A magyar zsidóság válsága, ha van, nem teológiai válság

Szalai Miklós véleménycikkének a címe egy implicit és egy explicit állítást is tartalmaz. Implicit módon azt, hogy a magyar zsidóság válságban van, explicit módon pedig azt, hogy ez teológiai jellegű. Gondolatmenetemmel az előbbi ellen implicit, az utóbbi ellen explicit formában érvelek.

Szalai Miklós írásának elején leszögezi: „a neológ zsidó vallás: halott.” Nem tudom, hogy a halottkém milyen kritériumok teljesülése esetén állapítja meg egy vallás halálának beálltát, és a válság fogalmán is meditálhatunk hosszasan. Szalai Miklós feltehetőleg arra gondol, hogy a mai magyarországi (neológ) zsidóság nem mutatja azokat az életjeleket, amelyeket egy vallás esetén elvárnánk. Azt állítom, hogy a használt fogalmakat felül kell vizsgálnunk, a tüneteket pontosabban kell megfigyelnünk, a diagnózist árnyaltabban kell megfogalmaznunk, ha valóban célunk egy életerős magyar zsidóság a 21. század középső harmadában – nem csupán a halál bekövetkeztének megállapítása.

A neológia fogalma meglehetősen sokrétű,

egy korábbi tanulmányomban hét réteget különböztettem meg.[1] Most arra a félreértésre hívnám fel a figyelmet, amit társadalomtörténészek és vallástörténészek párbeszédében rendszeresen megfigyelek. A társadalomtörténész szempontjából neológ mindaz, akinek az anyakönyvi bejegyzései, személyi okmányai – az 1868 és 1952 közötti időszakban – az izr. bejegyzést tartalmazták, és nem tartozott egy ortodox vagy status quo ante hitközséghez. Tehát aki nem váltott vallást, akinek gyermeke izraelita hittant tanult az iskolában, aki legalább időnként megfordult zsinagógában (például rokonok bármicvóján, esküvőjén, esetleg nagyünnepek alkalmával), és aki nagyszülei sírját egy zsidó temetőben látogatta. Szükségszerűen egy nagyon széles, minden szempontból heterogén társadalmi csoportról beszélünk, a szinte ortodox életmódot folytató hagyományőrzőtől a teljesen szekularizáltig. Az elmúlt hetven évre vonatkozóan pedig ezt a diffúz szociológiai kategóriát extrapolálja a társadalomtörténész.

Ezzel szemben egy vallás- vagy eszmetörténész számára a neológia a pozitív-historikus zsidóság magyarországi ága.[2] Akárcsak a társadalomtörténész, a vallástörténész is egy széles spektrumot figyelhet meg.[3] Egyes nézőpontokból, egyes korszakokban, egyes megjelenési formáiban mérsékelt reform, más nézőpontokból, más korszakokban, más megjelenési formáiban liberális ortodoxia.[4] Schweitzer József szavaival: „Liberális ortodoxia (…) Az ortodoxiánál liberálisabb, a reformnál ortodoxabb. Svil há-záháv – ’az arany középút’, Maimunit idézve.”[5] Zecharias Frankel és a breslaui szeminárium szellemisége, majd az amerikai conservative mozgalom, napjainkban világszerte a maszorti mozgalom az, amely ugyanezt a középutat (még ha nem is ugyanebben a formában) képviseli. Retorikájában a magyar neológia mindvégig elhatárolódott mind a reformtól, mind az ortodoxiától.[6]

A vallástörténész számára a zsinagóga belsőépítészete, az orgona vagy a hitszónoklat nyelve határozza meg a neológiát, még ha a konzervatívabb neológ zsinagógák és közösségek gyakran jóval „ortodoxabbak” voltak, mint a prototipikus neológ templomok (Dohány, Szeged, Rabbiképző stb.). Az eszmetörténész számára a neológia egyfajta komplex viszonyrendszer a tudományhoz és a hagyományhoz. Pozitív-historikus zsidóság, azaz hisz a Tóra isteni eredetében, a kinyilatkoztatásban, a parancsolatokban, a Tóra kritikai elemzésétől távol tartotta magát;[7] de ugyanakkor azt is elfogadja, hogy a mózesi-rabbinikus törvény az évezredek során fejlődött. Mai zsidóságunk, ennek a háromezer éves fejlődésnek az eredménye. Halákhikus zsidó irányzat, azaz a Tórából, a Talmudból, a középkori rabbinikus irodalomból kell levezetni a mai vallásgyakorlatot – még ha a levezetés eredménye nem is feltétlenül azonos az ortodox rabbik következtetéseivel.[8] Az 1868-69-es zsidó kongresszus nem iktatta be a létrehozandó országos szervezet alapszabályába a Sulhan arukhot, azonban kimondta, hogy „A rabbi-képző intézet szorosan a mozaiko-rabbinikus tan alapján álland, a talmud és a szertartási törvények tanításáról különösen gondoskodand, egyszersmind azonban a tudomány mai állása követelményeinek is kell, hogy tökéletesen megfeleljen.”[9]

