A holdbéli zsidó – Kik azok a magyar zsidók, és mit jelent a képviseletü(n)k?

Az önazonosság magától értetődőségének elvesztése ismerős trauma azok számára, akik nemcsak osztályt, vallást, de országot is váltanak – önként vagy kényszerből, asszimilációjuk reményében, túlélésük érdekében. Másként történik ugyanez mindazokkal, akik saját otthonukban élik és értik meg, hogy immár „minden másképp van”, s rajtuk kívülálló okoknál fogva kényszerülnek önmaguk újraépítésére.

Azokkal az emberekkel, akik magukat zsidónak tekintik, vagy mások annak nevezik őket, a történelemben mindkettő megtörtént. Voltak nemzedékek, amelyek vándorútjaik során kellett, hogy újrateremtsék önmagukat, s voltak, amelyek – mint a mai Magyarországon – saját otthonukban, mit sem változva lettek hirtelen „mások”.

 

A felvilágosodás ajánlata és az ajánlat visszavonása

A 18. század végén a zsidók, mint minden asszimilációra kényszerített, szubkulturális, kisebbségi közösség, csak a többségi társadalom önmagára érvényesnek tekintett normáit követhették.
A zsidó asszimiláció mégis kivételes példa volt, mert a többségi társadalom maga is radikális változáson esett át. A felvilágosodásból való részesedés ajánlata egyedülálló lehetőség volt mindkét fél számára. Az emberi nem antropológiai egységének ultramodern tétele, a társadalmi osztályokon és felekezeteken túli, korlátozás nélküli egyenlőség ideája radikális pedagógiai forradalommal járt együtt; a Bildung társadalmi normájával és utópikus gyakorlatával. A minden emberi lényre érvényes ajánlat az önépítés kötelessége és szabadsága volt. A vallási közösségük addigi formáit elhagyó zsidók előtt – teoretikusan – ugyanaz a világ nyílt meg, mint amit a felvilágosodás mindenki számára felkínált.

A Bildungsbürgertum és a zsidó felvilágosodás, a haszkála találkozója a gyakorlatban, más és más földrajzi helyen és demográfiai környezetben számtalan konfliktust, megoldhatatlan problémát okozott. A Monarchia kivételes helyzete abból is adódott, hogy a területén ismerősek és részben érvényesek is voltak a nyugati minták. Ám a zsidó élet modernizálása avantgárd kísérlet volt Galícia felől nézvést, ahol a jiddisül beszélő, javarészt zárt közösségek számára a felvilágosodás szelleme hosszú évtizedeken át marginális maradt. A pedagógiai forradalom, a Bildung és a haszkála találkozója mégis fordulatot hozott: ettől fogva lehetett s lehet Európában ma is több közösség tagjaként élni, lehetséges az identitás és lojalitás pluralizmusa és állandó átalakulása, átváltozása. Az az ígéret állt mindenki előtt, ami Wilhelm Meistert tanuló- és vándorévei alatt kecsegtette: a kivételesség demokratizálódása, az önreflexió folyamatosságának tapasztalata.

Ám az önnevelés és az önképzés szabadsága maradéktalanul csak időnként érvényesült az elmúlt bő két évszázadban, s a felvilágosodás ajánlata soha nem volt visszavonhatatlan.

A vallási közösségekből kilépett zsidók ugyanis nem egyszerűen nem zsidók, hanem – Isaac Deutscher kifejezésével élve – „nem zsidó zsidók” lettek, s maradtak is hosszú évtizedekig. Zsidók is maradtak, ha már nem is voltak azok. A modern magyar kultúra héroszai Osvát Ernőtől Hatvany Lajoson és Jászi Oszkáron át Déry Tiborig épp úgy ennek a láthatatlan szubkultúrának a szabályai szerint is éltek, mint azok, akik Horthy Miklós kártyapartnerei voltak, míg egy koncentrációs táborban nem találták magukat. A katolikus Radnóti Miklós ironikus megjegyzéseket tett Hatvany Lajosra, amint a munkaszolgálat során épp a hatvani cukorgyárban tevékenykedett. Ez a láthatatlan szubkultúra volt a modern zsidók otthona, az utalások, elhallgatások, finom kooperációk együttes élményének világa, amely folyamatosan irritálta s nyomasztotta mindazokat, akik számára az ön­azonosság pluralizmusa a saját világuktól idegen maradt.

