Jitzhak főparancsnok 8. rész: Vetkőztetés
Viszonylag sokáig aludhattam, mert szombat lévén, a hétköznapoktól eltérően, semmi mozgás nem volt reggel a konyhában. Amint kitámolyogtam a fénylő reggelben, Rózsi a verandán ült, tegnap lefőzött hideg kávéját kavargatta, ebben is tartotta a tűzzel való foglalatoskodás tilalmát, s gyönyörködött a még friss, üde virágoktól illatozó kertben. Álmosan ásítottam, még tudtam volna aludni.
Képünk illusztráció
– Mosakodj meg felülről, s aztán egyél valamit, az asztalon a túrósbatyú, meg a hideg tej.
–Kakaó? -kérdeztem némi telhetetlenséggel.
– Tudod ma szombat van! Géza már imádkozik a templomban.
Rájöttem, hogy akkor ma meleg kakaó sincs, hiszen ahhoz tűz, de legalább is villanyrezsó kell, meg illik elmenni a templomba is. Nagyon kellett pisilni…Gondoltam rá, hogy előbb leöblítem a kezem, de miután Rózsi nem mondta, hogy azt a tegnap mutatott könyvben megpillantott szabályt nekem is be kell tartanom, a budi felé vettem az irányt. Förtelmes bűz áradt a gödörből, legyek, más bogarak sokasága zümmögött, rászálltak a kezemre, arcomra. Ezt már megszoktam, de elgondolkodtam azon, hogy minek ez a fene nagy kézöblítés, ha a háztól nem messze ott gyűlik mindannyiunk kakája, amelyen hemzsegnek a legyek, s ahonnan egyenesen a kezemre, az arcomra is szállnak. Nagyon szerettem ezeket a várdai „nyaralásokat”, de ezzel a bűzös budival évek multán sem tudtam megbarátkozni. S nem tudtam megérteni, hogy miként viseli el mindezt a kényes, régen mindennap fürdő, a fűtött WC-jű lakás után áhítozó Rózsi. Közben nemcsak pisilnem kellett, hanem muszáj volt ráülni erre a nyűtt, s minden klórmeszezés, fertőtlenítés ellenére eléggé mocskosnak tűnő padra. Ráadásul a deszkából kivágott kör valahogy szerencsétlenül mindig hozzáért a fütyimhez. Ez még további irtózat forrása volt. Mindig a budin ülve jutott eszembe az otthoni WC, a tisztasága, a kővének piros és fehér kockái, meg a tartóból harmonikaszerűen kibújó, puha WC papír. Itt az Új Élet, a Szabolcs Népe, a Nők Lapja meg a Kisiparos Újság felvágott lapocskáival kellett megtörölni a fenekem. Egy darabig ültem az átkozott deszkán, s rájöttem, hogy ma ki kellene békülni Smiluval. Ha valamiért, hát ezért igyekeztem a zsinagógába, egyébként ezen a szombaton valahogy nem volt kedvem ténferegni templomban, az imádkozó emberek között. A péntek este valahogy mindig ünnepélyesebb és pergőbb volt. Az este áhítata megérintett, de a verőfényes szombatokon nem vágytam a templomba. Egyszer csak megakadt a szemem a budi tetejének gerendájáról lelógó légyfogón. Épp zizegett egy foglyul esett légy. Utolsókat rúgta. Felidéződött Elihu bácsi története a priccsen életüket befejező társaikról, az ételük megevéséről, a pokrócuk lehúzásáról. Próbáltam elképzelni, de megrettentem.
Étvágyam sem sok volt, felhajtottam a föles, zsíros tejet, s a bögrét betettem a kék színű, tejes mosogató edénybe. Erre nagyon kellett ügyelnem, mert ennek eltévesztése volt az, amiért a legtöbb szidást kaptam az egyébként szelíd, vajszívű Rózsitól. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, s egyedül elindultam a közeli zsinagóga felé.
Reb Keszler fején hatalmas imakendőjével némán, majd hangosan előimádkozott. Ilyenkor a frigyszekrényből kiemelt Tórából olvastak, a felolvasó egy mutatóujjat formázó eszközzel követte a tekercs lapján fekvő szöveget. Nem ért hozzá a régi pergamenhez. A hangos imarészeknél egyik ember megpróbálta túlkiabálni a másikat. Sorba hívták fel a férfiakat a Tórához, a szószékre, amit itt bimának neveztek. Valahogy untam ezt a délelőttöt. De nemcsak én, hanem a fiúk nagy része is. Kettesével kezdtek kilógni a zsinagóga kertjébe.
– Ráérünk a Muszafra visszajönni – mondta Reich Miki. Tudtam, hogy ezt akkor mondják, amikor visszateszik a Tóra-tekercseket a frigyszekrénybe.
A templom kikövezett kertrészén túlra, a kisebb füves hátsó udvarra futottunk mindannyian. Kora délelőtt volt, de már forrón sütött a nap. Igazából jobb lett volna a zsinagóga vastag falainak hűvösében maradni, de nem akartam kilógni a sorból, meg egyébként is Smilu közelébe szerettem volna kerülni. Kergetőzni kezdtek a gyerekek, meg valami jiddis kiszámolósdit mondtak egymásnak. Egyszer csak valamelyik fiú, talán Klein Robi vagy Karádi Laci, a nyelvével csettintve, kacsintással jelt adott a többieknek, akik mintha egy előre megbeszélt terv alapján cselekednének, körbevettek, s lökdösni kezdtek.
-Te pesti, te nem vagy zsidau…nem vagy zsidau! Amhórec – gój…gój – kiabálták felém.
Nem tudtam mitévő legyek. Ha nem vagyok nektek zsidó…akkor nem vagyok, bánja a fene – gondoltam. S mégis, szinte teljesen önkéntelenül halkan mondtam nekik: Hülyék vagytok…honnan veszitek? A meglepetéstől alig jött ki hang a torkomon.
Tovább lökdöstek, egyre durvábban. Egyszer csak a kövér, erős Lejbovics Tibi hátulról a hónom alatt erősen megszorított, valaki hátracsavarta a karomat, majd Smilu és Reich Miki lerántották a kék rövidnadrágomat, s erőszakkal leráncigálták a fehér kisnadrágot. Rúgni, kapálózni próbáltam, de ők öten-hatan támadtak. Közben leverték az orromról a féltett szemüvegem, szerencsére a fűbe esett.
– Könyörgöm vegyétek fel…kikapok, ha eltöröm…nem fogok látni!
– A szemüvegét vegyétek fel! