„A Gadó”

Gadó Györggyel beszélget Szántó T. Gábor. II. rész

Előző számunkban kezdtük közölni a Gadó György tanár, újságíró, volt országgyűlési képviselő és Szántó T. Gábor közötti beszélgetést. Januárban Gadó gyermekkorára és ifjúságára emlékezett, kiábrándulására a létező szocializmusból, útjára az illegális ellenzékhez, etnikai Öntudatra eszmélésére, a szamizdat folyóirat kiadására. Elmondta azt is, bog} 1973-ban a Jom Kippur-i háború idején ugyanazzal a játéknyomdával készítette az „Éljen Izrael”, „Hazudik a sajtó” feliratú röplapokat, mint amivel 14 évesként 1944-ben az „Abcúg Hitler” szövegű röpcédulákat. Következik a második, befejező rész.

• 1989-90-ben a nagypolitika és a zsidó közélet részese is vagy. jelentett-e valamilyen nehézséget a kettő összeegyeztetése?
• Semmilyen kettősséget vagy ellentétet nem éreztem. Ma is azt mondom, mint akkor: akármiképpen határozza is meg önmagát vagy szerepét a magyarországi zsidóság, nem zárkózhat el a magyar közélettől. A hivatalos zsidó formációk vezetői s a különböző nem formális szerveződések reprezen­tánsai hangot kell adjanak a zsidóságot érintő kérdésekben elfoglalt álláspontjuknak a magyar közélet fórumain, de ugyanígy a magyar közélet nem zsidó vonatkozású prob­lémáiról is véleményt kell formáljanak. Ez morális köteles­ség és célszerűségi szempontok diktálta szükség is egyben. Nem élhetünk vákuumban. Vissza kell utasítanom azt a szemléletet, hogy választani kell: vagy magyar politikus valaki, és akkor a zsidó közéletben ne vegyen részt, vagy zsidó közéleti személyiség, s akkor a magyar ügyekbe ne üsse az orrát. Káros és veszélyes ez a megközelítés!

Parlamenti felszólalások, cikkek, perek

– Az elmúlt négy év során nagy port felvert parlamenti fel­szólalásaid, éles hangú publicisztikáid, pereid kapcsán váltál köz­ismertté. Milyen fontosabb csatáid voltak?

A magyar demokrácia nem valami gyári késztermék, az csak politikai küzdelmekből születhet meg, amelyekben különböző politikai értékrendek alapján különféle érdek- csoportok vesznek részt. Ezeknek az értékrendeknek nem mindegyike fogadható el demokraták s kiváltképp a magyar- országi zsidóság számára. Szinte szükségszerű volt, hogy az ismert történelmi előzmények miatt, a kommunista uralom évtizedei után, az antiszemitizmus is megjelenjen a politikai küzdelem eszköztárában. Súlyosabbá tette, hogy nemcsak valóságtól elrugaszkodott mániákusok hirdették, hanem bi­zonyos társadalmi csoportok véleményének és érzelmeinek kifejezéseként jelent meg, méghozzá a vezető kormánypárt elnökségében, a közismert személy vezérletével és bátorítá­sával. Zsidó ismerőseim közül sokan intettek már a rendszerváltozás előtt, az ellenzékben folytatott tevékenységem során is, mondván: „ha a kommu­nistákat elzavarjátok, a demok­ráciában lesz antiszemitizmus is”. A demokráciának nincs al­ternatívája, s nem szükségszerű, hogy az antiszemitizmus, ami egy időszakban megjelenik, örök időre szóljon, netán diadal­maskodjék. Vele szemben a küzdelmet kell vállalni, nem a behódolást és az elhallgatást. Az én publicisztikai tevékenysé­gem azt célozta, hogy az antiszemita álláspontok, illetve ezek képviselői ne maradhassanak rejtve, hanem irányuljon rájuk a közfigyelem, és ne lehessenek elfogadott részesei a közélet­nek, a sajtónak. Váljanak szalonképtelenné! Emiatt nem le­hetett szó nélkül elmenni a Hunnia vagy a Szent Korona bizonyos megnyilvánulásai mellett, szembe kellett szegülni velük azon az áron is, hogy a szűkebb olvasóközönségükön túl, éppen ezeknek az ügyeknek a következtében válnak ismertté. Nem igaz, hogy marginalitásuk miatt felesleges volt szót emelni ellenük, hiszen szemmel látható volt, mind az Antall-, mind a Boross-kormány időszakában, hogy ezek a hangok nem is annyira elszigeteltek. A velük rokon szellemiség számos esetben a korábbi koalíciós pártok berkein belül is megnyilatkozott, mi több, e pártok, de főleg az MDF vezető körei gyakorlatilag falaztak az antiszemita tollnokoknak. Azóta számos történész és politológus megál­lapította ezt.

