Kirschner Péter, a Mazsike elnöke 80 éves

Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke 80 éves. Ennek alkalmából közölt vele a szervezet honlapja életút interjút, melyet Turai Júlia készített. 

Milyen családból jössz? Mesélj a gyökereidről!

A mi családunk egy zsidó család. A kulturális érdeklődés a nagymamámtól van, nekik Gödöllőn volt könyv és papírkereskedésük. Fontos hely volt, olyannyira, hogy Horthyné főméltóságos asszony is odajárt a boltba, levélpapírt meg tintát venni. Aztán a családot elüldözték onnan, mert a polgármester szemet vetett a házukra. Elég tragikusan alakult a családunk sorsa, a rokonságból több mint harmincöten lettek a holokauszt áldozatai. A szüleim már Pesten laktak akkor. Édesapám munkaszolgálatos volt Nagykátán, és valamikor ‘44 őszén itthon volt szabadságon, amikor mondták neki, ne menjen vissza, hanem bújjon el. A Zichy Jenő utcában laktak akkor, és a nyilas házmester feljelentette, hogy otthon bujkál egy munkaszolgálatos és elvitték, utoljára Dachauban látták. Édesanyám nagyon fatális módon úszta meg a dolgot, mert őt is már deportálni akarták, teherautókkal szállították a KISOK pályára, a gyűjtőhelyre. Leszálltak a teherautóról, és akkor egy barátnője fogta és belökte egy bokorba, és ő is utána ugrott. Akkor már terhes volt velem. Aztán bekerültek a gettóba, ami tulajdonképpen majdnem biztonságosabb hely volt, mint a védett házak. Így élték túl.

Tízéves koromban kerültünk Dunaújvárosba. Az egy olvasztótégely volt, mint Amerika, csak kicsit szerényebb és szocialista változatban: mindenféle emberek kerültek oda az ország minden részéből. Toboroztak kiváló szakembereket, és odaküldték a deklasszált elemeket is a fővárosból. Hosszú évekbe telt, amire lassan kiderült, hogy például ki zsidó a városban, de nem volt se zsidó közösség, se zsidó élet.

 

Milyen volt Dunaújváros az ‘50-es években?

‘56-ban október 23-án valamilyen esemény lett volna a tanácsházán, amire kirendeltek úttörőket egyenruhában. Ott álltam a tanácsháza előtt, hangszórókkal közvetítették a Budapesti ötvenhatos eseményeket. Ott álltam és mondom, mit keresek itt, nem lesz itt semmi és akkor hazamentem. Körülbelül ennyi történt, és amikor a november 4-én bejöttek a szovjet csapatok akkor megjelent 3-4 tank, végigmentek a Főúton, tettek egy kört, másnap reggel pedig láttuk a játszótéren a bokorba eldobott géppisztolyokat. A nemzetőrök, akik kvázi védték volna a város eldobálták a fegyvereiket és felszívódtak. Körülbelül ennyit lehetett érzékelni az eseményekből.

De megjelent egy nagyon furcsa antiszemita vonal ötvenhatban. Az egyik osztálytársam nekem támadt az iskolában. Azzal jött, hogy a zsidóknak majd ki kell vándorolni, csomagoljunk, mert nekünk is menni kell, 20 kilós csomagot lehet vinni Izraelbe. Fölbiztatta a többieket, és bezártak egy szekrénybe, merthogy a zsidókat bezárják. Jött az egyik tanár, akit szelíd lelkűnek ismertünk, kinyitotta a szekrényt, és én még ekkora pofont nem láttam, amit lekevert ennek a srácnak. Megmondta, hogy itt ilyesmi nem lesz. Erről az osztálytársamról aztán később kiderült, hogy az édesapja csendőrezredes volt, nyilván a szüleitől hallotta, hogy akkor most itt az idő. Erről nem beszélünk, de ötvenhatnak volt egy erőteljes antiszemita vonulata, ami most nem illik bele abba a képbe, amit ötvenhatról gondolunk.

 

A hatvanas években hogy érezted magad, hogy viszonyultál a rendszerhez?

