Szétváló utak

Írta: Szalai Miklós - Rovat: Politika

Világosan kidomborodik Köves könyvéből a modern ortodox zsidó identitás
egy alapvető vonása. Az tudniillik, hogy az ortodox zsidóság nem a
Felvilágosodás és az emancipáció előtti zsidó vallás egyszerű
változatlan folytatása (akkor sem, ha maguk az ortodox ideológusok ezt
sokszor így látják és láttatják), hanem a zsidó hagyomány
újradefiniálása a modernitással szemben.

-Ortodoxia és neológia a történetírásban-

Köves Slomó: Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig. Noran Libro kiadó, 2009. Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem. Balassi kiadó, 2008.

Zsidó szakadásAz ortodox-neológ szakadás és az ortodoxia története sajnálatos módon némileg elhanyagolt részét alkotják a magyar zsidó önszemléletnek és történetírásnak. Ennek az okai nyilvánvalóak. A magyar-zsidó történetírást elsősorban a világi műveltséggel rendelkező neológ történészek űzték, akik a neológ liberális-asszimilációs ideológia „prizmáján” át szemlélték a magyar zsidóság történelmét. Ebből a nézőpontból pedig a neológia jelent meg úgy, mint a zsidóság „fontosabb” része, hiszen a neológia választotta azt az utat, amelyen keresztül a magyar zsidóság megjelenhetett a magyarság kultúrájában és közéletében és saját érdekeit is artikulálhatta. Örvendetes tehát, hogy az elmúlt években a helyzet Magyarországon és Izraelben egyaránt már változóban van: mindenekelőtt Jakov Katz – az ortodox hátterű, ámde szociológiai tanulmányokat végzett, Mannheim iskolájába járt izraeli történész (1904-1998) – munkássága nyomán megszaporodtak az ortodoxiával foglalkozó munkák. Örvendetes azért, mert a világortodoxiának a magyar ortodoxia fontos része, mert a magyar rabbik – mindenekelőtt a Chatam Szófér – munkássága a modern ortodox ideológia kialakításában döntő szerepet játszott. De azért is, mert az ortodox zsidóság – sajnos azt kell mondanunk, hogy nem annyira az élménye, mint inkább az emléke – része a magyar nemzeti identitásnak is, mert a magyar nép évszázadokon át együtt élt ezekkel a különös, „kívülről” nehezen érthető kultúrájú, szokásrendszerű emberekkel, s a maguk módján egy-egy magyar tájegység – például a Hegyalja – jellegzetes arculatának kiformálásában ők is részt vettek.

Az általam ismertetni kívánt két könyv – Köves Slomó és Frojmovics Kinga munkája – egyaránt fontos „fehér foltokat” törölt le a magyar zsidóság történelemképéről, ámde megközelítésmódjuk teljesen más.

Köves Slomó „Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig” c. munkája bízvást nevezhető egyedülálló vállalkozásnak a magyar zsidó történetírásban. Tudomásom szerint ugyanis most először vállalkozott ortodox történész magyar nyelven arra , hogy egyszerre kívülről és belülről láttassa a magyar zsidóság kettészakadását – és az ezen belül döntő szerepet játszó 1865-ös nagymihályi zsinatot. Ez azért nagyon fontos, mert az ortodoxia szellemi világa a kívülállónak szinte érthetetlen. Egyrészt olyan hagyományról van szó, amely a külvilágból jövő szellemi áramlatokkal (beleértve a zsidóságon belüli más irányzatokat is) nemigen folytat érdemi párbeszédet. Másrészt ennek a hagyománynak a belső szerkezete sem axiómák és azokból egyenesen levezetett további tételek rendjét követi, hanem az alaptételek és a belőlük levont következtetések – például a nagymihályi zsinat döntései – közötti viszony is nagyon komplex, nem mindig egyértelmű, és igazából csak az ideológiában hívő, légkörében benne élő ember számára követhető. A responzum-irodalom sajátos stílusa, a sok bibliai és talmudi utalás és célzás, a sajátos értelmezési technikák miatt a szöveg magyarra fordítva is szinte érthetetlen volna – ha Köves nem értelmezné számunkra.