Éles megnyilvánulásaimért a jobboldal támadásainak per­gőtüzébe kerültem. És zsidók is akadtak, akik azt állították, hogy én „csinálom az antiszemitizmust”, s túlreagálom eze­ket a jelenségeket. Kapituláns álláspont az ilyen vélekedés, az antiszemitizmust nem szabad lekicsinyellni, s nem lehet a szabadságjogok érvényesítése címén elnézni még akkor sem, ha nehezen meghatározható, hogy milyen megnyilatkozás fér még a szabad véleménynyilvánítás kereteibe, s mi az, ami már túllép ezen. A mai Magyarországon különösen nem lehet uszítóknak szabad teret és felmentést adni. Nyugat-Európában, különösen Németországban is mind többen követelik az eddiginél határozottabb fellépést e nemkívánatos jelen­ségek ellen. Tudom, hogy veszélyes, ha a véleménynyil­vánítás szabadságát akárcsak erre tekintettel korlátozni kell, de a problémát nem lehet lesöpörni az asztalról. Ugyanez igaz a többi szabadságjog tekintetében. Ezért nem lenne szabad egy hungarista párt létezését eltűrni, még akkor sem, ha kissé álcázza magát. Az pedig felháborító, hogy Szálasi nevével, képével és eszméivel büntetlenül és nyíltan ágálhatnak a közélet porondján.

Mikor a parlamentben felszólaltam, hasonló ügyekben próbáltam a homályt oszlatni. A zsidóság jóvátétele kapcsán azt hangsúlyoztam, hogy nem lehet az időrendet megfordítva, a későbbi sérelmeket korábban kárpótolni, és nem lehet a meggyilkoltakat egyszerűen leírni. Megszégyenítő módon kezelték az ügyet, s azóta sem történt változás.

1992. február 11-én interpelláltam a miniszterelnökhöz intézve mondandómat a szélsőjobboldali jelenségek iránti indokolatlan tolerancia tárgyában. Antall József távollétében és megbízásából Für Lajos honvédelmi miniszter válaszolt fölényeskedő gúnnyal, úgy téve, mintha fogalma se lenne arról, amiről beszélek, s mintha az én családi múltam­ból eredő személyes érzékenységem lenne csupán az indító­ok. Ez a szélsőjobb iránti cinkos magatartás nem volt jóhiszeműnek tekinthető.

