A bizonyítás helyén Auschwitz

Írta: Gábor György - Rovat: Politika

Az Élet és Irodalomban két hete Halmai Gábor magyarázta el Izraelt az olvasóknak. Írásának történeti és fogalmi tévedéseiről a Szombatban közöltem részletes bírálatot, A cionizmus a vádlottak padján címmel. Múlt héten Stőhr Lóránt következett, aki Yuval Abraham és Rachel Szor NAZA című dokumentumfilmjének ismertetésében már a holokauszt módszereihez érkezett el. Az ítélet mindkét esetben jóval messzebbre jutott, mint az érte elvégzett megismerő munka.

Stőhr szerint huszonnégy ember egymással összecsengő vallomása „éppen elég bizonyítékot” szolgáltat az izraeli hadsereg tetteiről.

Éppen elég. A történész alighanem ennél a két szónál teszi le az újságot. Ahol számára elkezdődne a vizsgálat, ott a filmkritikus már be is fejezte.

Huszonnégy ember vallomása rendkívül fontos forrásanyag lehet. Hogy minek a bizonyítására elegendő, azt azonban sem a számuk, sem a közlések megrendítő tartalma nem dönti el. Ehhez tudnunk kellene, ki mit tapasztalt személyesen, milyen feladatot végzett, milyen információkhoz fért hozzá, miről értesült másoktól, és mit következtetett mindebből. Huszonnégy ember nem feltétlenül ugyanannak a huszonnégy tanúja. Beszélhetnek különböző eseményekről, különböző időpontokban, eltérő ismeretek birtokában.

A jelenlét és a mindentudás közötti különbséget a történettudomány meglehetősen régen felfedezte.

Egy hírszerzési elemző pontosan ismerheti a saját adatbázisát, és alig tudhat valamit arról, milyen ellenőrzéseken ment át az általa előkészített célpont, ki engedélyezte vagy tiltotta meg a támadást, és végül mi történt. Egy katona őszintén beszámolhat saját tettéről, miközben tévesen értelmezi a fölötte működő döntési rendszert. A történésznek meg kell különböztetnie a tapasztalatot, az értesülést és a magyarázatot. Stőhr ezeket egyetlen szóval intézi el: vallomás.

Marc Bloch történeti kritikája éppen az ilyen magától értetődőségeket bontotta fel. Meg kell állapítani, ki hozta létre a forrást, milyen helyzetben, milyen tudás birtokában, milyen szándékkal, és milyen kérdésre adhat választ. Egy valódi résztvevő valódi vallomása is tartalmazhat tévedést, hallomást és önigazolást.

Paul Ricœur La mémoire, l’histoire, l’oubli című művében ugyancsak megkülönbözteti a tanúságot, a dokumentumok vizsgálatát, az események magyarázatát és történeti elbeszélését. A tanú azt mondja: ott voltam, higgy nekem. A történész komolyan veszi ezt a bizalomigényt, ugyanakkor ellenőrzi a közlést, összeveti más forrásokkal, és megvizsgálja, milyen következtetéseket alapozhat rá. A tanúság hitele nem száll át automatikusan mindenre, amit belőle állítani szeretnénk. Stőhrnél ez az egész munka belefér két szó közé: „éppen elég”.

Alessandro Portelli, az oral history egyik meghatározó kutatója arra is figyelmeztetett, hogy az interjúban létrejövő elbeszélést a kérdező jelenléte, kérdései és elvárásai is alakítják. A megszólaló pedig a jelenből értelmezi egykori tapasztalatait. Vallomása egyszerre szól arról, ami történt, és arról, ahogyan most viszonyul hozzá.

Elkövetők esetében ez különösen fontos. Az önvád és az önfelmentés kényelmesen megfér egymás mellett: a beszélő elismerheti tettét, miközben annak felelősségét a fölötteseire hárítja. Én csak adatot kezeltem. Én csak technikai munkát végeztem. Én csak parancsot teljesítettem.

A „parancsra tettem” ezért maga is vizsgálatra szorul. Ki adott utasítást? Pontosan mire? Mit tudott a végrehajtó, és miben dönthetett? A formula, amely Stőhr cikkének címében kész magyarázatként áll, a történész számára kérdések egész sorát nyitja meg.

A film tovább alakítja a vallomásokat: kiválaszt, rövidít, egymás mellé rendez, képet kapcsol a mondathoz, csendet illeszt a válasz mögé. Az összecsengés, amelyre Stőhr a bizonyosságát alapozza, részben ennek a munkának az eredménye lehet. A filmkritikusnak éppen azt kellene felismernie, hogyan keletkezik ez a hatás. Stőhr a rendezők által kialakított összhangot úgy kezeli, mintha azt közvetlenül a történeti valóságtól kapta volna.