Köves Slomó arra vállalkozott, hogy egy fontos történelmi szöveget szociológiai és történelmi kontextusba helyezzen. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezt bravúrosan oldotta meg. A határozat szövegének értelmezésén kívül külön kiemelném a könyvben az aláíró rabbik családi, mester-tanítványi és baráti kapcsolatainak és működési helyének alapos feltérképezését. Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a nagymihályi zsinat nem is a haszidokat, hanem a kelet-magyarországi ortodox rabbik egy szoros személyi szálakkal összefűzött csoportját reprezentálta. (347. o.).

Világosan kidomborodik Köves könyvéből a modern ortodox zsidó identitás egy alapvető vonása. Az tudniillik, hogy az ortodox zsidóság nem a Felvilágosodás és az emancipáció előtti zsidó vallás egyszerű változatlan folytatása (akkor sem, ha maguk az ortodox ideológusok ezt sokszor így látják és láttatják), hanem a zsidó hagyomány újradefiniálása a modernitással szemben. Jól tükröződik ez például a nagymihályi döntések gyenge halachikus megalapozottságában… A hagyománynak a fenyegető külső veszélyekkel szembeni megmerevítése paradox módon tehát újításokat is szükségessé tett a rendszeren belül.

Hiányos azonban az események zsidóságon kívüli eszmetörténeti kontextusának a bemutatása. A Felvilágosodás, mint eszmeáramlat bemutatása ugyancsak „elnagyoltra” sikeredett. A Felvilágosodásnak – pontosan Köves témája vonatkozásában – egyáltalán nem csak a Köves által ismertetett eszmei trendek („racionalizmus”, új fizikai világkép és a társadalmi szerződéselméletek) voltak a forrásai, hanem a Biblia kritikai, filológiai módszerekkel való kutatása is, amely egyértelműen tisztázta, hogy ezek a könyvek nem akkor és úgy keletkeztek, ahogyan azt a hagyományos vallás állítja. Senki nem várhatja az ortodox rabbi Kövestől, hogy a bibliakritikát elfogadja, de eszmetörténeti fejtegetései során mindenképpen legalább szólnia kellene róla.

*

Szétszakadt Történelem.jpgFrojimovics Kinga munkája teljesen más jellegű: ő elsősorban mindkét irányzat magyarországi történetét kívánta megírni „Szétszakadt történelem” c. nagy művében. Frojimovics könyve a források és a szakirodalom bámulatos mértékű ismeretére támaszkodik; nyugodtan mondhatjuk, hogy a történésznő nem a magyar zsidóság vallási irányzatainak, hanem magának a magyar zsidóságnak a dualizmus, a Horthy-korszak és a koalíciós korszak alatti történetét írta meg. Frojimovics az általa felfedezett hitközségi összeírásokra (mindenekelőtt a nagyon komoly forrásértékkel rendelkező 1944. áprilisi, a nácik által megparancsolt országos összeírásra) támaszkodva, s a források modern szociológiai elemzésének teljes eszköztárát (pl. a disszimilációs indexet) felhasználva minden korábbinál alaposabb képet festett a magyar zsidó identitás különböző árnyalatairól, azok relatív súlyáról, s az egyes irányzatok demográfiai és gazdasági jellemzőiről. Fontos erénye Frojimovicsnak az a merészség, ahogy a források elemzésében a „hivatalos” statisztikai kategóriáktól el tud szakadni, pl. amikor a Trianon előtti Magyarország régióiról, vagy a pesti hitközség költségvetésének felosztásáról van szó…(160. o. és 236. o.) Ez az új, gazdag történelmi kép általánosságban ugyan igazolja a témával foglalkozók körében már régóta ismeretes közhelyeket (a szegényebb, kulturálatlanabb és rendszerint vidéki településeken élő ortodoxokról és a gazdagabb, műveltebb és urbanizáltabb neológokról), de azért nem mindenütt.

A szakadás leírásánál Frojimovics sajnos nem ismerteti az 1867-től 1944-ig fennálló – bizonyos értelemben modern, polgári, ámde a feudális magyar alkotmányossággal a jogfolytonosságot megőrző – magyar állam és jogrendszer (az 1867 előtti és az 1945 utánitól egyaránt eltérő) specifikus viszonyát a felekezetekhez. Ez azért volna lényeges, mert a „külön” neológ és ortodox hitfelekezet megalakulását is nem kis részben ez tette elkerülhetetlenné. Ti. a dualizmuskori magyar állam annak ellenére, hogy a vallásszabadságot és a polgárok felekezeti egyenjogúságát elismerte, nem választotta el az egyházakat az államtól, hanem egyrészt a kötelező hitoktatás, az egyházi adó hivatalos adóként való behajtása és más intézményi kiváltságok révén továbbra is félhivatalos státust biztosított az egyházaknak, másrészt pedig – éppen ezért – bele is szólt ezek ügyeibe. Az ortodoxok számára a „külön” felekezeti szervezet megalakítása éppen azért volt fontos, hogy egyrészt ezekben a kiváltságokban részesedjenek, másrészt elkerüljék, hogy a felekezetre az állami hatóságok az ő szempontjaikkal ellentétes szabályozást kényszerítsenek rá. (Hiszen a nemzeti-liberális magyar politikai elit nyilvánvalóan inkább a neológiát pártfogolta.)