A harmadik nevezetesebb megnyilatkozásom éppen a Szombatban történt (1991. november, 4. oldal Mondd érde­mes? A szerk.), de külföldi magyar zsidó lapok is közölték, és a visszhangja idáig ért. A cikk az antiszemita megnyi­latkozások következtében azt a keserű véleményt fogalmazta meg, hogy ha módjuk van rá, a magyarországi zsidó fiatalok jól teszik, ha elmennek az országból. Egy ilyen antiszemita fertőzöttségű régióba bizonytalan kimenettel, egyszerűen nem célszerű nemzedékek energiáit invesztálni. Ezt ma is fenntartom. A jugoszláv polgárháború előtt senki nem gon­dolta volna, hogy ez a szörnyűség bekövetkezhet. Közép- Európában vajon nem következhet be az irracionalizmus ilyen tobzódása? Egyrészt küzdeni kell a magyar demok­ráciáért, másrészt minden erkölcsi ódium nélkül lehet választani: itt kíván élni az ember, vagy másutt? Kevés érv szól amellett, hogy a zsidóság mint népcsoport itt maradjon – amikor ott van Izrael, másrészt van számos más ország is, ahol a történelem szélárnyékában kevésbé fenyeget veszély, s ahol a befogadás esélyei nagyobbak. Nem arról beszélek, hogy permanens életveszély van, és menni kell, hanem arról, hogy a kisebb megalázásokat sem szabad eltűrni. A nem hivatalos, csak sporadikus bántalmakat sem tűrheti el a közösség, mert az megfélemlítheti az egyéneket, s hosszú távon a közösség is sérül.

Utolsó nagy visszhangot kiváltó szereplésem a néhai miniszterelnök temetésének nemzeti gyásznappá nyilvání­tása tárgyában történt. Elleneztem, hogy ellenzéki szavaza­tokkal mintegy a nemzet közkincsévé tegyék az elhunyt politikus lényegében vállalhatatlan politikai hagyatékát.

Spontán állásfoglalásom volt. Nem voltam akkor már az SZDSZ tagja, s nem vettem részt a frakcióüléseken. Nem voltam informálva arról, hogy a kérdésben hivatalos álláspont született. A pártból való kilépésemre egyébként az SZDSZ-nek a szélsőjobboldali jelenségekkel szemben tanúsított opportunista álláspontja indított. Minden egyes megnyilatkozásom, ami a parlamentben elhangzott vagy a frakció ellenére történt, vagy kihívta utólagos rosszallásukat. Arról nem is beszélve, hogy a kilencvennyolc fős frakciónak volt vagy kilencven nem zsidó tagja. Miért nem ők szólaltak fel az antiszemita jelenségek miatt, a szélsőjobb előnyomu­lása ellen? Hozzáteszem: ezt az MSZP-ből, meg a Fideszből sem vállalta senki. Az egész ellenzék opportunista magatar­tást tanúsított a szélsőjobbal szemben.

Politizálást morális bázison…

– Nem gondolod, hogy te idealista alapról próbálsz politizálni, elvekből indulsz ki, erkölcsi normákra vonatkoztatod a magad és ellenfeleid álláspontját, s ez a politikában tarthatatlan?

– Nem gondolom. A politizálás nem moralizálás, de ez nem jelentheti azt, hogy az erkölcsnek fittyet lehet hányni. S Auschwitz után a morál alfája az, hogy nyilvánosan zsidózni demokráciában nem szabad. Másrészt a politikai megalkuvás kontraproduktív. Nincs olyan politizálás, amely leválasztható erkölcsi alapelvekről. A politizálás elvi állás­pontot feltételez, mely nem nélkülözheti a morális bázist sem.

• Érezted-e magad veszélyben az elmúlt évek során?
• A szélsőjobboldal támadásai közül megemlíteném az 1993 nyarán Dunaalmáson történt epizódot. A nyaralóm előtt egy csoport fiatal randalírozott. Elhangzott ,,Halál a zsidókra” kiáltás is, engem személy szerint szidalmaztak, és festékszóró spray-vel gyalázkodó és antiszemita jelszavakat festettek a járdára és a kerítésre. A rendőrség két hónapos vizsgálat után közölte, hogy a tettesek kiléte nem állapítható meg. Nóta bene, ez egy 1600 lakosú falu, és szemtanúja voltam, hogy a randalírozók a MIEP egy akkori parlamenti képviselőjének a közeli udvarába tértek be. Az ügyészség még azt is javasolta, hogy miután itt nincs szó felekezeti vagy faji szempontokról, becsületsértésért tegyek feljelentést. Ek­kor kiszálltam az ügyből.