A szerkesztés eredményével igazolja a szerkesztés hitelét.

A NAZA nemzetközi bírálatainak érdemi része pontosan ezeket a problémákat érinti. A Times of Israel elemzése kifogásolta, hogy a néző nem kap elegendő információt a megszólalók feladatköréről és tudásuk határairól, valamint konkrét példákon mutatta be, hogyan közvetítenek egyes angol feliratok határozottabb vagy kiegészített állítást a héber megszólaláshoz képest. A baloldali német taz vitacikke az időrend eltüntetését is felvetette: az egységes éjszakai helyszín és az interjúk időpontjainak jelöletlensége különböző időszakok tapasztalatait egyetlen folyamatos jelenbe olvaszthatja.

Pedig a mikor kérdése nélkül azt sem tudhatjuk, meddig volt érvényes egy gyakorlat, mikor módosult egy utasítás, hogyan változtak a döntések. Az atmoszféra folytonossága elfedheti az események változását.

Az anonimitás szükségessége sem oldja meg ezeket a problémákat. A forrás védelme indokolhatja, hogy ne tudjuk, kicsoda. Közlésének értékeléséhez azonban tudnunk kellene, milyen minőségben ismerhette azt, amiről beszél. A személyazonosság elrejtése nem követeli meg a tudás határainak eltüntetését.

Stőhr a rendezők előző filmjének Oscar-díját is a hitelesség mellé rendeli. A díj azonban egy korábbi alkotás elismerése; a mostani film egyetlen állítását sem ellenőrzi. Az Oscar-szobor tekintélyes tárgy, forráskritikai műszerként meglehetősen kezdetleges.

A legsúlyosabb fogalmi csúsztatás mégis ott történik, ahol a civil veszteségek előzetes becslése átalakul a civilek megsemmisítésének bizonyítékává.

A várható civil veszteség felmérése a hadviselés jogi korlátozásának szükséges feltétele. Enélkül nem lehet megítélni, hogy egy katonai célpont megtámadása túlzott polgári kárral járna-e a várt konkrét és közvetlen katonai előnyhöz képest, és milyen óvintézkedések szükségesek. A becslés létezése önmagában ezért nem bizonyít bűnös szándékot. Jogszerűséget sem: meg kell vizsgálni a célpontot, az előzetesen rendelkezésre álló információkat, a várható veszteségeket, az alternatívákat és a döntést.

Stőhr ezt a vizsgálatot egy történeti képzettársítással helyettesíti. A katonai rövidítést összekapcsolja a nácik által használt Stücke, darabok szóval, és az olvasó máris a megsemmisítő táborok közelében találja magát.

Két szó közé bekerült Auschwitz. A bizonyítás többi részét elvégzi az emlékezet.

Csakhogy az emberek számbavétele és emberi mivoltuk megtagadása között nincs automatikus azonosság. Számokkal dolgozhat az a szervezet, amely menteni akar, az, amely kockáztat, és az is, amely gyilkolni készül. A szám erkölcsi jelentését a cél, az eljárás és a cselekvés adja.

Raul Hilberg az európai zsidóság elpusztításának adminisztratív folyamatát tárta fel: az intézmények együttműködését, a jogfosztás, a kisajátítás, az elkülönítés és a megsemmisítés összefüggéseit. A bürokrácia vizsgálatával azt mutatta meg, hogyan szerveződött meg egy meghatározott embercsoport elpusztítása. Ebből nem következik, hogy minden számszerűsítő katonai bürokráciában már felismertük a holokauszt módszerét. Előbb azt kellene feltárni, milyen célhoz, milyen áldozatkijelöléshez és milyen döntési gyakorlathoz kapcsolódik az apparátus.

A holokausztban a zsidó csecsemő nem egy másik személy elleni támadás várható civil áldozata volt. Saját jogán tartozott az elpusztítandók közé. Nem valamely tette, katonai szerepe vagy veszélyessége jelölte ki, hanem az üldözők által neki tulajdonított származása. A megsemmisítés célpontjává maga a zsidó létezés vált.

Ez a különbség egyáltalán nem teszi kevésbé súlyossá egy palesztin gyermek halálát. Annak megértését teszi lehetővé, milyen cselekvés történt, milyen szándék vezette, és ki miért felel érte. Egy bűncselekmény súlyát nem növeli a téves történeti besorolás. A vádbeszéd hangerejét növelheti, az igazságát nem.

