Zehu

Írta: Forgách András - 2022-07-18 Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Forgách András író ma 70 éves. Köszöntjük őt, és Zehuze című regénye átdolgozott, bővített, újraírt, megjelenés előtt álló változatának (Zehu) két részletét közüljük az alábbiakban.

Forgách András (Fotó: Jelenkor Kiadó /Németh Dániel)

1961

A thing of beauty

…és közbe Gagarin a Vörös Téren beszédet tartott Khruschev oldalán, mikor elindultam a világűrbe lenini pártomra gondoltam, erre feleletül jött a Disznó öböl, csak hogy megkeserítsék a szánk ízét, mert Uncle Samnek is kell valami szórakozás, még csak 3 hónapja elnök az a szépfiú, és már kimutatta a foga fehérét, azt mondják, hogy a kubaiak magukat bombázták, ugyan, ki hiszi ezt el a disznóknak, de ez az Eichmann, ahogy Apus feolvasta, nem érzi magát bűnösnek, mindig hozzá teszi, a vád értelmébe, milyen ember ez? se az 1. pontba, se a 2. pontba, se a 3. pontba, sem a 4be, nem, nem, nem és nem, egyikbe se, a vád értelmébe nem, se a 12be? se a 13ba? nein, nein, nein, legalább egyszer tudta volna mondani, hogy ja, ja, ja, az embernek már remeg a gyomra, reggel, mikor fölébred, hogy mit fog aznap hallani, egy szemüveges tömeggyilkos, aki az üvegkalickába ülve komoly képpel jegyzetel, ez a Schreibtischtäter[1], Apus azt mondja, hogy ő is egy Schreibtischtäter, egy íróasztali tettes, mondom, ne játsszon evvel, mire rávágja, akkor ő egy Schreibtischuntäter, íróasztali tétlen, mert ő hiába ül az íróasztalához, abból nem jön ki semmi, egyetlen vesszőt, egyetlen lélekzetet, egyetlen árva hangot se akar Eichmannból elmulasztani, ma egy másik mondattal jött elő: a gyermekszállítmányok gurulhatnak, könyörögtem neki, hogy ne, de azért mégse hagyhatom, hogy megegye magát, én már túl lennék rajta, az állam ügyész szép beszédet mondott, orátori magaslatokon szárnyalt, de milyen per az, aminek mindenki előre tudja a kimenetelét, a markunk között van Eichmann a főgonosz, és ez egy jó érzés, úgy érzem magam néha, hogy odamegyek és kikaparom a két szemét, de hogy lehet egy olyan főgonosszal elbánni, aki egy üvegkalickába ül, minden nap beretválkozik és komoly képpel jegyzetel? Apus már megint hozott egy mondatot, amit egymás között mondtak a gazemberek, prominensek vagy méterárú? hogy kit vigyenek el aznap megölni, híres zsidókat vagy névtelen zsidókat, Apusnak piros a szeme a sírástól és a nem alvástól, a Hausner, a főügyész, akinek a háttérből Ben Gurion diktál, a Globke kihallgatását mégse tartja olyan életbevágóan fontosnak, hiszen Herr Globke csupán a zsidótörvényeket csiszolgatta, mint kitűnő jogász, hiszen még a náci pártnak se volt a tagja, pedig de, mert nekünk vigyáznunk kell a rókaképű kancellár lelki egyensúlyára, akinek Herr Globke az intimussa, hogy a fegyverkereskedelem az Eichmann-pör alatt is zavartalanul folyhasson, és Herr Globke, a főkomornyik, aki hajdan ocsmány zsidó nevekről beszélt, mert elleplezik, hogy az illető zsidó és ezért a férfiak számára az Israel és a nők számára Sára nevet ő íratta rá minden zsidó minden papírjára, hogy a zsidó le ne tagadhassa a származását, jaj, nehogy már ez a finom náci jogász bele keveredjen a mocsokba, állítólag titkos ellenálló volt, annyira titkos volt, hogy senki nem tudott