Azt tapasztaltam, hogy az én tevékenységem a szélsőjobb hangadóit és híveit, valamint rejtett cinkosait mértéktelen haragra gerjeszti ellenem. Soha annyi gyalázkodásban nem volt részem, mint a képviselői mandátumom utolsó három évében. Akár büntetőügyben kezdeményeztem eljárást uszí­tok ellen, akár személyiségi jogaim védelmében polgári pert indítottam, azt kellett látnom, hogy a jog nem véd meg. Ezekből a perekből kifolyólag – perköltség címén – 170 000 forint tartozásom gyűlt fel anélkül, hogy kártérítésül egyetlen petákot kaptam volna, jóllehet mindig én voltam a sértett, és több esetben javamra szóló ítélet született. Az volt a benyo­másom Balsai igazságügy-miniszter úr ténykedése idején, hogy bár a bíróságok megőrizték a függetlenségüket, de mintha a sugalmazásnak és a politikai szándéknak sok eset­ben behódoltak volna. Nehéz szabadulni ettől az érzéstől. Egyetlen esettől – a gyilkosságban részes Romhányi Lászlóétól – eltekintve, nem ítélték el az antiszemita uszítókat.

Rosszul esett, hogy azok is támadtak, akik mellett, akik érdekében szóltam, s megbotránkoztatott, hogy saját pártbeli társaim is szembeszálltak törekvéseimmel. Egyetlen esetben, akkor is az én kezdeményezésemre emelt szót mellettem az SZDSZ-frakció, személy szerint Iványi Gábor, amikor is azzal az abszurdummal vádolt meg a Pesti Hírlap, hogy én szerveztem az 1992. október 23-i tüntetést a köztársasági elnök ellen. Azt az igét, hogy felháborodom, egyetlen SZDSZ-es politikustól sem hallottam a Mónus Áron, a Szendi József könyvei, a Hunnia vagy a Szent Korona an­tiszemitizmusa kapcsán, de a Csurka István hírhedt „dol­gozatai” vagy az MDF-vezetés álszenteskedései kapcsán sem. Felelős személy az SZDSZ részéről egyetlen alkalom­mal használta e kifejezést, történetesen Kuncze Gábor akkori frakcióvezető, az én Antall-temetéssel kapcsolatos nézetemet visszautasítva.

• Különféle visszajelzésekből valóban úgy tűnt, hogy a zsidó közeg – melynek saját elképzelésed szerinti módon érdekét képviselted – sem fogadta egységesen tevékenységed. Voltak, akik egyenesen úgy fogalmaztak, hogy fellépésed szükségtelen túlreagálás, nem az antiszemitizmus ellenében hat, hanem ellenkező hatást kelt. Nem volt olyan helyzet, amikor úgy érezted, önvizsgála­tot kéne tartanod, vagy változtatni a taktikádon, netán konzultálni zsidó szervezetek vezetőivel, szondázni és tudomásul venni a zsidó közeg véleményét, aminek a nevében szólsz?

