A magyar zsidóság válsága teológiai válság

Több mint negyven évvel ezelőtt történt, egy budapesti zsinagógában. Egy idős hívő elhozta unokáját a templomba. A zsinagóga öreg rabbija elbeszélgetett az ismerős kisfiúval, úgy, ahogy egy tizenkét éves gyerekkel beszélgetni kell: a pingpongról, a játékról, a kislányokról… Ámde közben óvatosan megpendítette: nem gondoltatok a szüleiddel arra, hogy megcsináltassák neked azt a dolgot, tudod… – persze a briszre célzott ezzel. A kisfiú angyali naivitással azt kérdezte: „Minek?”

Minek? – az öreg rabbi nem tudott válaszolni, nem beszélt Ábrahámról, és az ő szövetségéről, hanem lemondóan azt mondta: „az is szép, hogy ide elkíséred a nagypapát…” – aztán visszatért a gyerektémákhoz.

Akkor, ott értettem meg: ez a vallás, a neológ zsidó vallás: halott. Nemzedékről-nemzedékre csökkenő intenzitással, belső hit nélkül továbbadott szokások gyűjteménye, amelyeket nosztalgiából, a „valahová-tartozás” igényéből, és egyszerű megszokásból gyakorolnak a magyar zsidók. Illetve gyakorol egy nagyon kis részük (amikor például Fröhlich Róbert rabbiságáról dönteni kellett, a legnagyobb, a dohányutcai zsinagógában, akkor mindössze hatvannégyen szavaztak. Ez valószínűvé teszi, hogy ma, Magyarországon ezernél kevesebb zsidó gyakorolja rendszeresen a vallását. ) És efölött az elcsenevészedett, elgyengült „test” felett ott terpeszkedik egy óriási „vízfej”: az intézményhálózat, a pénz, és a zsidóságnak a kultúra szférájában betöltött jelentősége. Meg persze az emlékezet: az 1867 és 1944 között a zsidóság a magyar társadalomban és kultúrában betöltött óriási szerepéé és a Holokauszté – amelyet a magyar állam is szüntelenül táplál, pénzzel és különféle gesztusokkal erősít (főleg azért, mert a világ zsidósága és a zsidóság által erősen befolyásolt liberális nemzetközi közvélemény előtt filoszemita benyomást igyekszik kelteni). És a „vízfej” nyújtotta – anyagi, hatalmi- és presztizs-lehetőségek felett viszálykodnak a vezetők különböző csoportjai. A közösség meg nem tudja kontroll alatt tartani őket – mert nincs közösség.

Habár a mai magyar zsidóságon belüli vitákban mindenről van szó, csak a teológiáról nem, mégis megkockáztatom azt a talán meglepő állítást: a magyar zsidóság válsága teológiai válság. A teológiai kérdések azok, amelyek elől homokba dugjuk a fejünket – és emiatt válik közösségünk élete hazuggá, kiüresedetté, válságokkal-terheltté – és hatalomra, pénzre, presztízsre éhes emberek „vadászterületévé”…

Mi az a teológiai kérdés, amire gondolok? Ez a kérdés az: isteni eredetű-e a zsidó vallástörvény, vagy csak egy – szép- és tiszteletreméltó – kulturális hagyomány? Olyan, mint a néptánc, a népdal, az augusztus 20.-i tűzijáték, a március 15.-i kokárda a magyaroknak? Valami, amivel kifejezésre juttatjuk az identitásunkat, valami, ami összekapcsol a többi zsidókkal, valami, ami szépséget, méltóságot ad az élet fordulóinak: a születésnek, a halálnak, párválasztásnak, a felnőtté-válásnak? Ha az előbbi az igaz – akkor nyilván be kell tartani a zsidó vallástörvényt. Ha viszont az utóbbi az igaz, akkor lehet egy-egy hagyományt betartani (például a hosszúnapot vagy a briszt) – de nem érdemes és nem is lehet az egész életünket a kényelmetlen, nehezen betartható és a többségi társadalomtól az embert elszigetelő zsidó hagyománynak, szokásrendszernek alárendelni: kóser kosztot enni, a hagyományos módon szombatot tartani, naponta imaszíjjal imádkozni… Aki ugyanis ezt csinálja, az automatikusan elszigeteli magát mindenki mástól: nem hogy felesége, de még barátja sem igen lehet a nemzsidók, vagy akár a nem-vallásos zsidók közül…