Ebben az értelemben a neológia – a vallás- és eszmetörténész nézőpontjából – teológiailag igenis határozott állásponttal rendelkezik.[10] Nem biztos, hogy erről minden rabbi egyforma színvonalon képes diskurzust folytatni.[11] Az sem biztos, hogy erről minden rabbi képes egy tizenkét éves gyermekkel diskurálni. A Szombat hasábjain is csak ritkán olvassuk rabbik teológiai gondolatait kortárs kérdésekről. Nem szükséges, hogy a neológia képviselői egyetértsenek minden teológiai kérdésben, és a későbbi generációk sem fognak feltétlenül egyetérteni a korábbi generációk felfogásával. Ez minden vallás- és eszmetörténeti irányzatban így zajlik a történész szerint. A neológia előnye az, hogy pozitív-historikus irányzatként a változás tényét maga is elismeri.

*

Hol van itt a probléma?

A Szalai Miklós által kiállított halotti anyakönyvi kivonatot úgy fordítanám le, hogy a neológia mint vallási irányzat és a neológia mint társadalmi csoport elszakadtak egymástól. A 19. század középső harmadában a neológia mint vallási irányzat azért jött létre, hogy kiszolgálja a neológia mint társadalmi csoport modernizálódó esztétikai, kulturális, vallási igényeit. 1868 után azonban a neológia már intézményesedett: a kongresszusi zsidóság taghitközségeit és hitközségi tagjait jelölte. Figyeljük meg, hogy a hitéleti formák modernizálódása ekkor már alábbhagyott – talán a bátmicva bevezetése volt az egyedüli jelentősebb újítás a századforduló környékén –, miközben a közösség modernizációja, majd szekularizációja tovább folytatódott. Utalhatunk a holokausztra és a kommunizmusra, ahogy sokakhoz hasonlóan Szalai Miklós is teszi, de a jelenségre már a 19. század végén panaszkodtak a rabbik és a hitoktatók.[12] Ehhez hozzájárult a felgyorsult szekularizáció a huszadik század második felében a nyugati világban: a holokauszt által nem sújtott keresztény, ill. a kommunizmus által nem sújtott nyugati társadalmakban is.

Tehát a neológia mint vallás 19. században létrejött formái nem elégségesek a megváltozott társadalmi viszonyok között a neológia mint közösség igényeinek kielégítésére. Teljes mértékben egyetértek Szalai Miklós következő megállapításával: „Nemzedékről-nemzedékre csökkenő intenzitással, belső hit nélkül továbbadott szokások gyűjteménye, amelyeket nosztalgiából, a »valahová-tartozás« igényéből, és egyszerű megszokásból gyakorolnak a magyar zsidók.”[13] Pontosítok: a neológ zsidóságnak mint közösségnek egy jelentős része így éli meg a neológ zsidóságot mint vallást. Van, aki még így se. És vannak – rabbik, kántorok, hitoktatók, hitközségi prominensek és egyszerű zsinagógalátogatók –, akik számára a neológia többet jelent ennél: akik életvitelükben, gondolkodásukban, vallásgyakorlatukban jóval közelebb vannak a neológia mint vallási irányzat ideáljához.

Tegyük hozzá, hogy valószínűleg a vallástörténet nem ismer olyan vallási irányzatot, amelynek hívei egy-az-egyben megvalósították volna a vallási ideáljaikat. A vallási vezetők, vallási specialisták, az életüket a vallás köré szervezők – legalább a látszat szintjén – közelebb vannak az ideálokhoz, mint a laikus hívek. Ha rituális téren sokan meg is felelnek az elvárásoknak, de etikai, vagy éppen szexuális téren nem ritkák a normaszegések. Az is általános a vallástörténetben, hogy egyes szituációkban – a szakrális térben, ünnepi alkalmakkor – jobban megfelelnek a hívek az elvárásoknak, mint a mindennapi életükben. A neológia esetében valóban volt a 19. század vége óta, és van a mai napig egy jelentős diszkrepancia a vallás által hirdetett ideál és a széles társadalmi rétegek realitása között. Hogy ez nagyobb-e, mint mondjuk a katolikus vagy a református egyházban, arra vonatkozóan nincsenek adataim. Arra viszont nem vennék mérget, hogy a premodern zsidó társadalmakban minden egyes zsidó önként és dalolva tartotta be a 613 parancsolatot akkor is, ha épp nem látta őt senki. Másrészt, azzal, hogy a neológ zsidók legalább a zsinagógában zsidóként viselkednek, „megjátsszák azt, hogy vallástartók” (utalok itt Szalai Miklós cikkének végére), kinyilvánítják, hogy elfogadják – még ha életük minden pillanatában nem is tartják be – a neológ teológia kívánalmait.