Nem vártam el, hogy osztatlan tetszést arasson a működésem. Természetesnek tartottam, hogy különféle vélemények élnek egymás mellett, s hogy a zsidóság egyes csoportjai különböző politikai magatartásokat tekintenek célszerűnek. Ez azonban nem jelent szükségképpen egyet azzal, hogy az antiszemitizmus elleni fellépést kárhoztassák. Nem általában vitatták ennek szükségét, mindig az én konk­rét szereplésemmel volt bajuk egyeseknek. És csak egyesek­nek. Ugyanakkor nem láttam nyomát a következetes harcnak mások részéről. Más a tudományos konferenciázás és a tény­feltárás, és megint más a politikai küzdőtéren való nyíltszínvallás. A hitközségi vezetéssel folyamatosan konzultál­tam, s bár vitáztunk is, úgy éreztem, hogy támogatják a tevékenységem. Két alkalommal is hitközségi részről kértek fel nyilvános rendezvény szónokának. Az egykori gettófalról ellopott emléktábla helyreállításakor és a Margit-hídnál lévő emlékkő megkoszorúzásakor. Ebből arra következtettem, hogy az általam képviselt szellemiséggel egyetértenek. Több megnyilatkozásomat közölték külföldi zsidó lapok. Egyéb­ként a beszédeim és a publicisztikáim ma is elolvashatok. Még csak egy jelző sincs a szövegekben, amin változtatni kéne. Fenntartom mind a ténybeli állításokat, mind a bennük nyújtott értékelést.

Nem akarok elvtelen küzdelmek részese lenni

– Úgy tűnt, hogy eltávolodtál a zsidó közélettől 1991-ben mondtál le a MAZSIKE elnökségében viselt tagságodról.

• A MAZSIKE indulásakor olyan útra lépett, amit én maximálisan támogattam. Amikor azonban a legális le­hetőségek kibővültek, s a hitközségben is bizonyos mértékű fordulat következett be, a feladatok módosultak. Ehhez kellett volna igazodnia a MAZSIKE-nek is. A legfőbb hibának azt éreztem, hogy jó szándékú becsületes emberek nem képesek az egyöntetű, határozott cselekvésre. Elemi dolgokban nem sikerült dűlőre jutnunk. Helyiség, pénz­ügyek, döntések végrehajtása, adminisztratív rend. Beadvá­nyaim sorra válasz nélkül maradtak. Nem láttam meghalad- hatónak az akut problémákat.
• Említetted, hogy a hitközséggel konstruktív viszonyod ala­kult ki.
• A kompromisszumot kerestem és a politikai raciona­litást, amikor még MAZSIKE-vezetőként, majd parlamenti képviselőként szorgalmaztam velük az együttműködést, an­nak ellenére, hogy tudtam, közülük ki mit csinált a Kádár­rezsim alatt, vagy ma mi vitatható a tevékenységében. Valamiféle konszenzus kialakítását tartottam szükségesnek a zsidó szervezetek között, mert egymás ellenében nem juthat­nak sikerre, marakodva nem szerezhetnek befolyást sem a zsidó közösségre, sem a magyar társadalomra. Lásd a Zsidó Helyreállítási Alap évek óta akadozva zajló ügyét. Tradi­cionális, ezért megkerülhetetlen a hitközség szerepe a diasz­pórában. Ki kell alakítani a méltányos képviselet formáját annak keretein belül. Attól, hogy valaki hitközségi tag, még más szervezetekben is érdekelt lehet.
• Igaz, hogy megkerestek, legyél a Cionista Szövetség elnöke?
• Nem vállaltam a felkérést, mert nincs cionista múltam, jóllehet közel áll hozzám ez a gondolatkör. Nem óhajtottam továbbá személyi konfliktusokban zászlóként szerepelni, ilyen módon Engländer Tibort megtámadni, persze, nyilván az ő működésében is vitatható ez vagy az, s a Cionista Szövetség működésében is bizonyára akad bírálnivaló. Pártütő azonban nem kívántam lenni. Személyes ambícióim sincsenek. Hatvanöt éves vagyok, s amit eddig tettem, azt meggyőződésből és lelkiismereti okokból vittem véghez, nem címekért vagy haszonért.

E pillanatban szabadúszó vagy, az év nagy részét vidéken töltőd. Valamennyivel nyugalmasabb az életed. Vákuumban érzed magad, netán csalódtál vagy hiányzik a politika?

