A legfontosabb dolog elsikkad

Az elmúlt időszakban sokan sokféle megközelítésből írtak a Szombat hasábjain és honlapján a női Tóra-olvasás kérdéséről. Mégis úgy érzem, hogy a legfontosabb dolog elsikkad az ügyben, emiatt is csatlakoztam végül a megszólalók sorához, titkon bízva abban, hogy egy másik síkra tudom terelni a vitát.

2021 januárjában Verő Tamás főrabbival azon gondolkodtunk, miképpen lehetne több embert bevonni a közösségi életbe a járványt követően. Közgazdászként nagyon fontosnak tartom az megfelelő adatokra alapozott tervezést, ezért készítettem egy viszonylag részletes, a többváltozós adatelemzés terén szerzett évtizedes tapasztalatomra épülő kérdőívet. Ezt elküldtem a két legnagyobb irányzat (a Mazsihisz és az EMIH) vezetőségének, hogy széles körhöz eljuthasson a kérdőív, és az eredmények ismeretében mindenki a saját ízlésének megfelelően kialakíthassa az elkövetkező évekre szóló tervét. Legnagyobb bánatomra az egyiknél egy megbeszélés után akadt el a kezdeményezés, a másik irányzatnál meg sem hallgattak. Ezzel szemben az idei országgyűlési választások talán legfontosabb tapasztalatának bizonyult, hogy a pártok kevéssé ismerik a támogatóikat, és – különös tekintettel az ellenzék körében – csekély fogalmuk van az őket valóban foglalkoztató kérdésekről.

Úgy látom, hogy a női Tóra-olvasással hasonló a helyzet. Természetesen az említett kérdőív a nők megkülönböztetésének megítélését is vizsgálta volna, viszont bármi is lett volna az eredmény, a reform gyülekezetekben eddig is lehetősége nyílt bármelyik hölgynek a Tóra elé járulni. Túlnyomórészt az 1%-os felajánlások adataiból mégis azt látjuk, hogy e közösségek elérése elképesztően csekély, a Szim Sálom és a Bét Orim körülbelül együttvéve 600–700 főt tudott megszólítani az elmúlt években, amely mind összeg, mind létszám alapján hozzávetőleg 4–5%-os arányt jelent. A kezdeményezést ellenző Mazsihisz emiatt joggal teheti föl a kérdést, hogy valóban ez gátolja-e meg a széles tömegeket abban, hogy tevékenyen részt vegyenek a közösségi életben? A válasz minden bizonnyal nem, ahogyan az ellenzéki pártok is hiábavalóan sulykolták az alkotmányossággal, a sajtószabadsággal, az elszámoltathatósággal és az esélyegyenlőséggel kapcsolatos, legtöbbször teljesen méltányolható érveiket.

Az okok feltárásához természetesen magukat az érintetteket kellene megkérdezni, amely még várat magára. Ezért sem szabadna az ismerőseink szűk köréből kiindulva általánosítani. A Szombat nagyra becsült olvasótábora a magyar zsidóság átlagához képest vélhetően iskolázottabb és szabadelvűbb, bár a magyar zsidóság létszámáról és összetételéről a legkülönbözőbb állítások hangzanak el tudományos kutatások és zsinagógai smúzolás keretében. Mégis, a korlátozottan rendelkezésre álló adatok alapján alkotott feltételezésem szerint az olvasók és a szerzők is túlbecsülik a nemek közti elkülönítés jelentőségét a zsidó vallás tekintetében. A Mazsihisz helyzetét a vitában gyengíti, hogy kialakulása óta a neológia több helyen szembement a Sulchán Árukh logikailag zárt rendszerével, ezért nehezen tud következetesen érvelni a további változtatások ellen. Ezzel szemben a vallásos körökről lepereg a kérdés, mivel a Misna tanítása alapján egyértelmű, hogy egy vallási bíróság nem kérdőjelezheti meg egy nála tudásban nagyobb bíróság döntését, ezért aki a Szentély pusztulásához mérhető történelmi helyzeteket leszámítva felül akarja írni egy korábbi nemzedék döntését, magától értetődően írja magát ki ebből a körből.[1]

