt állt, és az ott összeszedett 154 embert a Duna partra hajtották. A kivégzés előtt pillanatokkal megjelent Szabó egy rendőrkülönítmény élén, és a halálra szánt embereket visszavezette az Üllői úti házba. Ott érték meg a felszabadulást.
(Az elbeszélők itt nem egyformán emlékeznek a helyszínre: van, aki szerint az Üllői úti ház előtti tűnt fel Szabó és társa, mások szerint a nyilas főhadiszállás épületénél, és van, aki a Duna-partra emlékszik.)
*
Szabó 1945 után nem hagyta el Magyarországot, írógépműszerész cégét próbálta új életre kelteni, aminek az államosítás vetett véget. 1953-ban, az anticionista perek során őt is lefogták, és ötödmagával azzal vádolták, hogy része volt Wallenberg meggyilkolásában. Sztálin halála a pereket félbeszakította, Szabót 1953. november 15-én szabadon bocsátották. A koncepciós pert előkészítő dokumentumokat megsemmisítették.
A vádlottak egészségét a gyötrelmes vallatás és a börtön aláásta. Szabó Károly 1964-ben, 48 éves korában meghalt.
*
Hősünk nem sokat beszélt embermentő tetteiről, az ötvenes-hatvanas években ez nem volt téma. A Holokauszt csak a hetvenes évektől jelent meg a köztudatban, Magyarországon pedig igazából csak a rendszerváltás után. Olyannyira, hogy Szabó Károly fia, Tamás is csak sok évvel apja halála után értesült a fenti történetekről.
1990-ben Ember Mária írónő egy újságcikkben, a Magyar Nemzetben összefoglalta a fent említett koncepciós per történetét. Ismerősei hívták föl erre Szabó Tamás figyelmét, később ők bátorították, hogy forduljon a Jad Vasém Intézethez, amely nyilván méltányolni fogja apja nem mindennapi tetteit.
Szabó Tamás 1996-ban megkereste a Jad Vasém intézetet. Kérelméhez mellékelt egy 1947-es holland újságcikket, amely apja embermentő tevékenységét ismertette. Naiv módon lelkesedést várt, az intézet szigorú ügymenete azonban bürokratikusnak tűnt a szemében. A Jad Vasém igazgatója, Dr. Mordechai Paldiel tőle várta megmentett emberek tanúságtételének beszerzését, amin Szabó Tamás csodálkozott. Csalódott, egy év múlva abbahagyta a próbálkozást.

*
2006-ban Farkas Tibor, Ausztráliában élő Holokauszt-kutatótól megtudta, hogy könyvet írtak Szalai Pálról, apja egykori harcostársáról. Ebben leírták a Duna parti mentőakciót, s mellékletként közölték Stöckler Lajos (1953-ig a zsidó hitközség vezetője) ezt igazoló levelét. Stöckler és családja szintén a megmentettek között volt.
Szabó Tamás újrakezdte a próbálkozást. Sikerült több túlélőt felkutatni – kiderült, hogy azok már 1996-ban elküldték vallomásukat a Jad Vasém Intézetnek, amit az akkori igazgató levelében igazolt.
2006-ban az egyik megmentett, a Baselben élő Ewa Löw levelében leírta megmenekülésük történetét, melyben Szabó Károlynak kulcsszerepe volt.
E próbálkozásokra válaszul 2008-ban Irena Steinfeldt asszony, az intézet igazgatója tudatta a tanúkkal, hogy kérésüket elutasítják, mert a vallomások nem felelnek meg a Jad Vasém előírásainak.
Ewa Löw unokaöccse, Dr. Tibor Klaber 2008. február 21-én panaszlevelet ír Irena Steinfeldt-nek. Ebben sérelmezte, hogy az elutasítás előtt anyjával és nagynénjével soha nem vették fel a kapcsolatot, nem jelezték, hogy a vallomások nem megfelelőek.
2010. február elsején egy másik megmentett, a Kanadában élő Korányi Ervin úgyszintén levelet intézett a Jad Vasémhez, ebben ismertette megmenekülésének történetét, mely szintén Szabó Károly személyéhez kötődik. Miután nem kapott kielégítő választ, panasszal fordult a Nemzetközi Raoul Wallenberg alapítványhoz. Ennek igazgatója, Baruch Tenembaum szintén levelet intézett Irena Steinfeldthez.
Az ügyben fellépett már Karsai László és Szita Szabolcs is.
*
E sorok írója 2011. november 8-án írt e-mailt a Jad Vasémnek, érdeklődve az ügy állása felől. december 6-án kelt válaszában az Intézet munkatársa, Estée Yaari az alábbiakról tájékoztatott:
„A Népek Igaza kitüntetést külön bizottság ítéli oda, amely szigorúan megszabott kritériumok és szabályok szerint működik. Minden embermentés történetét gondosan megvizsgálják, hogy megfelel-e a kritériumoknak. Ezek közül a legelső, hogy az illető személy valóban az életét kockáztatta-e azért, hogy zsidókat megmentsen a deportálástól vagy a haláltól. A történetet a túlélők vallomásával vagy korabeli levéltári dokumentumokkal kell alátámasztani.
Ez valóban komplex eset. A javaslattévő bizottság, mely független, tagjai Holokauszt-túlélők, történészek, kutatók, és a legfelsőbb bíróság egy nyugalmazott bírája vezeti, ezt az ügyet kétszer is megvizsgálta. Sajnos hatvan évvel a történtek után már nehéz tiszta képet alkotni arról, hogyan követték egymást az események, kik voltak a résztvevők, ezért a bizottság úgy döntött, hogy nem tudja Szabó urat mint a Népek Igazát elismerni. Tekintettel azonban a bizottság elnökének tudomására hozott új információkra, az ügyet újra megvizsgáljuk és a Bizottság plenáris ülésén fogjuk megvitatni.”
*
Szalai Pál 2009-ben megkapta a Népek Igaza – posztumusz – elismerést. Remélhetőleg Szabó Károllyal is ez történik majd.

Gadó János