A neológ-ortodox ellentét eszmetörténeti kontextusának bemutatásánál hiányoltam a könyvből a modern judaisztika illetve a bibliakritika eszmei szerepének legalább a megemlítését. Mert bár kétségtelen tény az, hogy a magyar neológiát nem a vallási eszmék, hanem a környező magyar társadalomhoz való asszimiláció igénye formálta ki (innen a neológ teológia hiánya Magyarországon, amit Köves Slomó is észrevesz könyvében), azért a neológia eszmei arculatának alakításában nyilvánvalóan meg volt a szerepe a Rabbiképzőnek, ahol modern, tudományos judaisztikát, nem pedig hagyományos talmudtudományt műveltek. Így az itt kiképzett rabbik csak felemás-inkoherens formában ismerték el a halacha isteni eredetét és kötelező voltát.

Világosan kidomborodik a műből az is, hogy a status quo irányzat nem rendelkezett önálló szociokulturális arculattal, hanem a két nagy irányzatról ilyen vagy olyan okból lemorzsolódott hitközségek „gyűjtőhelye” volt…

Néhol Frojimovics nem alkalmaz olyan szempontokat, amelyek pedig hasznosak lehettek volna a források értelmezésében. Ilyen például a hitközségek lélekszáma és a kultuszadót fizetők relatív száma közötti arányok részletes elemzése, ahol Frojimovics elmulasztja jelezni, hogy ez az arány nyilvánvalóan azért volt oly eltérő a neológ és az ortodox hitközségek esetében, mert az ortodoxiában – amely a születésszabályozás minden formáját tiltotta – sokkal több volt a sokgyermekes család, így a kereső-eltartott arány is teljesen más volt .

Olyan területeket is megismerünk azonban – például a két világháború közötti budapesti neológia „Vissza a zsidósághoz!” jelszóval kidolgozott, már nem egészen a világháború előtti asszimilációs ideológiát folytató sajátos identitásteremtési kísérletét, vagy az OMZSA működését – amelyeket korábban (tudomásom szerint) egyáltalán nem dolgozott fel történész.

Megismerjük a magyar zsidóság különböző lehetséges „válaszkísérleteit” a Holocaustra. A megfelelő forrásismeret híján csak amolyan szubjektív véleményem, hogy a szerzőnek igaza van akkor, amikor – a mindkét oldalról felhangzó kölcsönös vádaskodásokkal szemben – úgy látja, hogy sem a Zsidó Tanács hivatalos magyar vezető körökkel paktálgató, s ezzel időt és életet nyerni próbáló, sem a cionista mozgalomnak részben az országból való szökéseket megszervező, részben magukkal a nácikkal tárgyaló vonala nem volt egyértelműen „helyes” vagy „helytelen”. A Holocaustot egyik stratégia sem akadályozhatta meg – de mindkét stratégia képviselőinek voltak méltányolható, racionális szempontjai és sikeres embermentési akciói. Az események történelmi hátterét bemutatva azonban Frojimovics elmulaszt megemlíteni két fontos eseményt: az 1944. június 2-i normandiai partraszállást és az augusztus 23-i román kiugrást – holott nyilvánvaló, hogy Horthynak a deportálások leállítására, illetve a Lakatos-kormány kinevezésére vonatkozó döntéseit ezek az események döntően befolyásolták.

A felsoroltak azonban nem érintik a munkáról alkotott alapvető véleményemet: a magyar történettudomány és a magyar zsidóság mélységes hálával tartozik Frojimovicsnak a hatalmas forrásbázissal és kiváló interpretációs készséggel megírt könyvért, amely nélkülözhetetlen olvasmánya kell legyen minden identitását őrizni-továbbgondolni akaró magyar zsidó értelmiséginek.

támogatás
[popup][/popup]