Az egyenjogúsítás terén érdektelen, hogy Komoróczy Szonja 2016-os cikkének állításainak többségével személyesen nem értek egyet, viszont az egyik kulcsmondata a legfontosabb tényezőre mutat rá: „A mai magyar zsidó valóságot a zsidó vallással kapcsolatban az általános tudatlanság, tanulatlanság jellemzi.” A neológiát az elmúlt évtizedekben a hátukon vivő, főleg a háború után vidékről Budapestre települő bácsik elhunytak, az utánpótlás elakadt.[2] Ha őszintén szembe akarunk és merünk nézni a tényekkel, akkor mind az intézményes, mind az egyes gyülekezetekhez kötődő vallási oktatás teljes csődnek bizonyult, amely nem csak a zsinagógai térben, hanem az Izraelhez fűződő viszonyban is feszültségeket okoz. Semmiféle kimeneti követelményt nem támasztanak a zsidó iskolák vallási ismeretek vagy héber nyelv tekintetében, így nincs is mit számonkérni, és természetesen nincs miért felelősséget sem vállalni. A héber nyelv a több ezer éves örökségünkhöz való kötődés kulcsa, amely a Tórára épül – a történelem pedig bizonyította, hogy Tóra nélkül nincs zsidóság. Ha létrejön az összeköttetés, akkor másodlagos, hogy a hagyományos női–férfi szerepek mellett kiállva, avagy a mai korszellemhez jobban illő egyenjogúságot a zászlajára tűzve értelmezünk egy tórai verset vagy egy talmudi idézetet. Ha hiányzik ez a kulcs, akkor előtérbe kerülnek olyan jelenségek, amelyek a megjelenésen kívül semmiféle tevőleges részvételt nem igényelnek és ennek megfelelően keveset is nyújtanak: az Élet menete és a vidéki mártírmegemlékezések. Valószínűleg ezzel sokak érzékenységét sértem, de egyfelől négy elpusztított dédszülőm הי”ד miatt én sohasem felejtek, másrészt tisá beáv is csak egyszer van egy évben. Irányzattól függetlenül nem képezheti egy egészséges zsidó öntudat alapját az áldozatszerep és az állandó gyász.

Az oktatás mellett a másik kulcskérdés, hogy mivel lehet megszólítani embereket. Magyarországon a zsidóság már évszázadok óta nem él elkülönülten, Scheiber Sándor méltán híres péntek esti kiddusainak korához képest már több tévécsatorna fogható. A mai rabbiknak és közösségszervezőknek egy elképesztően ingergazdag környezetben, a végtelen mennyiségű internetes filmsorozat és jópofa cicás videó falán áttörve kell minden egyes ember eléréséért megküzdeniük. Ehhez pedig mondanivaló és kiemelkedő személyes képességek szükségesek, amelyek némi tehetség, kitartó tanulás és fáradhatatlan önképzés eredményeként jönnek csak létre. A rutinból végigvezetett szertartások, a tavalyról összeollózott beszédek taszítják az embereket, akiknek már számos más, sajnos a zsidóságon kívüli választás áll rendelkezésére. És itt érünk vissza a női rabbi kérdéséhez. Ha ez a hölgy képes olyan értékes üzenetet átadni a közösségének, amely az egyre bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb világban is útmutatást tud nyújtani, akkor bizonyosan köré fognak gyűlni az emberek, ha nem, lényegtelen a személyi száma.

Szintén tévedés valamiféle egyirányú történelmi fejlődés feltételezése. A felvilágosodás korában terjedt el a nézet, hogy a vallás valamiféle babona, amelyet felvált majd az észérveken alapuló békés egymás mellett élés és a testvéri szeretet. Több reformer gondolta és gondolja ma is úgy, hogy a zsidó valláson változtatni kell, miközben Einhorn Ignác kezdeményezését a szombat vasárnapra történő áthelyezéséről ma már a legtöbben megmosolyogjuk. A fenti fejlődési ívet egyetemesen az I. világháború megrázkódtatása kérdőjelezte meg és – különösképpen a magyar neológ zsidóság beilleszkedése kapcsán – a II. világháború népirtása tette végérvényesen értelmezhetetlenné.