róla, még ő maga se, de ez igazán bagatell, vannak magasabb érdekek, mert Apus megmondta, hogy a pörre igenis szükség van! szembe kell nézni az ördöggel és el kell mondani a történetet, ami Anna Segherst illeti, úgy látszik, sose jutok már a végére, pedig a spanyol szabadság harcos Robert, a kétkezi munkás nekem nagyon sympatikus, amikor olvasok, együtt élek a regény hősökkel, remélem, lefordítják magyarra és akkor te is olvashatod, Seghers nem leplezi a gondokat, az ilyent sehol se szeretik igazán, Apus most levelezik vele, azt mondja nem csak szép ember, de becsületes is, a mondatai tiszták, egyszerűek, mondom Apusnak, látod, így köll írni, ez magas irodalom és mégis mindenki rögtön érti! Apus ilyenkor ferdén néz rám, még a per előtt volt egy kis összeütközésünk, mert felolvasott egy részt a cigány nagymamából, és közbekiabáltam, mondom Abának, nehogy az orvos ejtse teherbe a fogadott lányt és házasítsa ki! mire ő, hogy már késő, előtte hetekig a Zsidó orvostudomány a XIX. században című könyvet bújta, amiből kiderült, hány híres zsidó orvos volt, akiket elhívtak a legelőkelőbb házakba, igaz, csak a hátsó ajtón eresztették be őket, de ha nagy baj volt értük küldtek, még a török császárnak is volt zsidó orvosa, ebből persze semmi nem kerül bele, csak az, hogy a doktor Baldevi Noah azaz Bernsteinhauser egy olyan orvosi hibát követ el, ami jóvátehetetlen, ezért menekülnie kell, így kerül Bécsen át kerülő úton Derecskére, és mind végig vele van a lány, aki már fölcseperedett, akit azon a viharos éjszakán a háza küszöbére tettek, és akit végül sikeressen bejegyeztet, az esküvő napján, kijelentvén, hogy elvesztek a papírok és olyan ember lévén, aki tudta, mikor kell adni, mennyit és kinek a hitközség számlájára, elfogadták a szavát, hogy az ő lánya, de mégse írják be, úgymond feledékenységből, a lány szüleinek nevét, nem akarnak vétkezni, vagy az orvos mégis fél, nehogy a törvény előtt hazugságon kapják, és a lányt hozzáadja a legjobb barátja fiához, hú de romantikus! mondom, mikor a sádchen[2] kijelenti, hogy ha elég nagy a hozomány, nem marad pártába a lány! és kacsint, na ekkor fölsikoltottam, micsoda decadent izé! ekkor David Hirschmann, a pelyhes állú jeshiva bócher, a nagyígéretű fiatal ember, aki Párisban és Bécsben végezte tanulmányait, és azután egyenessen Silésiába utazott, hogy a kor legnagyobb hassid csodarabbijának tanítványa lehessen, és akinek szavait azon nyomban följegyzik és sokan a nyomába szegődnek, a komor és szótlan szülei és mind a 7 megilletődött húga jelenlétében ünnepélyesen felállt és lehető legkomolyabb szándékát nyilvánította a leány apja, Dr. Bernsteinhauser irányába, hiszen nyilvánvaló volt, hogy amint megházasodik, meg fogják választani rabbinak, de addig nem, az idő sürgetett, a Konrad Hirschmannt, az apját, a gazdag tüzifa kereskedőt gondok rágták, visszaemlékezett egy furcsa beszélgetésre a fiával, amikor le akarta beszélni a kétes nászról, a kósza hírek nyomán, hiszen a doktor körül, bár a zsidó közösség megbecsült tagjának számított, aki nem csak szombaton jár a templomba, különös hírek terjedeztek, például a havonta nála megjelenő cigány csapatról, akik néha bevették magukat a kert fái közé, de ezekbe a csúnya és veszedelmes