Jitzhak főparancsnok 9. rész: Havdala, avagy újabb családtörténetek
– Csak Pesten divat ez a titkolózás, a gyerekek előtti hallgatás. Hédi a múltkor kijelentette, hogy ő semmit nem mesél el Péterkének. Az unokám már nem fog tudni semmit negyvennégyről, a zsidógyilkosságokról, a családunk elpusztításáról – mondta Ella könnyes szemmel.
Képünk illusztráció
– Havdaláig játssz, aztán énekelünk, ünnepelünk – szólt be a fából ácsolt konyhába Rózsi.
Különbözőképpen ünnepeltük a várdai évek alatt ezt a szombatot a következő héttől elválasztó megemlékezést. Volt úgy, hogy Rózsi és Elihu bácsi otthon gyújtották meg a több szálból font havdalagyertyát, s együtt mondták el az ilyenkor szokásos szombatbúcsúztató imát. Meg-megnézték a körmeiken tükröződő gyertyalángok fényét. Áldást mondtak a borra, ima közben, majd utána a kis toronyszerű, áttört mintázatú ezüst fűszertartóban lévő illatos fűszereket is megszagolták. Szegfűszeg, szegfűbors és fahéj volt a böszomimnak nevezett tartóban. Rózsi ezüst böszomimja a szombati havdala szertartást kivéve a komódon, az ezüst gyertyatartó mellett állt. Nagy becsben tartotta, eredetileg Rozika nagyanyámé volt, akinek a halála után apám sok más ezüst tárggyal és néhány ékszerrel együtt a gondjaira bízta. Apámék szinte minden olyan, egyébként értékes tárgytól igyekeztek megszabadulni, ami a zsidóságukra emlékeztette őket. Szerettem ezt a jó illatokat árasztó, kis vártoronyra emlékeztető böszomimot. Ha felnőttként zsidó múzeumokban, régiségkereskedőknél megláttam egy-egy ilyen fűszertartót emlékeimben felidéződött a várdai vályogház szobájának illata, amelyben a fűszerek édeskés aromája bizony a vizes falak árasztotta dohszaggal is keveredett. Ez volt a „várdaszag”, aminek emléke a fonott több lánggal égő gyertyák fényével, a megivott pár kortynyi édes bor ízével társult. Még néha az ilyenkor elmondott ima kezdete is megszólalt bennem: „Hiné Él J’súáti” – többet akkor sem tudtam megjegyezni belőle.
Adódott olyan szombatot búcsúztató, amit a kis imaház melletti kultúrteremben tartottak. Elihu bácsi csak tanháznak nevezte. Ilyenkor együtt ünnepeltek, imádkoztak és közös kiddust tartottak, az otthonról hozott süteményekből, sőt maradék szombati ételekből is ettek az ünnep résztvevői.
Ezen a szombaton négyen tartottuk a havdalát, ugyanis eljött Rózsi egyik barátnője, Fleischer Ella néni, egy vele egykorú kedves asszony, aki egyedül élt. Amint kitágult orrcimpával megszagoltam a fűszertartót, Rózsi megjegyezte, hogy amikor még élt a nagycsalád legalább három ilyen tartó kellett, hogy a havdalánál mindenkinek jusson az illatból. Éreztem, hogy ez a megjegyzés nekem szól, aki előtt már nem kell annyira rejtegetni a múltat, ama bizonyos nagycsalád eltűnésének történetét.
– A Rozika nagymamáék családját mondod? – kérdeztem, hogy érezze, minden rejtett üzenetet értek.
– Bizony…volt úgy, hogy húsz-huszonöt ember ült a nagybajomi házunk ebédlőjében, apád összes testvére, a nagyszüleid, a dédszülőkből, aki élt, s mindenki hozta már az új családját. Már aki a közelben élt és el tudott jönni.
– Mi is sokan voltunk, ha húszan nem is, de tíz-tizenkét családtag ott imádkozott – jegyezte meg a vendégünk. – De szép is volt, csak volt! – s itt elcsuklott Fleischer Ella néni hangja. Majd egy kis szünet után sorolni kezdte az egykori családtagjait. A felsorolásból megértettem, hogy senki sem él már, s hogy a mi családunkhoz hasonlóan az ő hozzátartozói is meghaltak, ami az elmúlt két nap tapasztalati tükrében egyet jelentett bennem a megöléssel, Auschwitz-cal, a gázzal, sőt még a légyfogó Elihu által elmesélt példázatával is.