Ugyancsak hibás következtetésre juthatunk, ha ezeket a folyamatokat kizárólag a magyarországi valóság lencséjén keresztül szemléljük. Egyfelől Afrika, Észak- és Dél-Amerika vallásos fellendülésének tükrében az elvilágiasodás Európában inkább a kivételt jelenti, amelynek oka elsősorban a hagyományos protestáns egyházak kiüresedése mindenféle korszerűsítési igyekezet ellenére. Tömegek fordulnak nagyon sokat követelő, többször nem anyanyelvet használó, avíttnak tűnő szertartásokat végző irányzatok felé. Ennek vonatkozásában számos gondolkodó és vallástudós írt a szent nyelv, esetünkben a héber erejéről. A héber vallásunk szerint a világ teremtésének nyelve, egészen más ezen a nyelven közeledni a megragadhatatlan és felfoghatatlan szentséghez. Nem gond, ha nem teljesen értjük, mivel egy-egy ritkább szó értelmezésén még a legnagyobb Tóra-magyarázók is vitáznak, a baj az, ha ezekről nem tanulunk. Egyéni véleménytől függetlenül, az anyanyelvhasználat és az egyenjogúsítás vélt korszerűsítése által a reform óhatatlanul a zsidó vallást a hétköznapihoz közelíti. Márpedig a legtöbb ember a vallásban éppen a hétköznapi ellentétét, a szentet keresi, hiszen a világi környezetben bármikor lehetősége lenne egy tanulságos regény elolvasására vagy egy elgondolkodtató film megnézésére, a kiváltott hatás mégsem ugyanaz. Ezért sem véletlen, hogy a reform irányzat az Egyesült Államokat leszámítva nem tudott jelentős maradni, Izraelben hasonló az aránya, mint Magyarországon. Emellett nagyságrendekkel nagyobb nemzedékek közötti lemorzsolódással küzd, mint a hagyományos, cháredi zsidóság.

Utóbbi ugyan számszerűleg Izraelben vagy Amerikában is kisebbségben van, de vallási tekintetben semmiféle válságot vagy változási kényszert nem él meg, bármit is sugalljanak a rendszeresen megjelenő újabb első női orthodox rabbiról szóló cikkek. Valószínűleg még a világon soha ennyien nem tanultak Talmudot, és közöttük nem csak fekete ruhás jesivabóchereket találunk, hanem nagyon sok munka mellett tanulót és számtalan nőt is. A valódi kérdés az, hogy ki vezeti rá a tanulásra a pálya szélén álldogáló embereket, és ki mutatja meg nekik, hogy a megélt zsidóság egy roppant szoros kötelékekből álló közösséget tud felépíteni, amely sokat és sokféleképpen nyújt a tagjainak. A női Tóra-olvasás erre önmagában semmiképpen sem tud választ adni, főként, ha az ezt követelők döntő többsége az internetes hozzászólók és a reform közösségek létszámát összevetve egyszerűen nem jár zsinagógába. A járvány azonban világosan megmutatta, hogy az embereknek valós emberi kapcsolatokra és kézzelfogható társaságra van szüksége. A lényeg tehát nem a reform és a Sulchán Árukhot követő zsidóság közötti választás, hanem hogy miképpen lehet a vallásuktól elforduló zsidókat meggyőzni a zsidóság megélésének értékéről. Amint a Példabeszédekben (4:2) is olvashatjukכִּי לֶקַח טוֹב נָתַתִּי לָכֶם תּוֹרָתִי אַל תַּעֲזֹבוּ ׃ – „Mert jó tanítást adtam nektek, a Tórámat el ne hagyjátok!”

Jegyzetek

[1] אֵין בֵּית דִּין יָכוֹל לְבַטֵּל דִּבְרֵי בֵּית דִּין חֲבֵירוֹ, אֶלָּא אִם כֵּן גָּדוֹל מִמֶּנּוּ בְּחָכְמָה וּבְמִנְיָן. – „Egy vallási bíróság nem semmisítheti meg egy másik vallási bíróság döntését, csak ha nagyobb nála tudásban és számosságban.” Lásd Misná Édujot 1:5, Megilá 2a, Moéd Kátán 3b, Ávodá Zárá 36a, Gitin 36b, Misné Torá Mámrim 2:2.

[2] Minden pesti zsinagógában volt régebben legalább egy Erbst Hari bácsi, Kovács Tibi bácsi, Lefkovics Sándor bácsi, Garami Laci bácsi, Deutsch Gábor bácsi, a lista hosszú.