A tizedik

A tizedik

Különös érzés fogta el, amikor belé­pett. Hogy a belső tér majd különbözni fog attól, ami egy szokványos könyvtár­ban fogadhatná, arra számított. Mint ahogy arra is: ezek az ablakok másféle fényviszonyokat alakítanak ki, mások lesznek a színek, más az egész hangu­lat.

Számított minderre, és mégis… Még­is meglepte a sötét faburkolat melegsé­ge, amellyel nem bírtak a hideg nappa­li fényt árasztó fényes izzók sem. S ahogy a mahagónifa megfontolt, bölcs mélysége ellentétben állt a modem lámpák komolytalan sziporkázásával, úgy feszült neki a hely ünnepélyes ko­morságának az asztaloknál csevegő far­meres diákok rágógumis nyeglesége.

Nem értette, miért érez szorítást a torkában, mi az, ami megérinti. Csak egy könyvtár, még ha nem is annak épült… Úrrá lett meghatottságán, s igyekezett a rabbi szavaira figyelni, aki egyenesen a tóratartó előtti asztalhoz vezette.

*

– Egyedül van?

A kérdés meglepte. Nem mintha el­őször szólították volna meg, amióta le­vetette a fekete ruhát, és újra megen­ged magának egy kis rúzst, szemfesté­ket. Számtalanszor utána fütyültek, ráciccegtek nyálukat csorgató férfiak; né­ha mondtak is valamit a maguk modo­rában, ráérsz egy fordulóra, anyukám?, ilyesmiket. De hogy magázva? És ilyen távolról indítva? Mit lehet erre felelni? Nyilvánvaló, hogy egyedül van: lassan negyven perce ücsörög ezen a túl ma­gas bárszéken (minek egy gyorsbüfébe bárszék?), azóta nem szólt senkihez, csak egy üdítőt kért még, azt is csak azért, mert úgy érezte, a rég felhörpin­tett kávé üres csészéje fölött mégsem illik ilyen hosszan ücsörögni fogyasztás nélkül. Az italának még megvan a fele, ez ki is tart addig, amíg óra nulla öt lesz, akkor aztán fizet, és ha roppant ráérősen sétál ki a peronra, talán még akkor is várnia kell pár percet, amíg be­áll a vonata. Itt mégis kellemesebb, mint a kinti hidegben, még ha kicsit ka­parja is a torkát az időnként megsűrű­södő dohányfüst, amely ilyenkor fölébe kerekedik a forró olajok és a bennük piruló szelet húsok kipárolgásának.

• Meghívnám egy feketére, ha elfo­gadja.

Nem tudja eldönteni, örül-e annak, hogy megszólították, vagy inkább za­varja. Ha akarná, már elhárította volna a közeledést, igen, az uramat várom, mondhatta volna, de csak hallgatott, talán még biccentett is alig láthatóan, vagy ha nem is, akkor a szótlansága súgta, persze hogy egyedül van, látja a vak is, hát még az, aki vagy fél órája ugyanilyen tétlenül ücsörög mellette, azzal a különbséggel, hogy kávé és üdí­tő helyett egy korsó sört hörpölgetve múlatja az időt.

• Már kávéztam, köszönöm.

• Másvalamit? Nem éhes?

Persze hogy éhes. Reggel evett utol­jára, még otthon. Este mindig elhatá­rozza, készít valami kis uzsonnát, de reggel aztán megfeledkezik róla, pedig lenne rá ideje bőven, hogy elszöszmötölje; ma is legalább másfél órát várt az egyik hivatalban, amíg sorra került. So­sem gondolta volna, hogy ennyi a vesződség a sima örökösödéssel. Már bánja, hogy magára vállalta. Elza, a könyvtárosi munkád mellett te érsz rá a legjobban, mondta szinte kórusban a két bátyja. Ami igaz is, épp csak neki be kell utaznia a városba, míg a derék fivérek itt élnek, ha lótnak-futnak is ál­ló nap. No meg aztán: ő maradt az apai házban, sem Jánosnak, sem Máténak esze ágában nincs odaköltöznie, és az örökség harmadára is csak akkor tarta­nának igényt, ha ő eladná a házat. Majd bolond lenne eladni, mire menne a rá jutó hányad árával. Persze, ha férjhez menne és…

• Nézze azokat a gusztusos rántott combokat. Van hozzá rizs is, krumpli is. Melyikkel kéri?