– Bergen-Belsen egyik munkatáborában, ahova Auschwitz után kerültem, egy kicsit rendesebb táborparancsnok volt, s ott is tudtunk sabeszt, meg havdalát tartani – kezdett bele egy újabb történetbe Ella néni. Mesélt arról, hogy miként spóroltak szerdán, meg csütörtökön a fekete, korpás kenyérből egy-egy darabot, hogy péntek este legyen ünnep, egy kicsivel kevesebb éhezés, s hogy egy mezőn talált száraz virágokból font, némi illatot adó kis csokor miként varázsolódott böszomim-má a havdala idejére. Ez volt a pillanat, amikor elindultam azon az úton, ahová majd fél évszázaddal később Kertész Imre Sorstalanságát olvasva érkeztem el, vagyis, hogy rádöbbenjek arra, hogy még Auschwitzban, Bergen Belsenben, az éhség és a pusztulás szörnyűségei között is létezhetett egy-egy pillanatra boldogság. Ezt ott, akkor persze nem tudtam, csak elcsodálkoztam azon, hogy mindez hogyan lehetséges, miként van ereje az embereknek ezekre a varázslatokra.
Fleischer Ella néni sokáig mesélt Bergen Belsenről, az ottani hanukáról. Rózsi gettó történetekkel egészítette ki mindezt. Mintha vetélkedtek volna abban, hogy melyikük szenvedett többet, kinek nagyobbak a veszteségei, fájdalmai. Elihu bácsi pedig a foteljébe ülve elszundított Közben játszottam a fűszertartóval, a torony, a csúcsán lévő picinyke zászlócska lovagvárat varázsolt a képzeletembe, s a szépen megmunkált, áttört tartórészből áradó finom illat pedig valahogy oldotta a két nő történetei nyomán előtörő, egyre erősödő félelmeimet.
Rózsi észrevette, mintegy menekülésképpen játszom olyan elmélyülten a böszomim-el, s talán magában észbe kapott, hogy valahogy még sincs rendjén egy kilencéves gyerekre is rázúdítani Bergen Belsen összes borzalmát, a Kazinczy utca gettó heteinek, egyébként suttogva, rejtetten általam már otthon is sokszor hallott, vagy legalább is megsejtett történeteit. Ezért felém fordulva nekem szóló magyarázatba kezdett. Ilyenkor volt egy jellegzetes arckifejezése, ami a mosoly és az erős koncentrálás elegye lehetett. Úgy akart mesélni, tanítani, hogy valójában ne érezzem, be akar vezetni a vallás, a zsidóság titkaiba, mintegy pótolni akarja a szüleim e téren elkövetett mulasztásait.
– Azt tudod, hogy a szombat idején meggazdagodik kicsit a lelkünk, s ez a gazdagodás egészen a havdala végéig velünk marad. S tudod, mi önti belénk ezt? A fűszerek édes illata, amely a lelkünknek ad valami szépséget, gyönyörűséget. S ilyenkor estefelé ettől a gyönyörűségtől búcsúzunk egy hétre, azért szagoljuk ima és beszélgetés közben olyan gyakran a bösszomim-ot.
Nem igazán értettem Rózsi magyarázatát, de legalább véget vetett a szenvedések, borzalmak iménti felidézésének. Szívem szerint a vendégünket kérdeztem volna meg a gázról, a haldoklásról, s leginkább arról, hogy ő vajon, ha csak pillanatokra is, de találkozott-e a Teremtővel. De nem tudtam, hogy kezdjek a kérdésemhez hozzá.
– És ott, ahol tetszett lenni, ahol hideg volt és éhes volt mindenki – kezdtem bátortalanul a kérdést – ott voltak gyerekek?
Gyerekek!..Édesem, addigra, ők már mind füst voltak, meg egy kevés hamu. De ez nem neked való! – hárította el a további választ. Soha ne tudd meg ezt a szörnyűséget. Hogy voltak-e gyerekek? Jóformán fiatal nők is alig voltak. Addigra már…
Itt kurtán furcsán elhallgatott.
Ott maradtam az asztalnál, figyeltem a gyertya lobogását, amint a légáram mozgatta a két kanócon sárgálló, vöröslő lángokat. Elihu bácsi ütemesen horkolt, a két nő hosszú ideig hallgatott.
– Tomi mindent tud, az Teichner fiú és Citrom jócskán felvilágosították! – törte meg a pillanatnyi csendet a nagynéném.
– Csak Pesten divat ez a titkolózás, a gyerekek előtti hallgatás. Hédi a múltkor kijelentette, hogy ő semmit nem mesél el Péterkének. Az unokám már nem fog tudni semmit negyvennégyről, a zsidógyilkosságokról, a családunk elpusztításáról – mondta könnyes szemmel.
Tudtam, hogy Ella néninek van Pesten egy lánya, sőt unokája, tehát értettem ezt a megjegyzést. Eltűnődtem, hogy Pesten vajon miért titkolnak el mindent, s itt miért beszélnek nyíltan arról, ami történt.
Címkék:emlékezés