híresztelésekbe immár a dúsgazdag tüzifakereskedő egyetlen fiát is belerántották, azt firtatva, a fiatalok vajjon ismerték-e egymást azelőtt, hogy hivatalosan találkoztak volna, hiszen a leány hasa bizony erősen domborodni látszott, bizonyosat ugyan senki nem tudott, de a pehelyképű jeshiva bócher David Hirschmann váratlan módon még azt is fontosnak tartotta kijelenteni, és ettől a házasságközvetítő savószín szeme valósággal kiguvadt, hogy a nem csekély összegű hozományról is lemond, ami persze lehetetlenség és már önmagában botrány lett volna, ámde ezt a külömben feltűnően szórakozott Bernsteinhauser egyetlen kézmozdulattal elhárította, majd rögtön ezután, a magas jutalomra számító sádchen, továbbá a vőlegény apja – ki a környék leggazdagabb emberének számított, titokban pénzkölcsönzéssel is foglalkozott, megerősítve mindazokban a zsidósággal kapcsolatos összes előítéletet, akik számára az efféle előítélet a létezéshez szükséges elixír –, nem mertek levegőt se venni, a doktor felállt és halkan de határozottan, mint amikor valaki egy kutyának ad parancsot, beinvitálta a pelyhes állú Dávidot a dolgozószoba mögötti titkos kabinetbe, ahol egy mindennel fölszerelt orvosi laboratórium volt berendezve, melynek párnázott ajtaja mögül a legcsekélyebb nesz sem hatolt a külvilágba, és ahol a doktor különben olykor napokon át is elidőzött, amiért is a Faustus der Jude[3] nevet nyerte, és a nagy gyümölcsös mélyén álló, antik szobrokkal körbevett villa környékén néha valóban meghatározhatatlan nemzetiségű sötét figurák settenkedtek, nos, a két férfiú jó fél órát tartózkodott odabent, amivel a pelyhes álllú Dávid, habár apjának nem csekély pénzügyi áldozatai révén helyzete a hitközségben rendíthetetlennek volt vehető, szinte felfoghatatlan hibát követett el, nem gondolván bele a titkos megbeszélés körüli találgatások kártékonyságába, s míg tartott a bizalmas megbeszélés, a kint maradtak – David húgai, a szülők, a házasságközvetítő és Berstenhauser egy távoli rokona, akiről senki nem tudta, miért is van itt – zavarában meg se érintette a körbe hordott diós és mákos süteményeket, továbbá a kristálypoharakba töltött fehér bort, meisseni csészében szervírozott angol teát, valamint a messzi földön híres zöld mandulalikőrt, ólomüveg pohárkákban, és midőn a két férfiú végül, a lehető legnagyobb egyetértésben a szalonba visszatért, minden pillantás a fiatal Hirschmann hamvas arcára szegeződött, akinek fekete szeme élénken csillogott, ám szája néma maradt, semmilyen érzelmet nem árult el, de megtudjuk valaha, hogy mit mondott neki? kérdeztem türelmetlenül Apust, azt még nem tudom, így ő, elmondja neki, hogy a lány cigány? kérdeztem, mire ő: nem tudom, mire én: hogyhogy nem tudod? mire ő: hát úgy, mire én: vagy, hogy valaki netán teherbe ejtette? mire ő: az elbeszélőnek nem szabad mindent kimondani, mire én: de tudnunk kell, mire ő: azt tudsz, amit tudni akarsz, mire én: ez így nem helyes, Apuskám, erre dühödten felkiáltott, akkor megírom balladába! itt kellett volna abba hagynom, értem, mit akarsz, mondtam, mire ő, mint aki szándékosan meg akar sérteni, kötve hiszem! remegő hangon, és kis csönd után, alkímia, mondja, azt a pillanatot kell elkapni, amikor egy cigány zsidóvá változik, mint