Talán az apja tudta előre, mennyi utánajárással jár mindez, ezért akarta ráíratni. De ő tiltakozott, és nemcsak azért, hogy apjával elhitesse: korai még ez, dehogy halálos a betegsége, hanem a fiúkkal szemben is igazságtalannak tartotta volna. Évek óta te tartod rend­ben a portát, te ápolsz engem is, amió­ta rászorulok, ezért a ház a tiéd, csak a tiéd, rád akarom íratni, érvelt az öreg, és soha nem állta meg, hogy valami csí­pős megjegyzést ne tegyen fiaira, akik megtörték a hagyományt, egyik sem folytatta mesterségét, hanem pénz és nők után futnak a városban, talán már imádkozni is elfelejtettek. Ő már-már rá is állt volna (fivérei csak vállukat vonták: persze, a ház az Elzáé), ha ap­ja nem teszi még hozzá: ekkora házzal férjet is jobban kapsz. Hát ez aztán be­tette az ajtót: úgy ráförmedt szegény öregre, le is mondott a dologról, még végrendeletet sem csinált.

• Vagy inkább valami hideget? Egy kaszinótojást?

Most már illene valamit felelni, mie­lőtt sorra kerülnek a desszertek.

• Negyedóra múlva indul a vonatom.

• …ö…, azt hiszem, téved. Negyedó­ra múlva nem indul semmilyen vonat. A gyors most húzott el, az ellenkező irányba pedig…

• Jó, akkor húsz perc… És nem is va­gyok éhes.

Ez talán kicsit elutasítóbbra, ingerül­tebbre sikerült, mint szerette volna, vagy mint a helyzet indokolná. Alkalmi bárpultszomszédja igazán nem mond­ható tolakodónak, négy-öt perc is elte­lik, míg egy újabb mondatra való össze­gyűlik a torkában. Inkább félénk, mint rámenős. Talán nem is akar semmit, csak unatkozik, csak nem akar egyedül falatozni.

*

Ezek lennének, mutatott a rabbi a feltornyozott könyvekre. Ő meg sorra a kezébe vette őket: csupa finom, érté­kes, régi darab, jólesik megsimítani a táblájukat. Akadt köztük jócskán elrongyolódott példány is, ezeket majd újra kell kötni, de talált olyat is, amelyik még alig is szorul restaurálásra. Ezt szó­vá is tette. Csak csinálja meg azokat is, legyenek tökéletesek, erősítette meg korábbi kijelentését a rabbi. Ha már mind a könyvtár állományába kerül, ne hibás, szakadt példányokat kapjanak. Rendben van, mondta erre ő, de to­vábbra sem értette a különös gesztust. Nem elég, hogy a város könyvtárat ren­dezett be a zsinagógában, most még a könyveiket is… Kísérője ráérzett a kéte­lyére. Nincs már kinek, sóhajtotta, az­tán, az ő értetlenségét látva még el­mondta, hogy hosszú évek óta nem tudják a szükséges tíz férfiembert összeszedni. Legalább egy híja mindig adódik… Így hát nem volt értelme üre­sen tartani ezt a gyönyörű épületet. A főrabbi többször is ideutazott a fővá­rosból, amíg megegyezett mindenben a polgármesterrel. Most a hét hat napján át könyvtár, egy napon az övék, hogy legyen hol, ha létszámhiánnyal is, összejönniük.

*

• Maga is vonatra vár?

• Nem igazán…

• Hát akkor? Itt az állomáson?

• Eléggé bonyolult a helyzetem…

Ezzel vajon mit akar mondani? Mi ez a bizonytalanság a hangjában?

Most fordul először felé, hogy meg­nézze magának. Talán valamivel idő­sebb a bátyjainál, jó negyvenes, kicsit már kopaszodó fejtetővel. A hosszú ka­bátja alatt öltöny, jófajta szövetből, fe­hér ing, nyakkendő. Mostanában kevés ilyen fazont látni az állomásokon. Illik a képbe a magázó udvariasság, az óvatos közeledés. Ez a férfi soha nem szólt még oda rágógumit csócsálva egy nő­nek: ráérsz, anyukám?

Rendes ember, ezzel a megállapítás­sal fordul vissza. Megnézi az óráját. Mem is húsz, hanem huszonkét perc… No, egye fene!

• Egy rósejbnit kérek, üresen.

Hogy felderült az arca! Miért ennyire fontos neki ez a meghívás?

• Kisasszony, két adag hasábburgo­nyát, csak magában!

Még van negyed pohár üdítője, ezt meghagyja a krumpli utánra. Merthogy innivalót, úgy látszik, nem akar alkalmi ismerőse rendelni. Nem mintha…

És valami italt? Nem iszik velem egy sört? Vagy valami erősebbet?

Ma még csak ez kéne. Kezd a fickó belejönni, jó lesz vigyázni. Határozot­tan megrázza a fejét. Ezzel mintha kis riadalmat keltene, a férfi elhallgat. Ami­kor megkapják az ételt, úgy érzi, en­gesztelnie kell:

• Végül is, ha nem utazik sehová, ak­kor miért…?