Stőhr módszerek és pszichológiai stratégiák párhuzamáról beszél, nem állítja tételesen a két történeti esemény teljes azonosságát. A párhuzamot azonban ettől még meg kellene alapoznia. A munkamegosztás, a technikai nyelv, az engedelmesség és az áldozatoktól való távolság sokféle intézményben megjelenik. Aki ezekből akar eljutni a holokauszthoz, annak meg kell mutatnia, mit magyaráz meg az analógia, és hol ér véget az érvényessége.

A történeti összehasonlításhoz a különbségek feltárása is hozzátartozik. Stőhrnél a hasonlóságok biztosítják a vádat, a különbségek be sem jutnak a tárgyalóterembe.

A holokauszt összehasonlítható. Éppen ezért kell komolyan venni az összehasonlítást. Történeti egyedisége nem tiltótábla, amely mögé el lehet rejteni mások szenvedését. Erkölcsi jelentősége azonban nem jogosít fel arra, hogy fogalmi pontosság nélkül használjuk jelenbeli ítéleteink súlyosbítására.

Stőhr a megsemmisítés történeti sajátosságait mellőzi, erkölcsi súlyát viszont maradéktalanul igénybe veszi. Auschwitzból megtartja, ami az elítéléshez szükséges, és elhagyja, ami az összehasonlítást megnehezítené.

Különösen árulkodó a kérdése: hogyan nem jutott eszükbe az izraeli katonáknak a holokausztról tanultak emléke?

Lehetne vizsgálni, mire tanították őket, hogyan értették ezt a tanítást, és miként magyarázták önmaguknak a tetteiket. Stőhr azonban szemrehányást tesz: éppen nekik kellett volna tudniuk.

Miért éppen nekik? Az ártatlan emberek megölésének tilalma melyik ponton válik származáshoz kötött külön kötelezettséggé? Milyen erkölcsi könyvelésben kerül az egykori zsidó áldozatok szenvedése a mai izraeliek terhére?

A holokauszt emléke mindenkinek adhat okot az önvizsgálatra. Stőhr mondatában azonban többletvád keletkezik: az izraeli elkövető a neki tulajdonított tett mellett mintha az egykori zsidó áldozatokhoz való hűtlenségéért is felelne.

Az áldozatokból utólag tanárokat csinálnak, leszármazottaikból pedig elégtelenre vizsgázó népet.

A zsidó halottak ebben a szereposztásban sem kapnak saját szót. A szerző beszélteti őket: megmondja, mire kellett volna megtanítaniuk a később születetteket, majd felmutatja az elmaradt tanulás bizonyítékait. A meggyilkoltak emléke erkölcsi pótdíjjá alakul, amelyet az élőkön hajtanak be.

A palesztin áldozatokkal szemben is méltatlan ez az eljárás. Haláluknak önálló története és erkölcsi súlya van. Feltárásukhoz saját körülményeik megismerése és felelőseik azonosítása szükséges. Egy palesztin gyermek halálának súlyát nem Auschwitz kölcsönzi.

Stőhr mindkét történeti tapasztalatot megcsonkítja. Az egyikből vádeszköz lesz, a másikból egy korábbi történet ismétlése.

Hannah Arendt nevének megjelenése sem emeli ezt filozófiai elemzéssé. Stőhr szerint a film újra igazolja Arendt állítását, hogy az elkövetők többnyire társadalmi nyomás alatt racionálisan cselekvő bürokraták vagy technikai szakértők. A gonosz banalitásának problémájában azonban az önálló gondolkodás és ítéletalkotás kudarca volt döntő. Arendt maga is elhatárolta megfigyelését az általános doktrínától. Stőhr kész elkövetőelméletként veszi le a polcról, majd ráilleszti a filmben látott emberekre.

Éppen az Eichmann-kutatás figyelmeztet arra, milyen veszedelmes az elkövető önbemutatását magyarázatként elfogadni. Bettina Stangneth az argentínai források vizsgálatával olyan Eichmannt mutatott meg, aki más közönség előtt másképpen rendezte meg önmagát. A jeruzsálemi vádlott és a korábban náci társai között megszólaló ember önbemutatása súlyosan eltért. Megértését az új források összevetése vitte előre.