Dunaújváros másképp simult be a rendszerbe, mint Budapest. Lényegében az egész városnak baloldali szelleme volt, de ezt olyanok képviselték, akiket valamiért a rendszer kicsit félretolt. Például a város főépítésze a chilei kommunista párt egyik alapítója volt. Másfajta baloldali szellem volt, mint a fővonal, szabadabb szellemű baloldali emberek, akik meghatározták gondolkodásomat. Az általános iskolában ‘56 után megjelent egy fizika-kémia tanár, Kelemen tanár úrnak hívták. Mindenféle pletykák terjedtek róla, hogy állítólag Budapesten volt a Központi Fizikai Kutatóintézetben, és elküldték, mert valami kísérlet nem jól sikerült, és a labor fölrobbant. De hát világos volt, hogy ötvenhatos tevékenysége miatt küldték el. Fantasztikus ember volt, aki egészen magával tudta ragadni a diákokat, olyan volt a természettudományokban, mint Robin Williams a Holt Költők társaságában.

Aztán ott volt az Ostor együttes Ősz Feri vezetésével, ők politikai kabarét csináltak. Az osztályból hárman elmentünk és jelentkeztünk. Gimnazisták voltunk, tehát gyerekek hozzájuk képest. Ott aztán mindenféle történet előkerült, hiszen a darabok is úgy születtek, hogy együtt ült a csapat, sztoriztak, ötleteltek. Csomó dologgal politikailag, ideológiailag, történetileg én akkor szembesültem, aztán ez meg is határozta, hogy mit gondoljak a világról, a rendszerről.

Volt, hogy a városi pártbizottság külön aktívaülést szervezett az Ostor együttes viselt dolgairól. De volt fordított történet is: Aczél György akkor művelődési miniszterhelyettes volt azt hiszem, és kitalálta, hogy meg kell újítani a kabarét, és mi voltunk az egyik pozitív példa. Egy autóbuszba beültette a Budapesti Vidám Színpadot meg nem tudom, még kiket, és lehozta őket, hogy nézzenek meg egy előadásunkat.

Dunaújvárosnak az is része volt, hogy képzőművészeket telepítettek le frissen épült műteremlakásokban. Például Pálfalvi János és felesége, mind a ketten grafikusok voltak, vagy E. Tóth Ila szobrász, Sváby Lajos festő. Hát én gyakorlatilag a Pálfalvi Jancsinál laktam, minden szabadidőmben ott voltam, albumokat nézegettem, beszélgettünk. Ő is egy másik nézőpontot adott.

 

Mi lett veled volt érettségi után?

Én kezdettől fogva filmrendező akartam lenni. Jelentkeztem is a főiskolára háromszor egymás után, de nem sikerült bejutni. A harmadik alkalommal már elég közel voltam a célhoz, mert ketten maradtunk, akikre azt mondta Keleti Márton, hogy túl fiatalok vagyunk még. Amíg vártam, hogy felvegyenek, elmentem segédmunkásnak a Dunai Vasműbe. A műszerüzemnek, ahol dolgoztam, volt egy festőműhelye, a rendőrök, amikor karamboloztak mindig oda hozták be a rendőrautókat fényezni, hogy ne kapjanak büntetést, amiért összetörték a kocsit. Bejöttek, és az öreg mester megcsinálta nekik, és kész. Hát ment a fusizás.  Nehézipari pályafutásomat végül a meleghengerműben fejeztem be. De a nyári szünetekben mindig visszamentem dolgozni, pénzt keresni.

Három év után azt gondoltam, hogy megpróbálok mást, és akkor jelentkeztem népművelő-könyvtár szakra Szombathelyre, és oda fölvettek. És akkor a filmrendezést elengedtem. Az egész főiskolán voltunk körülbelül 120-an. A tanárok jó értelemben vett vidéki mentalitásúak voltak, helyi beágyazottsággal, más nézőponttal: nem úgy voltunk tanítva, hogy odamegyünk valahova, és megmondjuk, mi legyen. Úgy inspiráltak bennünket, hogy guggolj le, és nézz föl azokra az emberekre, akikkel valamit kezdeni akarsz.

A főiskola után egyszer csak jött egy telefon, hogy lenne Budafokon egy állás. Életveszély miatt bezárták a mozit a városháza mellett, később le is bontották. Az volt a feladat, hogy a művelődési házban mozit kell csinálni. Nekem volt mozi üzemvezetői vizsgám, Szombathelyen ezt is megszereztem, sőt keskeny mozigépész is. Így azonnal neki kellett állni, hogy szeptemberre kész legyen.

