Vágvölgyi B. András: Izrael (70) hajnala

Rádióhang: „Figyelem, figyelem! Itt a harcoló Cion hangja! A felszabaduló Cion hangja! A Nemzeti Katonai Szervezet adóállomása valahol Izrael földjén. A Nemzeti Katonai Szervezet hadijelentése. Egységeink tegnap éjjel három helyen felrobbantották a kairói vasútvonalat, hogy megbénítsuk a brit csapatszállításokat. Az akciót teljes sikerrel hajtottuk végre. Harcosaink tegnap az éjszakai órákban behatoltak a kasztinai rendőrség épületébe. Három harcostársukat a brit betolakodók elfogták, egyiket közülük súlyosan megsebesítették. Három zsidó katona áll a közeljövőben a britek vérbírósága elé. Nem kérünk kegyelmet és nem számítunk kegyelemre. A mi szívünkben sincsen irgalom. Akcióinkat megsokszorozzuk. Kísérjétek figyelemmel a harcoló Cion hangját. Titus fiai, takarodjatok megszentelt országunkból.”

Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja

Ha volt helyes területi döntése az I. Világháborúnak, akkor az a formabontó Balfour-deklaráció volt 1917-ből, amit az akkori brit külügyminiszter Lord Walter Rothschildnak, a brit cionisták vezetőjének küldött[1]. Ami nem volt sem területi, sem döntés; egy szándéknyilatkozat volt csupán az 1882-es kisinyovi pogrom nyomán a cári birodalomból Amerikába kivándorló milliós zsidóság megnyugtatására. Egy háborúval később, a Soá és a Szövetségesek győzelme nem csak aktuálpolitikailag reálissá, de metafizikai szinten szükségszerűvé is tette az etikai parancsot: közel kétezer év bolyongás és száműzetés után azoknak a zsidóknak, akik népként, nemzetként gondoltak, gondolnak magukra, legyen hazájuk a régi helyen. Pont az ütközőponton, a judeokeresztény Nyugat és az iszlám Kelet metszéspontján.

Mely metszéspont az iszlám expanziója idején arabosodott el gyéren, és középkori európaiak hosszú ideig folyamatos nyomás (keresztes háborúk) alatt tartották a régiót. Érdekes arab reakciókat olvasni – például Amin Maloufot –, hogy a már elarabosodott föníciaiak hogyan reagáltak a Szentföldre érkező keresztesekre, milyen volt Nyugat és Kelet azon összecsapása, mely a hellenisztikus antikvitás (Seleukidák) korának elmúltával nem Európában, Poitiers-nál és Ibériában, Szicíliában, hanem a Közel-Keleten zajlott nyolcszáz éve. Majd új erő érkezett, az ottománok. Dél-kelet Európa 150-500 évnyi terjedelemben beszélhet az oszmán törökök uralmáról, s ez az uralom még terjedelmesebb volt a Közel-Keleten. Az 1920-as Sévres-i békével francia (Libanon, Szíria) és angol (Palesztina, Jordánia, Irak) mandátumterületek keletkeztek az első világégés után – ezt a sikeres ifjútörök ellencsapás utáni 1923-as revíziós Lausanne-i béke is békén hagyta -, ahol, Palesztina brit mandátumterületen, Balfour ide, Balfour oda, korlátozták a zsidók bevándorlását. Pedig az orosz forradalom és polgárháború pogromjai erősítették az elsősorban szovjet-orosz, másodsorban más kelet-, és közép-európai, sőt nyugat-európai zsidók bevándorlását; a II. világháború után pedig jött az igazi Exodus.

