A mi konyhánk

Hol? Budapesten a Lipótvárosban, a Visegrádi u 43. alatti 1. emeleti, háromszobás, utcára néző, polgári lakásban. Ezen osztozunk a társbérlőkkel, akik a fürdőszobából megközelíthető szobát lakják, Kovácsék, két kamasz fiúval.

Válásuk után a férfi kiköltözik a konyha melletti cselédszobába, ahol addig a tűzifát tartottuk. A középső szobából feléjük nyíló ajtó be van szögelve, és a határok nyomatékosítására a mi oldalunkon egy hatalmas fekete kredenccel el van torlaszolva, amely kulináris szempontból még szerepet kaphat a benne elhelyezett porcelán étkészlet maradványok miatt, de csak mérsékelten hangszigetelő. Minden áthallatszik odaátról a középső szobába, ahol az Amama elnevezésű nagymamám lakik, az is, ha már megint bömböltetik a magnót, „ijjaj úgy élvezem én a strandot”, az is, ha szidalmaznak minket. A harmadik szobában lakunk mi négyen, szüleim, öcsém és én. Mikor? Az ötvenes évek végén.

A konyhának külön bejárata volt a hatalmas bérház középső udvarára néző gangról. Itt kell megjegyeznem, hogy mi mindig a konyhaajtón közlekedtünk, a Kovácsék meg a sötét előszobai főbejáraton. És ami szerfölött különös,

Kovácsék be se tették a lábukat a konyhába, soha nem láttam őket főzni,

talán ez volt a megállapodás, ha már kitenni nem lehetett őket a lakásunkból. Vajon hogy sikerülhetett ezt elérni?

Nyáron a konyhaajtó mindig tárva-nyitva volt, a hámozás, pucolás, magvalás, nagymosás kint zajlott a gangon, mások is kihurcolkodtak sámlijukkal, hokedlijeikkel, trécselgettek, és a ház három lépcsőháza között csatangoló gyerekeknek adtak kifejtett zöldborsóból, vagy amit éppen bontogattak-tisztogattak, jobb esetben a konyhaszekrényből selyemcukrot.

Az udvarról behallatszott a lakásba a poroló puffogása, valaki mindig verte a szőnyegeit prakkerral, és a különböző szolgáltatók, a köszörűs, a drótostót, a handlé, a szódás, a jeges kurjongatása. Hétvégén jött a verklis, akinek papírba csomagolt aprópénzt dobtunk le.

Ennyit legalább előre kellett bocsátanom, mert a sütés-főzés nemcsak recept és fakanál, ugyebár. A levestől a süteményig a hozzávalókon kívül minden fogásban benne van az idő adalékanyaga. Ha el akarunk készíteni egy bizonyos, valóságosan létezett töltött káposztát, a fonnyasztott hagymához a pirospaprikán kívül egy családregényt is bele kell keverni, szép fokozatosan adagolva, állandó kevergetés közben, nehogy csomósodjon, de az se baj, ha egyszerűen belegyúrjuk a töltelékbe a rizzsel fele-fele arányban. Nemcsak a szerteágazó jelent kapjuk be a káposztásgombóccal, hamm, de a múlt mócsingos porcikáit is.

Pedig a múlt momentán (1958) végképp el van törölve.

El van felejtve, nincs, talán nem is volt soha, legfeljebb az ókorban. Az asztal körül ülők tréfálkoznak, találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, nyelvtörőket mondanak, évés evelmevesévélivik, hovogy.  Amiről nem lehet beszélni, arról meg hallgatnak, de hiába, ha lenyomják itt, fölbukkan ott, minden igyekezetük ellenére, egy-egy múltfalatot emelnek két szójáték között a szájukhoz. A felnőttek persze nem vesznek róla tudomást, csak esznek, és a gyerekek is csak esznek, mert még tudatlanok, de azért gyanakodnak, és rosszat sejtenek, anélkül, hogy tudnák, hogy gyanakodnak, és rosszat sejtenek, mert még erre sem képesek, a kis buták. Lábukkal lógáznak, azt nem szabad, könyökölnek, azt sem szabad, szépen kell fogni a kést-villát. Fogalmuk sincs, miért is lenne, ha nem mondják el nekik, hogy miben különbözik ez a spenót a többitől. A spenót milyensége adott, zöld, amint hogy az ég kék, de az ég szép, a spenót meg nem finom.