egy selyemhernyó lepkévé, és néz, hát nem tudom, Abale, mondtam neki, nem olvastál mostanában túl sok Mannt? erre szikrákat hány a szeme, mondom: másik gondom, hogy mire az ember a végére ér, elfelejti az elejét, erre ő: az nem baj, mire én: ne nézd le az olvasóidat, erre ő félbeszakította a felolvasást, pedig hátra volt az izgalmas rész, a fiatalok találkozása és az esküvő, ahol egy váratlan pillanatban befutnak a cigányok, iszonyúan érdekelt volna, hogy folytatódik, de ő bevonult a dolgozó szobájába, én meg átkoztam magam, hogy miért nem tudok lakatot tenni a számra, igaz, Eichmann elrablása sem volt a legszebb aktus, de a szívünkbe mégis van nem csekély megelégedés, mert az emberiség nem fogta föl valójába, mi történt, és már kezdik felejteni, sőt, tagadni, az a drága Eli se mesél egy árva szót se Mauthausenről, be van cipzározva a szája, csak türelmetlenül megrántja a vállát és grimaszol, mintha valami lényegtelen dologról lenne szó, de a tárgyalóterembe a tanuk kénytelenek elmondani, mit éltek végig, és a poklok kínját állják ki újra, mivel szégyellik, hogy élnek, az a kis patkány pedig hol mosolyog, hol rezzenetlen képpel jegyzetel az üvegkalickába, és tudod, mondja Apus, és sajnos mindig evés közben jönnek ezek a gondolatai, én már könyörögnék, hogy ne folytassa, Magyarországon minden álomszerűen ment, csak ennyit mondott, mint a karikacsapás, mondta a vádlott, és evett tovább, a szavak elvesztették az értelmüket, nemrég voltunk egy szép garden party-n, Apus nézi a vendégeket, aztán mosolyogva mondja: gyerekkoromba az asztal körül kergettek, ha nem akartam garden partira menni, mindenki coctaillal a kezében a haláltáborokról beszélt, surreális volt, mert nincs ma más tárgy, csak Eichmann, Eichmann és Eichmann, Apus, mic tapuzimmal[4] a kezében a bajusza alatt morogta csak nekem, hogy amikor az egyik náci kért egy zongorát, és a pesti hitközség másnap rögtön 6 zongorát szállított, a náci tiszt hahotázva felkiáltott, no de uraim, én csak zongorázni szeretnék, nem zongora szalont nyitni! beköltözött az életünkbe, a rádió közvetítés hallatszik minden lakásból, a rémülettől borzongunk, képzeld, hatott a kritikám, Apus megint ünnepélyes képpel előjött, kezébe lobogtatva egy gépelt papírlapot, előre elhatároztam, hogy akármit gondolok is róla, jó képet vágok hozzá, a cigánytáborba vagyunk megint, az 1842-es évbe, Lengyelországba, ugyanúgy, mint amikor az orvost kihívták, de most a szomszéd kisvárosból, ahol gyilkolás és fosztogatás van folyamatba, egy csapat kozák vágtat a táborba lóháton, mert úgy hallották, hogy a cigányok elbújtattak néhány zsidót, de ők ezt égre földre tagadják, a vajda megesküszik mindenre, ami szent, de azokba már benne van a gyilkolási vágy, lövöldözni kezdenek és gyújtogatni, két legyet egycsapásra! kiabálják, a cigányok mint a hangyák rohangálnak mindenfelé, ész nélkül menekültek, a fáklyás lovasok berúgják pár nyomorult putri ajtaját, ostorral, baltával csapkodnak mindenfelé, égtek a szekerek, elhajtották a cigányok lovait, úgyis tőlünk lopták! üvöltik az embervadászok, akik egyenként lövik le a szaladó embereket a lobogó máglyák fényébe, hujjogatnak, és nagy sokára, amikor végre elcsöndesül a csatazaj, és csak egy-egy rekedt