*

Mit tegyünk?

Szalai Miklós szerint „újra kell kezdenünk, új formákat kell találnunk a magyar zsidó identitásnak. Aki zsidónak érzi magát, de nem vallásos – az legyen cionista. Aki valóban hisz a zsidó vallástörvény isteni eredetében, az legyen ortodox. Aki pedig nem hisz ebben, de istenhívő és szeretne betartani bizonyos zsidó hagyományokat – az legyen reformzsidó. De megjátszottan és felemásan vallástartók – neológ zsidók – ne legyünk többé.”

Véleményem szerint az új formák már rég megvannak. Aki zsidónak érzi magát, de nem vallásos, az nem csak cionista lehet, de megélheti zsidóságát kultúraként, közösségként vagy emlékezetként is. Mind a Mazsihisz, mind az EMIH igyekszik ezeket a zsidókat is megszólítani: zsidó kulturális fesztivállal és sóletfesztivállal, filmklubokkal és szabadegyetemekkel, ifjúsági csoportokkal és mártír-istentiszteletekkel. Hasonló céllal működik a Bálint Zsidó Közösségi Ház is (a BZSH által biztosított épületben) és a Mazsike, hasonló programokat kínál a Rumbach és több zsinagógai körzet, és ide sorolható a szarvasi tábor is. Lehetne ezekből minél több, minél változatosabb, minél színvonalasabb.

Aki hisz az ortodox zsidóság hitelveiben, és aszerint szeretne élni, az legyen ortodox zsidó – ahogy Szalai Miklós is írja. Aki a reformzsidóság elveivel ért egyet, az csatlakozhat hozzájuk. De a pozitív-historikus zsidóság hitelveihez is lehet, hogy lesz, aki csatlakozni akar. Vagy akinek bármi egyéb okból a neológia, a neológ vallásgyakorlat tetszik meg. Esetleg családi hagyományai, identitása köti a neológiához. Igen, akinek a „megjátszás” és a „felemás vallástartás” az igénye. Igen, ez is egy opció. Mi az, hogy „felemás vallástartás”? Az ortodoxiához képest „felemás”, de az adott egyén számára éppen ez az önazonos. Kik vagyunk mi, hogy ítéletet mondjunk felette? Tőle miért vonjuk meg ezt a lehetőséget a neológia halálra ítélésével?

Számomra a kérdés az, hogy amikor a Grósz Andor, a Mazsihisz új elnöke azt nyilatkozta, hogy „kizárólag a Mazsihisz képviselheti a mai magyar neológ zsidóság érdekeit”,[14] akkor mire gondolt: a társadalomtörténész neológiájára vagy a vallástörténész neológiájára? Előbbi esetben folytatnia kell elődje politikáját, miszerint folyamatosan kapcsolatot tart a zsidó civil szférával, a cionista, kulturális, ifjúsági stb. szervezetekkel, és képviseli a vallástól eltávolodott neológ rétegeket is. Utóbbi esetben leszűkíti a látókörét a Mazsihisz zsinagógáihoz és intézményeihez kötődő néhány száz, pár ezer neológ hívőre. Ebben az esetben ki fogja össze, ki képviselje a többi zsidó identitásformát?[15]

Jegyzetek

[1] Biró Tamás: Egy befejezetlen beszélgetés tanulságai. In Peremiczky Szilvia, et al. (szerk.): Schweitzer József emlékezete: A halálának első évfordulóján rendezett tudományos konferencia köszöntőbeszédei és előadásai (Budapest: MAZSIHISZ, 2016, 128–157. old.). https://birot.web.elte.hu/files/Schweitzer-emlekkotet_Biro.pdf.

[2] Leora Batnitzky: How Judaism Became a Religion: An Introduction to Modern Jewish Thought (Princeton University Press, 2011), 43ff. old.

[3] Természetesen minden más vallás- és eszmetörténeti irányzat is egy-egy széles spektrumot fed le.

[4] Biró: Egy befejezetlen beszélgetés… 144. old.

