Mind egyformák vagyunk?

Írta: Vajda Tamás / Merkava Egyesület - Rovat: Politika

Liberális vagyok. Kiállok a muszlim nő jogáért, hogy fejkendőt viseljen, és a lányáéért, hogy levehesse. Mindkettőjük szabadsága azon múlik, hogy maguk dönthetnek-e róla. Ugyanezért állok ki a kézen fogva hazasétáló meleg pár mellett. A hívő embernek joga van a szemembe mondani, hogy ezt bűnnek tartja. Annak a két embernek pedig joga van úgy hazaérni, hogy útközben egyiküknek se kelljen a háta mögé néznie.

Saria muszlim törvénykezés bevezetését követelő tüntetők Londonban (Fotó: Wikimedia Commons)

Aki békébe születik, könnyen összetéveszti a szerencséjét a világ természetes rendjével. Édesanyám a theresienstadti koncentrációs táborban született, a felszabadulás napján. A mi családunkban a szabadságnak dátuma van. Azokat a kapukat valakinek ki kellett nyitnia.

Talán ezért viselem olyan nehezen azt a fajta toleranciát, amely türelmesen keresi a magyarázatot arra, miért fenyegeti valaki mások szabadságát, de rögtön megtalálja a hangját, amint a megfenyegetett ember szót emel a maga védelmében. Tőle valahogy mindig lehet önmérsékletet kérni.

Ha egy szabad társadalom a fenyegetésre engedménnyel felel, a megfenyegetett embertől pedig hallgatást kér, a fenyegetőző megtanulja, hogy így célt érhet. Akit megfenyegettek, legközelebb már kétszer is meggondolja, kérjen-e segítséget. A csöndet aztán könnyű a békés együttélés jelének venni.

A szociálpszichológia hamis konszenzushatásnak nevezi azt a hajlamunkat, hogy túlbecsüljük, hányan gondolkodnak úgy, mint mi. Békét akarsz, tisztes megélhetést, biztonságot a gyerekeidnek. Érthető, ha feltételezed, hogy mások is erre vágynak. Az ideológiai ellenfeled éppúgy féltheti a saját gyerekét, mint te a tiédet. Ebből még aligha derül ki, milyen jogokat hagyna meg a te gyerekednek. Erről többet árul el, hogyan bánik azokkal, akik fölött már hatalma van.

Rachel Wahba iraki–egyiptomi zsidó író egy 1979-es amerikai egyetemi órát idézett fel. Feminista professzora lelkesen újságolta, hogy Iránban Khomeini ajatollah került hatalomra. Wahba emlékei szerint egyedül ő kérdezte meg, mi vár a nőkre, a lányokra és a zsidókra az új iszlamista államban. A professzor Amerikában megengedhette magának a lelkesedést. Az iráni nőknek jóval kevesebb választásuk maradt. Az ENSZ tényfeltárói évtizedekkel később is dokumentáltak olyan eseteket, amikor az erkölcsrendészet emberei azért vertek meg nőket, mert állításuk szerint megsértették a kötelező fejkendőviselés szabályait. Van valami visszatetsző abban a nyugati nagyvonalúságban, amelynek az árát ilyen következetesen mások fizetik meg.

A muszlim hívő joggal várja el, hogy háborítatlanul gyakorolhassa a vallását. Ugyanez a szabadság megilleti azt is, aki elhagyja az iszlámot, a zsidót, aki Dávid-csillagot visel, és a keresztényt, aki keresztet hord. Az ateista pedig mindhárom vallás tanításait szabadon bírálhatja. A politikai iszlám ott lépi át a határt, ahol egy mozgalom a maga számára még elfogadást kér, másoktól viszont már engedelmességet vár.