hörgés hallatszik, az egyik megroggyant szekér alól a sárból előkúszott Leib, a szövet kereskedő, akit a kozákok halottnak néztek, mindenütt holttestek, már azon van a szegény Leib, akinek megölték a feleségét, és kirabolták a házát, hogy felköti magát az első fára, mikor gyereksírást hall, a könnyeitől vakon botladozik a holttestek között, és végül egy még parázsló tetejű házból, a csodával határos módon a halott anyja alól húzza ki a babát, aki teli torokból sír, és az anyja mellét kereste, még jó, hogy a gyerek sírást a vad kozákok nem hallották a zűrzavarba, és Leib elindul a gyerekkel, fogalma sincs, hová, mondtam Apusnak, na látod, ez már valami, kicsit kételkedve nézett rám, azér az szörnyű, mondtam neki, hogy meg kell ölnöd az anyját ahhoz, hogy ő a te nagyanyád anyja lehessen, szegénykém, nem adja fel, addig fúr és farag, amíg rá nem jön a nyitjára, másnap kimentünk Ayalához, a hálátlan kis döghöz, aki 2 éve felénk se néz, agyhártya gyulladást kapott, és még mindig kórházba fekszik, mert amikor lábadozott, a kisfiától elkapta a mumms-ot, az egyik fülére megsüketült, és állandóan zúg a füle, nincs jártányi ereje se, nem tud olvasni, minden ételt kihány…

Forgách András Jeruzsálemben, 1976-ban (Fotó: Forgács Péter)

1976

Isten fülkagylója

…Anyátok elment egy régi udvarlójához, aki valami magasrangú tábornok, kérdem, minek? minden nap mondom neki, ne vitatkozzon senkivel, erre most egy tábornokhoz megy látogatóba, a régi udvarlójához, a Hanna vele, indulás előtt úgy vihogtak, mint a kamaszlányok, kérdezem, minek megy el hozzá? Hanna védi, hogy mért is ne menne? azt mondja, meghívta, de honnan tudta meg, hogy itt van? végül elmentek és erre kiderült, hogy a tábornokot csak az az egy érdekelte, hogy mért nem dissidáltatok 56-ba, és, hogy neki mi a véleménye a Szolsenitcinről, a lányok régi emlékeket idéztek föl, ez nem egy kemény vonalas héja, mondja Apus, de épp elég, hogy katona tiszt, Apusnak volt egy nagy ötlete a cigány nagymama könyvével kapcsolatba, Gabinak elmondta, engem kizártak, meg is sértődtem, nem bírja, ha pofákat vágok, meg imponálni akart az unokájának, arra volt kíváncsi, hogy versbe vagy prózába írja-e meg, esetleg balladának mint Goethe vagy Arany, éjszaka zörögnek és kopognak és dörömbölnek a cigányok a városi kapun, ijedten nyit ajtót a cseléd, bár nem gazdagok, ő a szegény unokahúg, berontanak a házba, és hangoskodnak, azzal fenyegetőznek, hogy felgyújtják a házat és összetörik az összes berendezést, egyszóval veszedelmesek, a háziak gyertyát gyújtanak, és egy nagy bajuszú férfi, a cigányok szószólója, azt mondja, most rögtön feleségül kell venni a lányt, a szülők döbbenten néznek, a fiú irulva pirulva beismeri, mi történt, az anya fel akarja vágni az ereit, az apa haja az égnek áll, de hiába ígérnek akármit, a vajda nem megy el sehová, hiába mondják nekik, hogy a megfelelő időbe, és helyen, és ez most lehetetlen, akkora a zaj meg a lárma, hogy a környező utcákban is ébredeznek az emberek, és csodák csodájára, mert minden lehetséges, az is, amit mi nem tudunk elképzelni, mondja Apus, előkerül a hitközség rabbija, jönnek a tanuk, annyira rettegnek a botránytól, hogy még éjjel összeadják a fiatalokat, avval a titkos megállapodással, mármint