Jancsó Miklós, a magyar film bartókbélája már a hatvanas években elkezdte később háromrészesre növekvő sorozatát, a Jelenlétet, ami persze virtuális jelenlétet, emlékek és tárgyak jelenlétét jelentette a hűlt helyen. Olaszliszkai zsinagóga, tört ablakok, romos belső, a hitközségi emberek, kalap, barkó, trapéznadrág. Nem is biztos, hogy szól a kakas. Fáradt gyász, felejtés, felelősség-űzés, finoman lehalkított hang mondja ki körbenézés után a „zsidó” szót. Jancsó etűdfilmjeinek szelleme egyenes utat nyitottak az egrigio maestro 1986-os francia filmjéhez, a L’aube (Hajnal) címűhöz. A máramarosszigeti Elie Wiesel novellájából írt forgatókönyv, dél-franciaországi (La Ciotat) forgatás; ott derült ki, hogy nem tud a Mester Raoul Coutarddal, Godard állandó operatőrével dolgozni, Kende János elment tanácsot adni, de ő a forgatás idejére már le volt kötve egy másik produkcióban, a franciás hangzású Marco Armand néven a rendező fia (Jancsó Nyika) irányította a képfelvételt. A Hajnal remek film, hiba, hogy kihagyja a kánon. Ebben szerepet játszik az is, hogy a producer Evelyne July-vel, Serge July Libération-főszerkesztő volt feleségével, nem volt konfliktusmentes az együttműködés, nemcsak a rendezőt, de az írót sem fizette ki a producer, a Nobel-békedíjas író keresetére a francia bíróság a negatív megsemmisítésére kötelezte a produkciót, a film tehát szinte nem is létezik (YouTube-on megtalálható), a Berlinalén palesztinbarát ifjak kifütyülték, mint a „jogosulatlan terrorizmus” (Marx József, Jancsó életrajzírójának szava) támogatását. „A zsidó népet és zsidó történelmet is leterítette ez a pisztolylövés – tudniillik amikor Elisha lövése leteríti Dawson századost – amely közel kétezer évig a valóságban is, ha megdobtak kővel, akkor a maga szent tanításait szó szerint véve kenyérrel dobott vissza. Ezt a viselkedést a világ soha nem vette tudomásul, soha nem értékelte, sőt ez a magatartás éppen hogy egyre borzasztóbb és borzasztóbb gyilkosságokra ingerelte. Tehát a szelídség és szeretet »fegyvere« csak olaj a tűzre. A Tóra tanításai akkor szenvedtek világméretű vereséget, amikor a Törvény népe is kénytelen volt feladni azokat az életelveket, amelyekért évezredeken keresztül vállalta a folyamatos vértanúhalált. Ettől borzasztóan szomorú a Hajnal története, hogy bebizonyosodik egy ilyen szellemileg kiélezett helyzetben: nem lehet élni ezen a földön a másik kirekesztése, meggyilkolása nélkül.”[2]

Tizenéve amerikai hallgatókat tanítottam 56-os témájú filmekre, volt persze Szegénylegények, de, mintegy kakukktojásként, vetítettem nekik a Hajnalt is. Zongorázható, három oktávnyi volt a különbség, ahogy a magyar történelmi példákhoz viszonyultak, és az értő szem, ahogy az izraelihez. Pedig hosszúsnitt, térszerkezeti koreográfia, és a Mester más külföldi filmjeihez hasonlóan (pl.: a La pacifista Monica Vittivel és Pierre Clementivel, a Vizi privati, publicche virtú-ban a kor szexszimbóluma, Theresa Ann Savoy) ebben a filmben is dúl a star value: Christine Boisson, Philippe Léotard, Michael York és a Jancsó által felfedezett remek főszereplő, a párizsi albán Redjep Mitrovitsa. Buchenwaldból Franciaországba került a 18 éves Elisha, találkozik Gaddal, aki az Irgun vagy a Stern harcosa. Géppisztolyos (tommy gun) brit katonákkal fociznak hamis szabre-papírral ellátott új olék, fehér kövek, fehér falak között jönnek-mennek a Willis dzsipek, fogolycserére készülnek. Egy halálraítélt társuk ellenértékeként elrabolták John Dawson angol tisztet, de a brit oroszlán nem alkuszik. An eye for an eye, a tooth for a tooth. Elfogott társuk halálának van értelme, Dawsonénak nincs, mondják, az ítéletvégrehajtás Elisha feladata. A továbbiakban kitartott feszültség, csillagos ég, erkölcsi törvény, különböző fénytörésekben. („Ölni kell a szabadságért.”) A nagy megbeszélés nagyívű jancsói körfahrt. („Az embernek nincs joga ölni. Ha öl, istenné válik.”) Jancsó ki is kacsint: olyan nincs, hogy egy rövidnadrágos brit gyarmati katona kezet csókoljon egy nőnek, az amolyan bécsies-pesties kisztihand. „Megpróbáltam gyűlölni. Nem sikerült.” Magát öli meg, aki öl. Zene, terror, napfény. Camus-i, nyomasztó napfény. Ebben a filmben viszont visszatérően  Szól a kakas már. A film éles helyzetet vesz vizsgálódása kandi górcsöve alá: ha az egyik oldal által felszabadítási szervezetnek tartott entitás, mely helyben éppen megtöri az adott területen működő állam erőszakmonopóliumát, mely miatt az adott területen működő állam, esetünkben a Brit Birodalom ezért ezt a csoportot szervezetet terroristának tartja, azt hogyan kell utóbb megítélnünk. Még a nyolcvanas években is volt diplomáciai bonyodalom az Egyesült Királyság és Izrael Állam között, hogy Menahem Begin miniszterelnök akkor most beutazhat-e Angliába, vagy mégsem, hiszen terroristalistán szerepelt a neve egykori Irgun tagsága miatt.