[5] Biró Tamás: „A szívnek van két rekesze”: Interjú Schweitzer József professzorral a neológiáról. In Koltai Kornélia (szerk.): A szívnek van két rekesze: Tanulmánykötet Prof. Dr. Schweitzer József tiszteletére, 90. születésnapja alkalmából (Budapest: L’Harmattan – Magyar Hebraisztikai Társaság, 2012, 9–28. old), 17. old. http://real.mtak.hu/94795/1/Schweitzer-emlekkotet_Biro.pdf.

[6] Ez természetesen nem zárja ki az interakciók egyéb formáit, például a tudományos diskurzust és a hallgatók cseréjét a neo-ortodoxiától a reformig tartó spektrum minden képviselőjével, a pragmatikus helyi együttműködést rituális ügyekben (kóserság, temető, mikve…), és így tovább.

[7] Magyar viszonylatban ld. Biró Tamás: Szeminárium és bibliakritika: Elzász Bernát és a Rabbiképző Teológiai Egylete az Egyenlőség hasábjain. In Babits Antal (szerk.): Papírhíd az egyetemes kultúra szolgálatában: Scheiber Sándor születésének 100. évfordulójára (Budapest: Logos Kiadó, 2013, 211–258. old.), 248. old. A breslaui szeminárium és a New York-i JTS vonatkozásában ld. Ismar Schorsch: Coming to Terms with Biblical Criticism, Conservative Judaism 57.3 (2005): 3–22. old.

[8] Kálmán Ödön: A rabbi könyve (Budapest, 1940), 98. old. Egy amerikai conservative válasz arra, hogy a bibliakritika eredményeinek a tükrében miért maradjon meg mégis a pozitív-historikus judaizmus halákhikus irányzatnak, lásd Eliot N. Dorff: For the Love of God and People: A Philosophy of Jewish Law (Philadelphia: The Jewish Publication Society, 2007), 29ff. old.

[9] Oláh János: I. Ferenc József és az Országos Rabbiképző Intézet (Landes-Rabbinerschule) (https://or-zse.hu/hacofe/ferencjozsef/olah-FJrabbikepzo2018-1.html). Megjegyzendő, hogy „szertartási törvények” alatt a Rabbiképzőben a Sulhan arukh és más, szintén a vallási életet meghatározó törvénykódexek tanulását értették. Ezekre mindvégig nagy súlyt fektettek, a szertartástan oktatását a gyakran jesivaháttérből érkező talmudista rabbikra bízták.

[10] Ezzel ellentétes álláspontot fogalmaz meg Szalai Miklós egy korábbi cikkében is (Szétváló utak, Szombat, 2012, https://szombat.org/politika/4345-szetvalo-utak).

[11] Kohlbach Bertalan is megjegyzi, hogy már a Rabbiképző első évfolyamai is csak filozófiatörténetet tanultak, de nem készítették fel őket a kortárs irányzatokról szóló teológiai diskurzusra. (Kohlbach Bertalan: Az Országos Rabbiképző-Intézet első dekászából. In Bánóczi József (szerk.), IMIT Évkönyv 1918, Budapest, 1918, 66–88. old, ld. 86. old.)

[12] Bányai Viktória: Az ifjúság megtartása: A hitoktatás kérdése a Magyar Zsidó Szemle első évfolyamaiban. In Kiss Endre (szerk.), A „tudománnyal kibékült zsidóság”: Tanulmányok a Magyar Zsidó Szemle első korszakáról (Budapest: OR-ZSE, 2016, 11–19. old). Lásd Szalai Miklós adatát is a kóserságra vonatkozóan az 1930-as évekből – azokban az években, amikor a neológia épp egy konzervatív fordulatot hirdetett meg, tovább növelve a szakadékot elmélet és gyakorlat között.

[13] Lásd még: Biró Tamás: Szerepek és szerepjátékok (Szombat online, 2017. december 7., https://www.szombat.org/politika/szerepek-es-szerepjatekok). „Hiszen miről szól a zsidóság? Mindannyian tudjuk zsidóságunk legmeghatározóbb forrásából, Tevjétől, a tejesembertől: Tradition!”

[14] „Egyetértettek abban, hogy kizárólag a Mazsihisz képviselheti a… neológ zsidóság érdekeit”, Szombat online, 2023. 08. 14., https://www.szombat.org/hirek-lapszemle/egyetertettek-abban-hogy-kizarolag-a-mazsihisz-kepviselheti-a-neolog-zsidosag-erdekeit.

[15] A dilemmáról, ill. egy ernyőszervezet esélyéről írtam itt is: Biró Tamás: Egyház, hitközség, közösség, község? Válaszok és kérdések, Szombat online, 2021. 01. 21. https://szombat.org/politika/egyhaz-hitkozseg-kozosseg-kozseg-valaszok-es-kerdesek.