• Tagadhatatlan, hogy csalódott vagyok! Nem becsülöm túl az érdemeimet, de nem ez járt volna ki nekem, ami alaptalanul és igaztalanul részem lett demokrataként és zsidóként. Hogy tétlenkedni fogok-e vagy sem, nem tudom. Hatvanöt éves vagyok. Olyan emberekkel nem kívánnék együtt dolgozni, akik az első alkalommal elvtelenül cserben­hagynak. Öreg vagyok ahhoz, hogy szélmalomharcokat vívjak egy mihamarabbi infarktus perspektívájával.
• Ha visszatekintesz, nem érzed úgy, hogy nem is az volt irritáló a veled elvben azonos oldalon állók számára, amit mondtál, hanem ahogy mondtad? A megjelenésed, az élőbeszéded, a látható, hallható indulataid. A média e tekintetben kegyetlenül tárgyilagos.
• Kétségtelen, hogy a hangom, a gesztusaim ellenszenve­sek is lehetnek. De volt idő, amikor ezzel a stílussal és pónemmel sokakat megnyertem a mondandómnak. A MA­ZSIKE elnökségében, a Szabad Európa tudósítójaként és a szamizdatperiódusban is kivívtam bizonyos megbecsülést. Lehet, hogy más szituációban a közönség reakciói változnak. Vonzalmaikat és ellenszenveiket egyéb szempontjaik táplál­ják. Amíg szimpatikus a kurucos hang, szimpatikus az is, aki mondja. Amikor azt hiszik – tévesen -, hogy veszélyt hoz rájuk, ellenszenves lesz számukra. Állítom, hogy én mindig a helyzeteknek adekvát módon és elvi következetességgel léptem fel. Ezzel együtt tény, hogy az én orgánumom és fizimiskám nem éppen a legszerencsésebb. Azzal ugyan soha senki meg nem keresett, hogy igazad van abban, amit mon­dasz, de ne te mondd, mert az visszájára fordítja, hanem van itt egy kellemes bariton. Ez azonban a felszín, a zsidó oldalról ellenem olykor megnyilvánult indulat mélyén egy magát nem vállaló, meghunyászkodó, problémaelkenő, idejemúlt zsidó mentalitást érzek.
• Elégtétel volt számodra az 1994-es választások eredménye?
• Bizonyos mértékig. Én az SZDSZ-szel – mint már említettem – szakítottam, mert nézetem szerint megalkuvó politikát folytat, s mert engem cserbenhagyott és dezavuált ahelyett, hogy az alapelveként hirdetett szolidaritást gyako­rolta volna. E szakítást nem bántam meg, mindamellett nem léptem be más pártba, mert azokkal kapcsolatban is fenn­tartásaim voltak. A választásokon a szocialistákra sza­vaztam. Nem fűz semmiféle illúzió hozzájuk, csak azt várom, hogy ez a valahol mégiscsak az antifasizmusban gyökerező párt a tömegek számára közérthető és egyértelmű módon, keményen szembeszáll a szélsőjobboldal törekvéseivel.
• Hogyan értékeled az új kormánynak a zsidó közösséget érintő első megnyilvánulásait?
• Üdvözlendőnek tartom a miniszterelnöknek a holocaust­ra vonatkozó nyilatkozatát, melyben a zsidóságot a magyar társadalom nevében megkövette, s amit a külügyminiszter New Yorkban járva megismételt a Zsidó Világkongresszus képviselői előtt. Ez régen várt gesztus, amit jó érzéssel nyugtázhatunk.

A közösségi jóvátétel kérdésében eddig csupán az hang­zott el, hogy ez a kormány is elismeri, mint az Antall- és a Boross-kabinet, az ezzel kapcsolatos igény jogosságát. A kormány feladata, hogy ténylegesen is rendezze ezt az adósságot. Szem előtt kell tartani persze az ország helyzetét. Félmillió könnyen hergelhető munkanélkülivel, a még tartó társadalmi elszegényedés közepette ez a jóvátétel csapássá is válhat a zsidók számára.