PÉCS – ÜNNEPEK UTÁN

1788-ban, a felvilágosult gróf Széchenyi Ferenc, a megye főispánja, a Nemzeti Múzeum későbbi alapítója engedte meg először letelepedni zsidókat. Azok utódait az 1848- 49-es szabadságharc melletti kiállásukért Haynau hadisarccal sújtotta. Az 1929-es Zsidó Lexikon szerint a 70 ezer lakosú városban és az anyakönyvi területéhez tartozó falvakban 8 000 zsidó él.

Az 1944-es mártíremlékmű 4 000 áldozatot sirat. A XVIII. századi első beköltözés és a bevagonírozás közben nemcsak a hit és a közösségi élet virágzott fel, hanem megteremtették szülőföldjük iparát, lakosságát áruval látták el, tudósokat, mint Fejér Lipót matematikus, adtak a tudománynak, írókat, művészeket a magyar kultúrának.

*

Pezseg a város központja. Mintha a napfény védné a portól, szennyeződéstől, olyan fehérben ragyog a zsinagóga. Héber fekete betűi messze olvashatók: Isten háza, emeltetett minden nép számára… Kapuja tárva, bejáratánál jegyárus: a templom idegenforgalmi látványosság, s mivel közpénzből renoválták, az önkormányzat belépőt szed a betérőktől.

Az ünnepek alatt persze a hitéletet szolgálta. „Sokan” voltak, lehetett vagy 50 nő és 30 férfi, a helyi zsidóság harmada. (A két háború között megtelt imádkozókkal, sőt a hívők egy része még a zsinagógához csatlakozó iskolát is használta a nagy ünnepeken.) Az asszonyok mai többségéből kikövetkeztethető, hogy a közösség jelentős hányada idős. A vészkorszakban megmaradtak és visszatértek nagyobb közösséget alkottak, mint a maiak. Ezt egyrészt az elvándorlás okozta, másrészt az általános európai jelenség, ami különösen a zsidó családok szomorú ténye: kevés a gyerek.

*

A hitközség irodájában az elnök, Klein Ferenc nyugdíjas informál. A zsidók társadalmi helyzete hasonló a város polgáraiéhoz. Van kétkezi, több kereskedelmi alkalmazott, iparos, hivatalnok, bár jó páran önállóak lettek, kiugró sikerű vállalkozó nincs közöttük, annál számosabb a megbecsült értelmiségi. Ami pedig a legfontosabb: kiegyensúlyozottan, nyugodtan élnek. Pécs és Baranya mediterrán éghajlata és hangulata teszi, még inkább a megye sok nemzetisége, hogy itt mindig megértőbbek voltak a másság iránt, anti­szemita jelenségek nincsenek! A rasekol elmondta azt is, hogy szociális segélyre csak egy pár idős magányos szorul. Nyolcán élnek a város egyik szociális gondozójaként funkcionáló, de a hitközség tulajdonában levő, és ott kóserkosztot felszolgáló otthonban.

*

Az elmúlt 2-3 évben, mint az országban mindenütt, a vallásosság és az etnikumi öntudat megerősödött Pécsett is. Olyanok, akiket materialista felfogásuk, közéleti rangjuk eltávolított, ismét betartják a hagyományokat. A széderestéken, kaposvári hittestvéreikkel, majd százötvenen voltak. És nagyon vendégszeretők. Örömmel rendezték meg a nemzetközi kántorversenyt, és szülői, testvéri gondoskodással vették körül a komlói gyermekkórus fesztiválon fellépett, a Jordán-völgyi kibucokban énekelő kislányokat és fiúcskákat.

*

Felavatták az egykori Zrínyi Miklós hadapród iskola első és második világháborús hősi halottainak emlékművét. A gyászünnepségen részt vett a zsidóság képviselője, már csak azért is megillette a jelenlét, mert az elesettek között zsidók is voltak. Siklóson az onnan elszármazott és Angliában élt Mikes György íróra, Komlón a mecseki szénbányák kifejlesztőjére, Jánosi-Engelre emlékeztek.

*

„Miként a búvárt a mélységi mámor, úgy vonzott pillanatok alatt megteremthető intimitás varázsa, ön- tudatlanul a pszichoterápia felé. Izgatott a kérdés, vajon a zsidó sors azonossága lenne a titka, hogy az ember a másik élettörténetét mint sajátját élheti át, szinte szavak nélkül? E titok vonzásának mélyén szorongásra leltem, olyan állandó bizonytalanságra, vajon el tudom-e fogadtatni magam a másikkal, az idegennel? Hiszen a zsidó családtörténet, amelyet már gyerekfejjel észrevétlenül magába szív az ember, önkéntelenül is kiépíti a kirekesztéstől, a megbélyegzéstől, a létezéshez való jog kétségbevonásától való félelem reflexeit…” (Egy pszichoterapeuta identitásának gyökerei a magyar zsidó kultúrában. Pszichiátria Hungarica 1990. 1-es szám)

*

A fenti idézet egy tudományos cikkből való. Szerzője dr. Stark András főorvos, a megyei kórház Mentálhigiénés Intézetének vezetője, tavasz óta a Pécsi izraelita Hitközség alelnöke. Tőle várják a zsidó társadalmi élet kiterebélyesedését. Családja generációk óta pécsi. 43 éves.

– Édesapám első házasságából származó fiacskáját Auswitzban ölték meg. Endike fényképe mindig lakásunk falán függött, sokat néztem és sokat gondolkoztam sorsa felett. Meghatározó volt életemre és kortársaimra, hogy gyerekkorunkban és ifjú éveinkben Schweitzer József volt a rabbink. Hozzá jártunk

Talmudórákra, de nemcsak a vallás előírásaival, a hagyományokkal ismertetett meg minket, hanem a zsidó szellemiséget plántálta belénk. Ez vitt minket az 1970-es évek elején Jugoszláviába, zsidó nemzetközi táborba, olyan időben, amikor itthon még beszélni sem szabadott róla. Rabbink elment, mi meg kikerülve az egyetemekről, főiskoláról szétszóródtunk…

Mostanság ismét összetartunk, havonta 10-15 család gyűl össze a Goldmark-teremben. Eljönnek a vegyes házasságban élők, egyesek ugyan némi zavarral. Ezt indokolatlannak érzem, már csak azért is, mert megkeresnek bennünket keresztény barátaink is, meleg szívvel és nyílt szemmel jönnek közénk. A szülők pedig hozzák gyerekeiket, akik nem kérdezik egymástól, hogy keresztény-e anyád vagy apád, hanem együtt fújják a Hatikvát…

Két alapítványt akarunk teremteni. Az egyiket, a hagyományoknak megfelelően jótékonykodásra akar­juk felhasználni, a temetőt rendbe hozni, és minden módon az ember méltóságát helyreállítani. A másik alapítvány kulturális jellegű. Célja a zsidó identitás ápolása, a helyi hagyományok megőrzése, s az ezekkel kapcsolatos tevékenység, esetleg ösztöndíj teremtése. Elvett iskolánk ugyan nemes célokat szolgál, mert a szerb-horvát diákok tanulnak, laknak benne, mégis visszakérjük, ugyanis létre szeretnénk hozni a Dél-Dunántúli Zsidó Kulturális és Oktatási Központot. Ott a budapesti zsidó iskolák kihelyezett osztályai is működhetnek majd…

*

A nyári vakáció idején 8 diák járt Izraelben, 4 pedig a szarvasi táborban!

Várai Emil