Megelégedhetnének ennyivel, hiszen, ha egyszer két kezünk van és két lábunk, mit csináljunk, nem kezdjük el firtatni, miért nincs három, de vannak bizonyos dolgok, amelyek csak úgy néznek ki, mintha létezésük a világ legtermészetesebb módján magától értetődne, létformájuk mégis aberrált és magyarázatra szorul. A spenóttal szemben egyfajta homályos vádat éreznek, és ez az őket környékező rossz érzés egyértelműen független volt a főzelék kenőcsös állagától és undorító ízétől. Ki tudja, mit neszeltek meg, honnan vették, hogy itt alapvetően és lényegbevágóan nem stimmel valami. Van ebben a spenótban valami megmagyarázhatatlan. De mi? Mit kellene megkérdezni? És hogyan? A kérdést nem tudtam, de abban egészen biztos voltam, hogy ha tudnám, se kapnék rá választ. Mert nagy bűn van itt, elástak egy hullát vagy ilyesmi. Talán a redős pokrócos rémálmom van a spenótban, a legborzasztóbb titkok titka. Honnan is tudtam volna, ha egyszer nem mondták meg, hogy ez a spenót nem tejes bechamel mártással készült, mint a rendes spenótok, hanem tojással sűrítették be, hogy lehessen mellé húst enni, ami amúgy egyáltalán nem volt hozzá.

Körbe-körbe karikába pötyögtettem a karimára, mire körbeértem, kezdhettem újra, mert addigra az első zöld pöttyök visszacsúsztak. A végtelenségbe tolódhat a kanál szájhoz emelése, végtelenség, beleborzongok, mint a Pöttyös Panni hátsó borítóján, ahogy olvassa a könyvet, és azon is olvassa a könyvet, és azon is, talán sohasem fogom bekapni, egészen addig, amíg mostmáraztán van, mert kihűl. Hiszen már kihűlt. De nincs vita. Az ételek tekintetében.

Amit adnak, azt meg kell enni.

Minden napnak megvan az étrendje, szezonális módosításokkal. Hétfőn köménymag leves és mákostészta, az egyszer biztos. A spenót a szerdai ebéd volt.

Kivételt képez a születésnap, akkor lehet rendelni. Én bablevest szeretnék, vagy vadasmarhát zsemlegombóccal. Megjegyzem, a bablevesben füstölt csülök volt. Úgy értem, disznóhús. Nem csoda, hogy alapos nyomozásra és hosszú időre volt szükségem a tisztánlátáshoz.

Az Anyu születésnapi kívánsága rántott csirke újkrumplival és fejes salátával. Júniusra éppen rántanivalóvá nőttek a csirkék, és megjelentek a kora nyári primőrök. Mindent akkor fogyasztottunk, amikor itt volt az ideje. A hosszú téli vitaminhiány után mesés volt, amikor áprilisban megjelent az első retek és újhagyma, amikben benne volt az előző, meg az azt megelőző áprilisok ujjongása. Aztán sorban jöttek az örömök, az első zöldpaprika, az első paradicsom, először csak egy darab az egész családnak, amit áhítatosan fogyasztottunk el, aztán a száránál összekötözött első májusi cseresznyecsokor, a magot estig szopogattam.

A csillagokkal együttállásban alakult ki a megfellebbezhetetlen étrend. Egyetlen egyszer sem került az asztalra új recept szerint elkészített fogás, mindig minden ugyanolyan, ahogy volt, ahogy addig.

A befőzés azzal kezdődött, hogy hangos sopánkodással meghozta a Piroska néni a piacról a nagy kosár fényes meggyet, hamvas őszibarackot, ócsárolta minden évben, hogy milyen vacak, ne csodálkozzunk, ha megpimpósodik. Ingerülten magvalt, kukacos, harciasan kavart, mindjárt leég, a celofánrászorítás az utolsó szusszanásokkal, míg a hisztérikus nap végén dunna alá nem kerültek az üvegek dunsztolódni. A fazék alját kenyérkatonákkal kitörölgethettük. Néhány nap múlva felsorakoztak a lekvárok és a kompótok a kamrapolcon. Mikulás után, de nem előbb, lehetett szó a kibontásukról, az Amama által engedélyezett esetekben.