a zsidók egymás között, hogy nem tekintik érvényesnek a dolgot, mert a templom szolga fontos dolgokat kihagy a templomi bejegyzésből, és másnap ráadásul bejegyzik még a városi hivatalba is, és a fiú apja 2 hét múlva, talán az átéltek hatására, szívrohamba meghal, és követi az anya is, egy félév múlva megszületik az elsőszülött, akit még 9 fog követni, és senkinek eszébe nem jut, hogy ezt nem az Isten rendelte így, Gabi szokása szerint bölcsen hallgat, most értesült róla, hogy a dédanyja cigány volt, de őt is cigánynak mondják, mert az Apja bebeszélte neki, hogy a cigányoktól vette, így némi szimpátiával viseltetett a nagypapi hóbortjával szembe, én csak annyit mondtam Apusnak, szép, szép, csak ez nálatok így nem történhetett, mire ő, mért ne történhetett volna? mit tudsz te az én családomról? mire én: még a sajátomról se sokat, de sajnos lejárnak már a mi drága Kislányunk ittlétének napjai, most ment el az olasz követségre átutazó visumért, Robikám, képzeld, volt egy nagyon furcsa találkozásom az olasz követségen, a magyarul tudó fiatal ember úgy tett, mintha nem tudna angolul, kért, hogy én töltsem ki a vízumkérő lapját, én persze kitöltöttem, és akkor mindenfélékről faggatni kezdett, de még többet fecsegett, mintha el akarná terelni a figyelmemet valamiről, már mindketten előre siratjuk a napot, amikor elutazik, önzők vagyunk, mi is lehetünk egy kicsit önzők, nemde? ti már eleget kaptatok belőle, tegnap a világ leghannább Hannája elvitt Jeruzsálembe, ennél szebb, ennél okosabb dodát[5] nem kívánhatsz magadnak, a dodá selánu[6] úgy ismeri Jeruzsálemet, mint a, de még annál is jobban, minden követ ismer, vakon követem, amerre megy, le-föl, mint a hullámvasút, és hogy is lehetne nem odamenni, csak az embernek tudni kell, hogy egy háborúban elfoglalt városban jár, én sajnos minden pillanatban érzem, hülyeség, mintha egy zöld szemüveg lenne az orromon és mindent zölden látnék, néha már üvöltözök magammal, de lehet érezni a feszültséget a levegőben, amikor Hanna alkudozik egy arab árussal, akkor az sandán néz rá, de Hanna mégiscsak kuncsaft, és jól beszél arabul, mindig vesz valamit, egy szép ruhát, egy szőnyeget, ezt vagy azt, csak az árus boldog legyen, egy olajmécsest, nagyon tud alkudni, az itt egy jópont, közbe beméri a fickót, az észre se veszi és megenyhül, Hanna imádja a szép holmikat, gyönyörű ékszerei vannak, ha az újságot olvassa az ember, itt minden nap robbantás, késelés, de a város maga amúgy ésszel nem felfogható, csakis az Óváros, máshova nem mentünk, az egyszerűen lélegzetelállító, mindenhol állig felfegyverzett katonák, a hódítók szemtelenségével, magabiztosságával vagy idegességével, ahogy tetszik, igazoltatnak, de nem minket, egy arab kislány az arcomba kiabált valamit, Hanna arcizma se rezdült, és akkor a csúcspont, elvitt a Dome of the Rockba[7], de előbb elmentünk ahhoz a házhoz, ahol először laktak, az Óvárosba, és ahol Bruria született, és a ház rácsos ablakából lenézett az arab fuvolásra, meg a táncoló majomra, és boldog volt, akkor volt boldog életében utoljára, mondja, ez a ház tehát megvan, de sose találnék vissza, mert pont olyan, mint a többi, dohszag, nyomor, szamárhúgy, boltív, félhomály, belestem, ott volt egy meredek lépcső, a