• Én tulajdonképpen, hogy is mond­jam… Hát nem emlékszik rám?

Ma, most vigyázzunk. Ez valami trükk. Legjobb lesz azonnal felállni, ki­menni a peronra, talán lassan beáll a vonat. Visszateszi a tányérra a már vil­lára szúrt krumplihasábot.

Ha behízelgőbb lenne a hangja, azonnal itt hagyná. De hátha mégis is­meri… Magyon lassan, óvatosan újra a férfi felé fordul. Talán egyik bátyjának az osztálytársa…

• Az ügyvédi iroda óta követem… Ma­ga mögött álltam a sorban, akaratlanul is hallottam a nevét, meg azt, hogy örö­kösödés. Ezek szerint az öreg Simon már nem… Maga még egészen kislány volt, akkoriban én állandó megrendelő­ként szinte hetente… Olyan mestert az­óta sem, sehol a környéken.

Zavartan fürkészi a férfi arcát. Nem, nem emlékszik rá. De hát az apja jó tíz éve letette az ipart, ki tudná felidézni a régi klienseket.

• Ott laknak még, az alvégen?

• Ühüm. De csak én. A fivéreim itt, a városban.

• Persze, volt két bátyja is, emlék­szem. És egyik sem folytatta a mester­séget?

• Nem, nem folytatták. Apának talán ez volt a legnagyobb bánata…

Én viszont – köszörüli meg a torkát a férfi -, én kitanultam. Amikor az öreg az utolsó megrendelésemet már le­mondta, szaladtam fűhöz-fához, bejár­tam hét határt. Az egyik mester lassú volt, a másik trehány, a harmadikat nem lehetett megfizetni. Hát megtanul­tam magam, most már hozzám járnak a kuncsaftok. Jobban jártam, mint az­zal a kis állással az antikváriumban. Épp csak műhelyem nincs rendes, a la­kásom kicsi hozzá, és a szerszámaim is szedett-vedettek. Ezért is akartam be­szélni magával. Hogy megvan-e, megvan-e még az öreg Simon műhelye. Ha igen, és kiadó vagy eladó lenne, annak a kedvéért én akár a városból is, akár naponta… Most is kinéz egy nagyobb megrendelés, csupa finom, értékes, ré­gi darab, nem lehet elkontárkodni… Mindjárt indul a vonata… Most mit csináljak, már nem tudjuk megbeszélni… Kisasszony, fizetek!… Nem lehetne, hogy… hogy megnézzem… Azokat a sa­tukat, pengéket, azóta sem olyat… Mi­lyen jó, hogy éppen most kellett meg­újítani a vállalkozói engedélyemet, kü­lönben abba a hivatalba, talán soha… És hogy magácska épp ugyanott az örö­kösödést, éppen most, amikor ez a na­gyobb megrendelés… És hogy minden megvan sértetlenül, az a bígelő, azok a prések, istenem!

*

• Kérdeznék még valamit – mondta már kifelé menet, a hatalmas tölgyfa aj­tó félfáját simítva tenyerével. – Miért én, miért éppen engem? Ha a közelben nem is, de a fővárosban akadna jobb, tanult szakember.

A rabbi megállt, szembefordult vele; hosszan simogatta szakállát.

• Azt hittem, tudja.

• Ugyan mit, mit kellene tudnom?

• Ugye maga nem ismerte a szüleit?

• Nem, állami gondozott voltam.

• Nem is tud róluk semmit?

• Semmit. Próbáltam nyomozni, de még azt az idegent – vagy rokont? – sem sikerült felkutatnom, aki egyéves koromig nevelt és beadott az árvaház­ba.

*

Amikor már egymással szemben ül­tek a vonat fapadján, akkor először ar­ra gondolt, kár volt azzal az üveges, ízetlen rósejbnivel elütniük az étvágyu­kat, amikor otthon félfazéknyi van még a hétvégi töltött libából; aztán apját lát­ta maga előtt, amint még ereje teljében tesz-vesz az émelyítő, de most hirtelen mégis megkívánt enyvszagban, majd magát látta munkahelyén, a kis falusi könyvtárban, amint javításra kiválogat­ja az évek óta szakadt borítójú, feslett gerincű köteteket. Végül, amikor az egyik állomáson útitársat kaptak, azon kezdett töprengeni, vajon most mit vá­laszolna ennek az idegennek, ha meg­kérdezné tőle, hogy egyedül van-e.

*

No, akkor jöjjön vissza – mondta a rabbi, és elindult felfelé a lépcsőn, a hitközség kis irodája felé. Ahogy fokról fokra hágott, a számolásban éppen el­jutott tízig.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület 1999. évi rövidpróza-pályázatának I. helyezettje.

A pályázatot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Kisebbségi Főosztálya és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége támogatta.