Aztán az igazgatómat kiemelték, mert valaki kitalálta, hogy legyen a Művelődési Minisztériumban egy művelődési házakkal foglalkozó főosztály és őt odavették. És akkor megpályáztam az igazgatói pozíciót. Nyeltek egy nagyot, mert nem találtak jobbat, hát senki nem akart odajönni dolgozni. Így lettem igazgató. Bármit kezdtem el, mindenre azt mondták, hogy nem így szoktuk. De én fiatal voltam és lelkes. Amikor megjelentem hosszú hajjal, farmerban az ötvenes iskolaigazgatók között és a kezembe nyomták a székeket, azt hitték, én vagyok segédmunkás.

 

Volt valami, amit meg akartál csinálni és ideológiailag nem lehetett?

Nem ez nem érdekelt. Hát nem csináltam ellenforradalmat! Szerveztem egy orgona koncertet a katolikus templomban Lehotka Gáborral, aki akkor a sztár orgonaművész volt. Akkor méltatlankodtak, de a pártbizottságban volt egy nő, ő volt az ideológiai felelős, egy munkásasszony volt, fogalmam sem volt, mi a végzettsége, de érdekes mód nagyon nyitott ember volt, és amikor kezdtek morogni, hogy orgonaverseny lesz, ő megmondta nekik, hogy hát ne haragudjanak, de egyébként Lehotka Gábor a Zeneakadémia párttitkára másodállásban.

 

Mit csináltál a művelődési házi igazgatóság után?

A KISZ KB Kulturális Osztályán folytattam. Megkerestek, leültünk, beszélgettünk és tetszett, mert ott azért sok mindent meg lehetett csinálni. Engem a vonalas része nem érdekelt. A hetvenes évek második felében vagyunk, akkor jelenik meg a Mozgó Világ például. Európai példa után megcsináltuk a Művészeti Főiskolák Fesztiválját Szentendrén. Ezen részt vett a Balettintézet, a Képzőművészeti, Színművészeti főiskola. Az egyik ilyen főiskolai fesztiválon Kiss János, aki a Balettintézet KISZ titkára volt, mondja nekem, hogy a végzős osztály szeretne együtt maradni, mert úgy hallották, hogy Markó Iván haza akar jönni a Béjart Balettből, annak volt a szólótáncosa. Mondtuk ezt Aczél Györgynek, aki eljött az egyik fiatal művészek fórumára, hogy van egy ilyen ziccer. Sok rosszat el lehet róla mondani, de ez szöget ütött a fejébe. Aztán fölhívtuk, mert volt még a K-vonal, és azt mondta, oké legyen. És így lett Győri Balett. Egy sor ilyen dolgot keresztül lehetett abban az időszakban vinni. Egyszerűen ez egy fellazulása volt a rendszernek. De nem mindenben. A Charta 77 miatt sok művészt állítottak a szőnyeg szélére.

Szolnokon egy vetélkedő után levetítettük Szomjas Gyuri Kopaszkutya című filmjét. Épp akkor készült el, annyira, hogy még nedves volt a kópia, tehát a legelsők voltunk. A vetítés után aztán Hobo koncert. Nagy balhé volt, mert hatalmas tömeg gyűlt össze, a rendőrök kutyákkal tartották fenn a rendet. Ez valamikor április táján volt, és májusban a SZOT díjak átadása volt, az Illésék is akkor kaptak díjat. Ünnepség, utána pezsgő, beszélgetés. Aczél elvtárs is megtisztelte az eseményt, és mondom neki, hogy az a baj, hogy a szülőknek fogalmuk sincs, hogy a fiatalokat mi mozgatja. Itt van például ez a film, látniuk kellene nekik is. Mi lenne, hogyha ezt a filmet a Magyar Televízió leadná? Aczél azt mondja, hát ez érdekes ötlet. És egy hónap múlva a Magyar Televízió leadta a Kopaszkutya című filmet. Elképesztően nagyot robbant abban a közegben, ahol már az Illésék is tulajdonképpen karcolták a rendszert. És oda bedobtunk egy ilyen filmet… Szóval ilyeneket keresztül lehetett vinni.

A teljes interjú itt olvasható