Kohn, a reakciós

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára.

(Vasil Krátký, a K.- beli Dr. Zdeněk Nejedlý Tizenegyosztályos Középiskola II.B osztályos tanulójának titkos naplójából.)

A szomszéd házba beköltözött egy bizonyos Isidor Kohn nevezetű egyén, aki rövidesen az utcabizottság megbeszéléseinek tárgya lett. Itt szeretném megjegyezni, hogy az utcabizottságnak az apám, Josef Krátký elvtárs, a K.-i Nemzeti Textília Üzem vezetője az elnöke. Tehát ennek a Kohnnak van egy hatalmas fekete macskája, aminek minden vasárnap 3 korona értékben tejszínhabot vásárol, azzal eteti a macskát az ablakban (ugyanis a földszinten laknak), amivel a szemben lakó elvtársnők körében közfelháborodást vált ki. Ezek ugyanis estéről estére ott ülnek a hársfa alatt, dohányoznak, és közérdekű problémákat vitatnak meg.

Az ő kezdeményezésükre és nevükben látogatott el apám a fent említett Kohnhoz, és szemére vetette helytelen viselkedést:

– Kohn elvtárs, mi ez a reakciós viselkedés? Nyugaton, ahol külön állatklinikák, és mindennek a tetejébe kutyatemetők vannak, ott etetik tejszínhabbal a macskáikat a tehetősebb asszonyok. A szegény rétegek viszont éheznek, míg a macskáik finomságokat zabálnak!

Kohn elvtárs így válaszolt: – De hát a mi Csehszlovák Szocialista Köztársaságunkban nincsenek éhező szegények!

– Torkoskodó macskáknak akkor sincs itt semmi keresnivalója – replikázott az apám –, ugyanis a világban minden mindennel összefügg! A hársfa alatt ülésező elvtársnők az utcabizottságból hívták fel a figyelmemet a botrányos viselkedésedre, amely megengedhetetlen kihágás, tekintettel gazdaságunk átmeneti nehézségeire.

A pimasz Kohn azonban visszavágott: – Az elvtársnők fejenként legalább húsz cigarettát szívnak el naponta, ez egy hét alatt legalább 30 koronának felel meg. Ketten közülük hírhedt zugivók, az egyikük lánya pedig a fiatalkorúak nevelőintézetében van. Ezzel szemben én özvegy vagyok, nem iszom, nem dohányzom, és egyetlen örömöm van csak, hogy hetente egyszer elnézegetem a macskámat, ahogy elnyalogat 3 koronányi tejszínhabot.

– És nem szégyelled magad – folytatta az apám –, hogy miközben neked is gyermekeket kellene nemzened, mint minden rendes, dolgozó embernek, hogy velük etethesd meg a tejszínhabot, amelyet gazdag országunk biztosít neked, egy macskára pazarolod minden energiádat?

Kohn erre így válaszolt: – Sajnos nem adatott meg nekem a gyermekáldás, mert a feleségem idő előtt meghalt a birkenaui koncentrációs táborban.

Az apám erre kicsit szelídebben, de annál türelmetlenebbül folytatta: – Akkor más feleség után kellett volna nézned, nem pedig egy macskát dédelgetned, amelyet ráadásul még ivartalanítottál is, csak hogy neki se lehessenek utódai! Ezzel a fejlődés szempontjából teljesen haszontalan lényt csináltál belőle, és népi demokráciánk pontosan tudja, hogy bánjon el az ilyenekkel. Nézz meg engem! Én három gyermeket nemzettem, és ha nem lennének ilyen szűkösek a lakáskörülmények, még többet is nemzettem volna!

Kohn a pimasz válaszával leleplezte antihumánus gondolkodásmódját: – Nekem kedvesebb a macskám, mint a maga gyerekei. Az egész város tudja, hogy a lánya, Margaret, az intim testrészeit tetováltatja, Adolf fia pedig, városszerte ismert huligán, nemrégiben addig rugdosta a szomszéd kutyáját, amíg az jobblétre nem szenderült.

– Az én fiam? – horkant fel az apám – A fiam egy kedves, társaságkedvelő, barátságos gyerek és tehetséges zenész. Míg te egy emberkerülő, undorító individualista vagy!

– Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem az állatokat – mondta erre a reakciós Kohn, mire az apám felemelte a hangját, és felcsattant:

– Most elárultad magad, ez emberellenes csínynek minősül! Ha jobban szereted az állatokat az embereknél, akkor semmiben sem különbözöl azoktól a némberektől, akik állatklinikákon kezeltetik a kutyáikat.

– Csakhogy ez a gondolat nem az én fejemből pattant ki – kacsintott Kohn – Marx mondta.

– Ha ő mondta, akkor azt biztos fiatal korában mondta – vágott vissza az apám –, de később már bölcsebb volt.

Apám, felismervén, hogy Kohn makacsul kitart reakciós nézetei mellett, és a helyes eszmékről nem lehet meggyőzni, otthagyta. Aznap este otthon felsóhajtott: – Gyanús ember, az a Kohn. Hogy lehet, hogy a 72 helyi zsidó közül egyedül ő élte túl a német megszállást? Hát nem furcsa? Javasolnom kell majd az elvtársnőknek az utcabizottságban, hogy nézzenek utána ennek a Kohnnak. Nemcsak, hogy gyanús körülmények között túlélte a háborút, de most még tejszínhabbal eteti azt az ivartalanított macskáját.

A Kohn-ügy azonban hamar megoldódott. Amikor vasárnap visszatértünk az őrsgyűlésről, ahol apám az egybegyűlt úttörőknek „Az úttörő – az erdő védelmezője” témában tartott előadást, Kohn fekete macskája átszaladt előttünk az úton, apám pedig még elérte a modern vonalú cipőjének orrával és hasba rúgta. A macska éleset nyávogott, ott maradt az út közepén, majd, úgy tűnik, kinyiffant.

Csoma Borbála fordítása

 

Josef Škvorecký Náchodban született 1924-ben.1943-ban érettségizett, majd két évig a Messerschmitt AG kényszermunkása volt. Amerikai szociálfilozófiából kandidált 1951-ben, amatőrzenekarban szaxofonozott, tanított, műfordított, egy könyvkiadó angol-amerikai szerkesztőségében dolgozott.

Első művei szatirikus, groteszk szelleműek voltak, ideológiai skandalumot váltottak ki, majd cenzúra sújtotta. A Gyávák (1958) című regénye revelativ volt a cseh irodalomban. Nonkonformista módon ábrázolta a háború alatti német megszállás idejét és ellenállási mozgalmat. Regénye megjelenését hivatalos lejárató kampány és egzisztenciális megpróbáltatások követték.

1968-ban ösztöndíjasként kerül az Amerikai Egyesült Államokba, és többé nem tért haza. 1971-ben Torontóban megalapította a Sixty-Eight Publishers könyvkiadót, ami főleg cseh és szlovák szamizdat irodalmat jelentetett meg. Forgatókönyveket is írt, melyek közül kettőt Jiří Menzel filmesített meg. Két könyve foglalkozott ifjú évei zsidó élményeivel szülővárosában, a Sedmiramenný svícen (Egy hétágú gyertyatartó) és a Hořkej svět (Keserű világ). A fenti elbeszélés ez utóbbi könyvében jelent meg. 2012-ben hunyt el.