Christopher Browning Ordinary Men című munkája szintén elkövetői vallomásokra támaszkodott. Ezekből rekonstruálta a 101. tartalékos rendőrzászlóalj működését, az egyes szerepeket, a cselekvési lehetőségeket és az eltérő magatartásokat. A hétköznapi emberek gyilkossá válásának problémájához ezen a munkán keresztül jutott el.

Stőhr a magyarázat eredményét szeretné birtokolni a magyarázó munka nélkül. Van bürokrata, technika, engedelmesség: Arendt igazolva, Auschwitz megidézve, az ítélet kész.

A kritika egyik legbeszédesebb tévedése még ennél is közelebb van saját szakmájához.

Stőhr észleli, hogy a megszólalók alig beszélnek megbánásról, és felrója a jelenbeli lelkifurdalásra vonatkozó kérdés elmaradását. Az alkotók közben nyilvános interjújukban elmondják: egyes forrásaikat szégyen és bűntudat vezette a megszólalásra, ők azonban tudatosan háttérbe szorították a motivációk, a megbánás és a felelősség személyes megélésének vizsgálatát.

A megbánás ábrázolásának hiánya nem a megbánás hiányának bizonyítéka.

Ezt egy filmkritikusnak különösen illene tudnia. A rendezők háttérbe szorítanak egy emberi összefüggést; a kritikus ebből jellemvonást olvas ki; a jellemvonásból történeti analógiát készít. A végén úgy látszik, mintha Auschwitzhoz maguk a tanúk vezettek volna el bennünket.

Valójában oda is vágták őket.

Hasonlóképpen működik a tel-avivi hétköznapok bemutatása. Egy olvasó ember, egy ablak mögötti pár, a város esti fényei önmagukban nem bizonyítják a közönyt vagy a bűnrészességet. Ezt a jelentést a hozzájuk kapcsolt vallomások adják nekik. A montázs erős erkölcsi állítást hoz létre; ettől még kérdés marad, mit tudunk azokról, akiket látunk.

Stőhr nem kérdez. A kivilágított ablak már maga a közöny, a nyugodt este a bűnös normalitás. A kép mindenkit elhelyez a vádbeszédben, mielőtt bármit megtudnánk róla.

A NAZA legsúlyosabb problémája ebben ragadható meg: a részleges tudású megszólalások, a technikai részletek és a hétköznapi képek egyetlen erkölcsi ítélet szolgálatába rendeződnek. A bizonyítás hiányzó kapcsolatait az atmoszféra és a felidézett történeti emlékezet tölti ki. Stőhr ezt az eljárást tovább radikalizálja: a film által létrehozott jelentést kész tényként közli, majd a holokauszt tekintélyével hitelesíti.

A megrendülésből bizonyosság lesz, a bizonyosságból felmentés a további kérdezés alól. A forráskritika akadékoskodásnak hat, a fogalmi különbségtétel érzéketlenségnek. Pedig a legsúlyosabb vádak követelik meg a legpontosabb megismerő munkát. Aki ezt elhagyja, az áldozatok ügyének bizonyíthatóságát teszi kockára saját ítéletének hatásosságáért.

Stőhr írása az Élet és Irodalom szerkesztőinek felelősségét is felveti. Számonkérték-e a szerzőn, hogy mivel támasztja alá súlyos állításait és holokausztpárhuzamát? Egy lap szellemi igényessége különösen akkor mutatkozik meg, amikor olyan írást közöl, amelynek következtetésével szerző, szerkesztő és olvasó egyaránt szívesen egyetért. Megkövetelik-e ilyenkor is a pontos érvelést, vagy az egyetértés fölöslegessé teszi az ellenőrzést?

A szerkesztői munka éppen ott válik nélkülözhetetlenné, ahol a közös meggyőződés már minden kérdést eldöntöttnek láttat. Ilyenkor kellene megkérdezni: miből tudjuk mindezt, és valóban következik-e a bemutatottakból az, amit a szerző állít? A felháborodás közössége még nem a megértés közössége.

Stőhr azonban maga is feladja a kritikus feladatát. A film állításait bizonyítottnak tekinti, a kiváltott megrendülést az igazság biztosítékaként kezeli, majd a holokauszt felidézésével ad végső nyomatékot az ítéletnek. Az Élet és Irodalom pedig saját tekintélyével bocsátja útjára ezt a bizonyosságot.

Így lesz Auschwitzból a hiányzó érvek pótléka. Amit a szerzőnek bizonyítania kellene, azt az olvasó történelmi megrendülésével végezteti el. A holokauszt emléke itt már arra szolgál, hogy a bizonyítás lezártnak tűnjék, mielőtt érdemben elkezdődött volna.