 

Az identitások nélküli kádárizmus

Az önmeghatározás utópikus szabadságának ígérete Magyarországon csak a szocializmus civilizációjában – részben a sztálinizmus rémálma, részben a Kádár-rendszer konszolidált diktatúrája idején – válhatott gyakorlattá. Ebből a világból ugyan a zsidók döntő többsége 1944-ben egyszerűen és örökre eltűnt, de tény, hogy a Kádár-kori Magyarországon megnyílt a lehetőség, vagy valósággá lett a fenyegetés, hogy a nem zsidó zsidó szubkultúra is feloldódjon a többségi társadalomban. Elnémult a zsidó tapasztalat, a másság jeleinek magától értetődő, általános felismerése, azonosítása, jelentéssel való felruházása. A zsidók nemcsak felismerhetetlenné váltak, nemcsak egyszerűen eltűnhettek a szekuláris állami bürokrácia elől, de önszántukból is véget vethettek mindennek. Egyre többen lettek azok, akik rossz néven vették, ha valaki – akár merő jóindulatból – zsidónak nézte őket. A korabeli magyar társadalom pedig azért várhatta el és teremthette meg mindezt, mert ez a politikai program nem csupán a zsidókra vonatkozott. A szubkulturális kisebbségekhez tartozók jelei sorra eltűntek a társadalmi nyilvánosság mikromezőiből. A katolikus, református, evangélikus közösség azonosítói ugyanúgy kikerültek a kulturális emancipáció intézményes keretei közül, mint az etnikai identitásé, s ahogy a szexuális identitás számos formájához tartozás jeleit is kiszorították a nyilvánosságból.

A Kádár-rendszer ezzel tönkre is tette a vallásos zsidóság maradékát, amely már csak a holokauszt miatt, demográfiai okoknál fogva is összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben volt, mint a keresztény egyházak. A Mazsihiszt hosszú évtizedeken át a szellemi nyomor és homályos morális viszonyok jellemezték. A Kádár-rendszer évtizedei a magyar zsidó kultúra végét jövendölték.

Ugyanakkor ez a rendszer először kínálta fel a világi magyar zsidóknak, hogy bármi lehet belőlük. Az identitásukat büszkén elhagyó magyar zsidók ama nemzedéke előtt, amely lemondott szubkultúrájáról, tehát a közösségi identitás normáiról, a társadalmi emancipáció, a karrier addig nem látott mértékben vált valósággá. Elvesztették felmenőik döntő többségét, elhagyták kulturális emlékezetük nagy részét, s immár nem csupán hallgattak arról, hogy kik is voltak ők: valóban nem maradt mit elhallgatniuk. Nem pusztán nem tekintették magukat zsidónak, de a közös és ígéretes jövő érdekében saját közvetlen múltjuk iránt sem mutattak érdeklődést.

Mindez a felvilágosodás pedagógiai programjának paródiája, ha tetszik: rémálmának valósága lett. A zsidók kiléptek a vallási élet körkörösen ismétlődő idejéből, és beléptek a világtörténelembe – de nem lehettek mások, mint a többségi társadalom, amely végül befogadta őket. Nem méltányos felemlegetni a különbséget az egyik oldalon Komócsin Zoltán, Pozsgay Imre, Knopp András, Fejti György és társaik, a másikon meg Wilhelm von Humboldt* és Christian Wilhelm von Dohm vagy Eötvös József és Trefort Ágoston között. De a valóság mégis ez volt. A 18. század végén a korszak avantgárd szellemi elitje nyitotta ki az ajtót, amely a történelembe lépéssel csábított, s nyitott ezzel együtt új időszámítást és teret. A 20. század közepén a holokausztot túlélt maradék zsidó előtt az államszocializmus tette ugyanezt. Abszurd módon mindkettő a világtörténelembe, az egyetemes modernitásba való belépést jelentette – a korszak normáinak megfelelően. S e változóktól függetlenné válni pokoli erőfeszítést igényelt. Nem véletlen, hogy a korszak nagy íróját, Kertész Imrét nem a kor hivatásos irodalomtörténészei, rafinált lektorai fedezték fel, hanem egy másik magyar író, Spiró György: aki egyébként egyike volt azoknak, akik először ismerték fel a zsidó tapasztalat hiányával leírható korszak lezárulását, és egy brutális versében hangot is adott gyanújának, mely szerint a remény, hogy a nem zsidó zsidók és a nem zsidók kulturális koalíciója ezúttal nem pusztán a békés egymás mellett élést jelentette, hanem a közös felejtésen alapuló mélyebb konszenzust.

Ám mindez súlyos tévedés volt.

A teljes cikk itt olvasható.