lépcsőfokok omladoznak, három ablak, itt minden épp ilyen semmi és minden, egyrészt önmagában tök érdektelen, koszos, közönséges, másrészt feszülten érdekes, gyönyörű, szívfacsaró, és nem tudom, hogy ez bennem rejlik-e ez a feszültség, vagy a valóságban, mégiscsak a világ egyik központja, itt a Golgota, akárhányszor le is rombolták, az ember egy pillanatra elhiszi, hogy abban a Jeruzsálemben jár, meg a szent sír, amihez hátulról négykézláb lehet bemászni, ha meg akarod érinteni, Hanna szerint van ilyen baj, a mesijás baj, hogy a Jeruzsálembe érkező hirtelen azt hiszi, ő a Messiás, vagyis megbolondul, hát nekem ez magamról nem jutott eszembe, a város nem marcipán, és nem skanzen, laknak benne, nyomor van, gazdagság van, félelem van, a dédszülők háza is ilyen, salétromos sárga falak, durva kövek, kívülről magas, mert csak közelről lehet ránézni, lévén a sikátor olyan keskeny, hogy kitárt karokkal átéred, a belső udvar kicsi, az ablakok lyukak a falon, barlangnyílások, a háztetőn egy vörös fejkendős nő teregetett, lenézett rám, minden érzelem nélkül, ez az érzelem nélküliség maga volt a gyűlölet, nem tudja, ki vagyok, még azt se, zsidó vagyok-e, de már gyűlöl azért, mert ott vagyok, na mindegy, érdekes nekünk Gabi szemével nézni, a friss nézés jólesik a lelkünknek, szerencsére napi lapot olvasni még nem tud, azt nem is érdemes, drága Vikikém, sajnálom, hogy szerinted ég a ház, és akkor mit gondolsz, ki fogja eloltani azt a tüzet, vagy azt akarod, hogy ő is bent égjen? ideje felnőni, az a sajnálatos helyzet, hogy már teljesen meg vagyok fertőzve a szüleink világnézetével, és még ha tudom is, hogy részben hazugságra épül, egy csomó mindent képtelen vagyok másként látni, és az is kínos, hogy ez a hazafias vonal itt pont olyan fafejű és szemellenzős, mint otthon a másik véglet, csak más előjellel, de szorgalmasan betűzöm a héber feliratokat, vagy pedig azon kapom magam, hogy kinézek a busz ablakán és vitatkozom egy képzelt ellenféllel, engem is bekapott a darálógép, minden építkezésen arabok dolgoznak, mint nálunk a cigányok, elég is ebből, a Dome of the Rock, Hanna mondta, maradjak bent ameddig akarok, és másfél óra lett belőle, mert nem tudtam abbahagyni, körbe-körbe mentem a szikla körül, amin Ábrahám majdnem elvágta Izsák torkát, és ahol Mohamed az égbe lovagolt, harmóniát sugall, mintha a világegyetem központja lennne, közbe porszívóznak, templomszolgák jönnek-mennek és beszélgetnek, nem mindenki imádkozik, ez egy zsinagógában még inkább így van, és a sziklán annyira együtt van minden, hogy a szem belevakul, de nem csak az arany színű kupolába, a faragásokba, és az arabeszkekbe, az nem zsidó, nem keresztény, nem is arab, hanem mindez együtt, mindenhol katonák, ez egyszerre ad biztonság érzést, de mintha csak mélység jelző volna egy medencében, ha tovább mész, megfulladsz, Hanna megmutatta a dombot, a távolsági buszról, ahol Dédapa háza állt, amit az arabok fölgyújtottak 37-be, itt is arab falu volt, itt is, itt is, Hanna minden falu nevét tudja, még Tel Avivban is, a város közepén, a Habima[8] mellett egy beduin tábor volt, és megmutatta a platánt, amit Anya ültetett Herzl születésnapján, sajnos egy villanyoszlop áll hozzá túl közel, ezért a fa kicsavarodott…