Kockás papír fölé görnyedve, tömpe ceruzáját nyálazva írja a Piroska néni: piac, kettőspont, egymás alá alig olvashatóan, hogy mit vett mennyiért, Amama majd este összeadja, és a kifizeti. A Piroska néni nem csak háztartási alkalmazott, de egyben gyereknevelő, ő vigyáz ránk egész nap. Csaknem analfabéta, de amikor az írásleckével elkészültem, mindig elégedetlen volt, hogy nem elég szép,

pirossal aláhúzta, kitépte a lapot, és újra íratta velem az egészet,

mire befejeztem, már tépte is ki. Alig maradt lap a gondosan kék papírba kötött, felcímkézett, megmargózott első általános iskolás füzetemben, amibe akkor még csak grafitceruzával szabadott írni, tintába mártogatós tollszárral még nem.  Az iskolában jól megszidtak, mert a lapkitépés szigorúan tilos volt. Kötényben, feje búbján két fülecskével megkötött kartonkendőben tüsténkedett a konyhában a Piroska néni, ezer ráncával káromkodott, „úgy otthagynak ezek mindent, mint eb a szarát”, és fakanállal való popsikiveréssel fenyegetett, de mézédesre is lehetett hangolni. A Lehel piacon bevásárol, mielőtt jön hozzánk, az Amama távirányítása alatt úgy vezeti a háztartást, ahogy jónak látja, és tudja is, hogy hogyan kell, mert a háború előtt dolgozott már mifélénknél, akik nagyon rendesek voltak, de sajnos már nincsenek. „Tinektek nem szabad…” Néha engem is magával vitt a piacra, százszoknyás kofák ültek nagy batyukon, cseresznyét akasztottak a fülemre, mosd meg a szemed, mert szurtos, baromfiak drótketrecekben motyorogtak, ha valaki megvett egy tyúkot, nyakánál fogva emelték ki és belenyomták a szatyorba. Néha hozzánk is érkezett élőlény, a csirke a gangkorláthoz spárgázva, a hal a fürdőkádban várta a sorsát. A Piroska néni megforgatta a tyúkot, az ajtó mögött lapultam, amikor elvágta a torkát, beszaladtam a szobába, de hallottam, hogy csurog a vére a zománctálba. „Azt nektek nem szabad”.

A konyhában volt egy nagy sparhelt abba gyújtott be fával reggelente, ahogy a két szobában lévő cserépkályhákba is, mert addigra úgy kihűlt a lakás, hogy látszott a leheletünk. A konyha délre már felforrósodott, és gőzben úszott, az egyik fazékban leves főtt, a másikban a zsebkendők, a szemüvegem bepárásodott, és a párás, virágmintásra metszett konyhaablakra jól tudtam az ujjammal rajzolni. A Piroska néni időnként a tűzhely vasajtaját is kinyitotta, hogy rátegyen a tűzre, nagy forróság áradt ki onnan, mintha lángokban állt volna az egész konyha.

Láng csapott ki a vasaló két szeméből,

és a kávépörkölőből is, amit forgathattam, lassan, óvatosan, terjengett a mennyei illat, majd megállapítja délután a fotelben kis csészéből szürcsölő nagynéném, hogy most éppenséggel jó-e a kávé vagy pocsék. Ha jó, akkor szívvel lett csinálva.

A gyúródeszkán gyúrta a Piroska néni a tésztát, vékonyra nyújtotta, hosszú szalagokra vágta a szalagokat egymásra fektette, és éles késsel, apró mozdulatokkal sebesen szelte, pergett a tészta. Ha jó hangulatban volt megengedte, hogy kipróbáljam. A cérnametéltet szétterítette, és amikor kiszáradt belerakta egy kartondobozba.

Noha puhább halmazállapotú, de hasonló síkgeometriai idomokkal járt a szilvásgombóc készítés, a belisztezett deszkát beborították az identikus négyzetek, minden négyzet közepébe egy kimagozott szilva, minden szilva közepébe egy kockacukor, egy kockacukor a szájamba, hogy ne lábatlankodjak.

Lehetett persze száraztésztát kapni a közértben, és nyilván pörkölt kávét is, de nálunk nem volt elfogadható az efféle silány késztermék. A szemközti tejcsarnokból hoztuk eleinte kannában, később viaszkoronggal fedett üvegben a friss tejet. Pasztőrözött tejről szó sem lehet, inkább felforraljuk a nyers tejet a tejeslábosban, az a biztos, ha kifut, napokig szörnyű bűz terjeng az egész lakásban. Mi szűrve kapjuk, ha egy fölfoszlányt felfedezünk benne, visítunk, és iszonyodva nézzük az Amamát, hogy megissza a pohár fölt. A főtt csirkelábat és a püspökfalatot is megette. Libahájból olvasztottuk ki a zsírt, ami kék zsírosbödönben állt a kamrában, a töpörtyű lilahagymával azon melegében elfogyott. Mikor egyszer egy évben meglátogatott bennünket párizsi nagybátyám, libamáj is sült benne. A feleségével, egy elegáns francia nagypolgárasszonnyal együtt felháborodtak ezen az esztelen pazarláson, minek költenek erre, ha még egy rendes étkészletünk sincs.