Maryam Namazie esete jól mutatja, milyen könnyű ehhez progresszív szövetségest találni. Amikor az iszlámot elhagyó aktivistát meghívták a Warwicki Egyetemre, a diákszövetség először meg akarta akadályozni, hogy felszólaljon. Később visszavonta a döntését, de már az első reakció is sokatmondó. A muszlim diákok iránti tapintatból éppen attól a nőtől vonták volna meg a szót, aki belülről ismerte a közeget, amelyről beszélt. Ha egy mozgalom azt is megszabhatja, hogy a saját bírálói közül kit hallgathatunk meg, akkor a kisebbségek védelmére hivatkozva éppen a kisebbségen belüli másként gondolkodókat hagyjuk magukra.[1]

Ilyen politikai befolyásra választási győzelem nélkül is szert lehet tenni. Elég, ha egy szerkesztőség, egy egyetem vagy egy önkormányzat rendre ugyanahhoz a jól szervezett csoporthoz fordul, amikor „a muszlim közösség” véleményére kíváncsi. Egy idő után már a meghívások puszta száma is a felhatalmazás látszatát kelti. Mire valakinek eszébe jutna megkérdezni a kendőjét levető nőt, a világi muszlimot vagy az iszlamista uralom elől elmenekült újságírót, állítólagos képviselőjük már nyilatkozott is helyettük.

Itt fordul önmaga ellen a progresszív jóindulat. A kisebbség védelmében szót ad annak, aki a saját közösségén belül elhallgattatná a másként gondolkodókat. A vallási türelem nevében aztán már a kívülállótól is tapintatot kér. Így lesz egy vallási előírásból előbb udvariassági elvárás, végül olyan tilalom, amelyhez a békesség kedvéért már azok is igazodnak, akik soha nem fogadták el.

„A saría sérti a jogaidat és a szabadságodat” – hirdeti egy tüntető nyakába akasztott tábla a londoni Trafalgar téren (Fotó: Garry Knight / Wikimedia Commons)

A 2017-es chicagói leszbikus felvonuláson három zsidó nőt kértek távozásra. Mindhárman Dávid-csillagos szivárványzászlót vittek. Egyikük, Laurel Grauer akkor már több mint tíz éve járt rendezvényekre ugyanazzal a zászlóval. A szervezők előbb azzal érveltek, hogy a Dávid-csillag láttán más résztvevők nem érzik magukat biztonságban, később pedig a nők cionizmus melletti kiállására hivatkoztak. Három leszbikus nőnek így éppen azon a felvonuláson kellett számot adnia a politikai nézeteiről, amelynek az volna az értelme, hogy az ember szabadon vállalhassa önmagát.

Egy chicagói zsidó nő senkinek sem tartozik külpolitikai állásfoglalással azért, hogy a többiekkel vonulhasson. A nyugati antiszemitizmus elleni fellépés hitelessége az ilyen eseteken is múlik.

Hasonló vakfolt mutatkozik meg a Közel-Keletről szóló nyugati tudósításokban. Izrael döntéseket hoz, a szomszédaival pedig mintha csak megtörténnének a dolgok. Különösen visszás, amikor minden izraeli döntést erkölcsi mérlegre teszünk, miközben az október 7-i mészárlás kitervelőiről úgy beszélünk, mintha a történelem döntött volna helyettük. A Hamasz vezetői mérlegeltek, terveztek és parancsot adtak. Aki politikai szereplőként komolyan veszi őket, annak a döntéseikért is felelősnek kell tartania őket.

Támogatást és tiszteletet érdemelnének azok a palesztinok is, akik szembeszállnak a Hamasszal. Ők valamivel többet kockáztatnak, mint az a nyugati aktivista, aki biztos távolból az „ellenállást” ünnepli a Hamaszban.

Mind egyformák vagyunk? Ugyanaz a szabadság illet meg bennünket. Hogy ebből ki mennyit hagyna meg a másiknak, arról megkérdezném az iráni nőt, aki levette a fejkendőjét, a palesztint, aki nemet mondott a Hamasznak, és a zsidó fiatalt, aki élve jutott ki a Nova fesztiválról.

Jegyzet

[1] Maryam Namazie (2015), Why I speak out against Islamism. Kenan Malik (2024), What a teacher in hiding can tell us about our failure to tackle intolerance