Nem, éppen nem mondhatni, hogy a magyarokat, a pestieket hidegen hagyta volna az állam születése, melyet a Wesselényi utcai Herzl álmodott, Heltai Jenő nagybátyja. A függetlenségi háborút talán szimpátia övezte és szorgos kivándorlás követte, 300,000-es közösség, napilap és rádióműsor. Írók, újságírók, bankárok és politikusok, katonák. Mint a mottóban megidézett Kardos G. György, a pesti Luxor habitüéje. Egyszer Dan Ofry, az Új Kelet hajdani főszerkesztője büszkén mutatta nekem valamikor a kilencvenes években saját fotóit 1967 júniusából, mikor katonaként részt vett Jeruzsálem felszabadításában. Tanulságos volt személyesen beszélgetni egykori résztvevővel. 1967 volt az év, mikor Magyarország, mint a szovjet blokk többi országa a faxnizó Ceauşescu-féle Románia kivételével megszakította diplomáciai kapcsolatot Izraellel. „Most maradjak itthon, vagy menjek haza” – hangzott az anekdota szerint az akkori budapesti izraeli nagykövet szava, és jól mutatja az akkori skizofréniát; és az az adoma is édes, amikor Péter György tervhivatali vezető sofőrje a hat nap minden reggelén és estéjén boldogan újságolta sofőröltjének, hogy az izraeliek így jártak túl az arabok eszén, meg az izraeliek úgy jártak túl az arabok eszén. Aztán az utolsó reggel egy szó sem. „Mi van Józsikám, hát ma semmi nem történt az arab-izraeli fronton?” – kérdezte Péter. „Á, hagyja csak igazgató elvtárs, most tudtam meg, tegnap este, hogy ezek az izraeliek csak zsidók” – válaszolt Józsikám.

Nálunk nem volt Moczar tábornok és „partizánok”, nem történt meg a túlélő zsidóság elűzése, mint Lengyelországban, 1968 márciusában. Utóbbira nem emlékezhetem, mert még kicsi voltam, de emlékszem egy Szwengrub nevű lengyel szociológusnőre, aki akkortájt meglátogatta hasonfoglalkozású apámat, és emlékszem a nagyon szomorú arcára. A kommunista antiszemitizmust később, Ember Judit Hagyd beszélni a Kutruczot! c. dokumentumfilmjével/szamizdatvideójával, majd New Yorkban értettem meg a Szabad Európa Rádió magyar adásának bársonybariton-hangú helyi tudósítójától, Kéri Tamástól, akivel jó viszonyt ápoltam ott az idők hajnalán. Ő 1967 következtében hagyta el Budapestet, a Soá után nem volt kedve kivárni egy újabb pogromot, pedig ő is pókerezett Csurkával és sokat lógott a Luxorban Kardos G-vel. Akkoriban benne volt szerinte a lehetőség, épp csak hajszálnyi fuvallat kellett volna hozzá a Kremlből. Mint Varsóban.

1970 táján alakult ki az a különleges viszony, ami kiemelt stratégia partnerré, az Egyesült Királyság mellett speciális fontosságú amerikai szövetségessé tette Izraelt és lehetővé tette a Vaskupolát. Aminek meglett a hátulütője is: minden imperializmus-ellenes terrorizmus (korabeli kommunista szóhasználattal: „nemzeti felszabadító mozgalmak”) célpontnak látta Izraelt. Lod, reptér, japán öngyilkos merénylők (1972. május), München, olimpia (1972. szeptember), Entebbe (1976. július), éppen csak példálózó felsorolással. Egyszer pár napot egy mosávban laktam, melyet az entebbei akció résztvevőinek épített a hálás nemzet. Egy völgyben van ez, nem messze a Jeruzsálembe vivő úttól, közel a Szaharov parkhoz, a hegy tetején a Hadassah kórház magaslik, aktuálisan már négy éve feküdt ott kómában Ariel Sharon, s ott vált ismertté számomra Yoni Netanyahu alezredes története, aki az akció egyik parancsnoka és egyetlen izraeli halálos áldozata volt. Az ő öccse a miniszterelnök már jó ideje, e sorok írásának idején épp billeg a széke korrupciósan.