Az 1867 után létrejött, és a zsidóságot a magyar kultúrában és közéletben megjelenítő zsidó vallási közösség, a magyar neológia az utóbbit gondolta, az utóbbi szerint élt – de az előbbit hirdette. A rabbik, a hitoktatás, a felekezeti sajtó propagandája hivatalosan mindig azt állította, hogy a zsidó vallástörvény isteni kinyilatkoztatás eredménye – miközben ugyanezek a rabbik és hitközségi vezetők pontosan tudták, hogy híveik túlnyomórészt nem hisznek a vallástörvény isteni eredetében – és nem is tartják be azt. (A harmincas években például a pesti neológoknak csak kb. 10-15%-a vezetett kóser háztartást…). Ezért lett a magyar neológia felemás és hazug vallási képződmény. Amelyről a maga is a neológiához tartozó, nagy tudású és nagytekintélyű Benochofsky Imre rabbi a Holocaust után egy cikkében megállapította: „Nálunk a neológia feszélyezetten szégyenlős ’híg-ortodoxiánál’ több nem tudott lenni…”. A felemás és őszintétlen meggyőződéseken alapuló közösségek – elég példát láttunk erre az előző rendszerben – pedig szükségképpen termelik ki a korrupt, hataloméhes, tisztességtelen vezetőket.

Természetesen a történelemben a hazug és felemás dolgok sem véletlenül jönnek létre, és maradnak fenn. Igy volt ez a neológiával is. A dualizmus kora a zsidóságot befogadni akaró liberális hazafiságának, és a magyar zsidóság asszimilációra, társadalmi felemelkedésre való törekvésének kitűnően megfelelt a neológia, amely egyrészt nyitott volt a világi, a magyar kultúrára, művelődésre, másrészt azt állította: a zsidók csak a vallásukban „mások”, nemzeti identitásukban viszont magyarok. A kommunizmusban pedig – az ateista ideológiára épülő iskolarendszerben, és az ugyancsak a pártállam ideológiája és normái alapján szerveződő munkahelyi környezetben – csak a neológ típusú vallásosság – az évi néhányszori templomba járás, a gyerek körülmetélése, barmicvója, az egyházi esküvő és temetés – volt vállalható a kiközösítés-megbélyegzés veszélye nélkül, a kóser étkezés, a szombattartás azonban nem… Heisler Andrásnak teljesen igaza volt abban, hogy a szocializmus évtizedei alatt a neológia tartotta meg a magyar zsidóságot.

Ma azonban ezek a korábban a neológiát fenntartó társadalmi tényezők eltűntek. Az a fajta liberális, a zsidóságot is befogadni akaró magyar nacionalizmus, amelyhez annakidején a neológia alkalmazkodni akart – ma nem létezik, a mai magyar zsidó fiatal legfeljebb A kőszívű ember fiai c. regény lapjain találkozhat vele. A magyaroknak nem túl fontos a magyarságuk – de akiknek igen, azok egyáltalán nem akarják befogadni a magyarságba a zsidókat, legfeljebb egyénekként, közösségként semmi esetre sem. A szocializmus pedig eltűnt, s a mai világ „hivatalos ideológiáját”, az amerikai fogantatású neoliberalizmust pedig nem érdekli az emberek vallása, identitása, szokásai… És most, nyolcvan évvel a Holocaust, és harminc évvel a rendszerváltás után, amikor lassan az utolsók is meghalnak, akik gyermekkorukban, a Vészkorszak előtt egy szerves szociokulturális közeg részeként szívták magukba a neológ vallást – akkor a neológiának ezek a gyengeségei egyre inkább nyilvánvalóvá válnak… Ezért is tehetetlen a neológia az erőszakosan „nyomuló”, modern „marketingtechnikákat” alkalmazó és a kormányhoz dörgölődző Köves Slomóval és stábjával szemben.

Azt gondolom: újra kell kezdenünk, új formákat kell találnunk a magyar zsidó identitásnak. Aki zsidónak érzi magát, de nem vallásos – az legyen cionista. Aki valóban hisz a zsidó vallástörvény isteni eredetében, az legyen ortodox. Aki pedig nem hisz ebben, de istenhívő és szeretne betartani bizonyos zsidó hagyományokat – az legyen reformzsidó. De megjátszottan és felemásan vallástartók – neológ zsidók – ne legyünk többé.

A szerző történész

Kapcsolódó cikk:

A magyar zsidóság válsága, ha van, nem teológiai válság