Sok mindenünk nem volt, való igaz, de volt, ki tudja, miképpen, túlélő rosenthali levesestálunk, ezüst cukortartónk kockacukorfogóval, egy hiányos ezüst evőeszközkészletünk, ezüst libamáj-szurkálóval, pár aranyszélű vékony porcelán kávéscsészénk, egy zöld-arany fúvott limonádés kancsónk két pohárral, melyeket abban a bizonyos torlaszt képező, fekete kredencben tartottuk, néha letöröltük róluk a port, és

az ezüstöt hetente kiszidoloztuk.

Mindmáig megvannak, csak törölve és szidolozva nincsenek szegények.

Az biztos, hogy semmi új, modern dolog nem kerülhetett a háztartásunkba, pénzünk se lett volna rá, de elvből sem. A régi dolgok megbízhatóak és jó minőségűek, a Csepel tűzhely, a Csepel jégszekrény és a Csepel lavór rendesen meg lettek csinálva, nem sajnálták ki belőlük az anyagot, a mai áru meg mind silány. Minden újítás eleve gyanús. A mosógép csak széttépi a ruhát, és elszürkíti a fehérneműt, marad a teknő, az ágynemű kicsavarásában segédkeztem, csurgott le a víz az emeletről udvarra. Arról is meg voltak győződve, hogy igazán főzni csak a sparhelten lehet, a gáztűzhelyen minden ízetlen marad, és könnyen odaég. Nem volt hűtőszekrényünk sem, csak egy jégszekrény, amibe valódi jeget kellett belerakni. Hetente jött nyáron a jeges, kiabált, hogy jegees, futottam le a vödörrel sorba állni, csákánnyal hasította az óriási ember a jéghasábokat, és rakta bele egymás után a vödrökbe, repültek szerteszét a csillogó jégforgácsok, amiből be is kaptam egyet, titokban, mert árt a fognak.

A modernitást az Anyu képviselte, (a papám a háztartást illetően nem foglalt állást), ő viszont csak nagy ritkán jött ki a konyhába. A modern nő nem főz, hanem dolgozik.

Mozgásművészetet tanít, majd mikor azt betiltják, népi táncot.

Nem is termett volna számára babér az Amama-Piroska néni kettős mellett, neki meg nem volt ereje szembeszállni az anyai teljhatalommal. Az Amama nem engedte őt nehéz házimunkára, mindentől kímélte, széltől is óvta, hála istennek, visszajött. Az a fontos, hogy él. Csak éljen, és szórakozzon, öltözzön szépen, legyen illatos, ne konyhaszagú.

Néha, nagy ritkán, nem az Anyu ment el este, hanem az Amamának volt bridzspartija a barátnőivel. Olyankor ő maradt velünk, és ő adott nekünk vacsorát. Akkor kibillent a rend, csillagállástól, évszaktól függetlenül meg lehetett választani, hogy mit kérünk, grízilit vagy róseimlit. Megilletődötten cumiztunk. Csak kicsit veszekedtünk, győzködtük egymást, hogy melyiket, de hamar megegyeztünk, nehogy az undorító visítással kedvét szegjük. A tejbegrízt nem is tudta senki más úgy csinálni, hogy ne legyen se túl híg se túl sűrű, se túl édes, és a keserű kakaó éppen megfelelően fedje be. A Péter összetrutyizta, én óvatosan kanalaztam, a fehér a barnától mindvégig különüljön el. Eláradt bennünk a megelégedettség, hogy pont jó. A róseimli nagyobb előkészületet igényel, a felkarikázott krumpliknak konyharuhán kell szikkadni sütés előtt, az egyik konyharuhán a Péter hajszálvékony szeletei, a másikon az enyémek, kicsit vastagabbak, mert ő úgy szereti, ha áttetsző, ropogós, én meg úgy, hogy a két ropogós felszín között legyen egy kis puhább közepe. Ezt nem könnyű eltalálni, de mindig sikerült. Pont jó.

Ajánlás: tálalás után sózzuk.