Ma Izraelt sokan nem szeretik a világban, olyanok sem, akik nem antiszemiták; apartheideznek, délafrikáznak, olykor teliszájjal. Van izraeli gőg is, leginkább 1998-ban éreztem ezt, az akkor még nem kiürített Gázában: egy telepen szerettünk volna tapasztalatcserélni, a helyi üzletbarátom szerint nincs az ivritnek olyan szitokszava, amit a telep kapujánál lévő interkomba ne mondtak volna, hogy egy magyar skribler érdeklődik mindennapjaik iránt. Ma viszont egyre több nyugat-európai zsidó alijázik a változó országba. Mihez képest változik Izrael? Ahhoz képest, ahogy megismertem 1989 nyarán, az alapvetően nyugatos, gazdaságilag küzdő, de jól küzdő Izraelt, mely nemsokára más lett és nem csak a kirobbanó informatikai ipar miatt. A demográfiai olló épp szétnyílt volna, mikor nem várt segítség érkezett: a Szovjetunió felbomlása, mely a Kremlből nézve lehetett „korunk legnagyobb geopolitikai katasztrófája” (V.V. Putyin), felőlem nézve viszont a létező legjobb, ami történhetett ebben az életben: lekonyult az erősen expanzionista, világhatalmi allűrökkel teljes orosz birodalmi gondolat, legalábbis egy időre, tíz-tizenöt évre, míg az emlegetett birodalmi gondolat nem öltött új testet az emlegetett Putyin megerősödésével. Let my people go – ez volt a történelmi pillanat, mikor megtörténhetett. Ám, megítélésem szerint egy kis darab Szovjetunió is érkezett velük. Nem Nathan Sharanskyra gondolok persze – hajdan Anatolij Scsaranszkij, a Szabad Európán gyakran hírértékű szovjet refjúznyik –, hanem a gun culture-ben nevelkedett sokszor amerikai telepesek mellé felsorakozó oroszokra; vajon létezik-e egy csekista Vadnyugat a telepeken? A tömegalija miként változtatta meg Izrael néplelkét, 1,5 millió orosz olé jelenléte a kis országban milyen változások indikátora? Miként változott Izrael hősöm, Jichak Rabin halála után? Fontos kérdések ezek. A világszintű jobbratolódás, valamint az amerikai és európai liberális zsidóság mérséklődő szimpátiája; az Izrael iránt lobogóbb szeretetet és feltétlenebb támogatást nyújtó karizmatikus keresztények, TV preacherek és radio hostok világa öleli keblére az országot. Egy baloldalinak alakult ország útja a korrupt jobboldalra, Bibi Netanyahu haverkodása detektálható az antiszemitizmussal érintkező európai jobberekkel, Orbántól Putyinig. Jó ez így? Nem vagyok benne biztos.

Az ország megvédése az elsődleges cél. De jó-e minden módszer? Elég csak Samuel Maoz vagy Ari Folman filmjeire figyelmezni. Viszont az IDF (Tzahal) az egyetlen hadsereg a világon, amelyiknek van etikai szakértője a vezérkar mellett, úgyis mint kétezer év szelídség és szeretet megmaradó befolyása. Akik a zsidóságot nemzetnek fogják fel, azok most, hetven év elteltével is örömünnepet tartanak. Akik vallásilag vagy kulturálisan, azok vagy igen, vagy nem. Viszont örömünnepet tart minden, hangsúlyozom: minden jóérzésű ember, mert majd kétezer éves álom vállhatott valóra. És hetven év után, egy új háború küszöbén, mely az eddigi legerősebb ellenféllel vívandó, Iránnal, mit lehet tenni: „a szelídség és szeretet »fegyvere«” mellé a valódiban is szárazon tartani a puskaport.

 

„- Hol van a fegyver?

– Nyugodj meg.”[3]

 

[1]             „His Majesty’s Government view with favour the establishment in Palestine of a national home for the Jewish people, and will use their best endeavours to facilitate the achievement of this object, it being clearly understood that nothing shall be done which may prejudice the civil and religious rights of existing non-Jewish communities in Palestine, or the rights and political status enjoyed by Jews in any other country.” (részlet, 1917.11.02.)

[2]          Marx József (Jancsó Miklós két és több élete. Vince kiadó, Budapest, 2000.) idézi Kőbányai Jánost (Magyar siratófal. Szépirodalmi-Tevan, Budapest, 1990.) aki Jancsót idézi.

[3]          Kardos G. György op. cit.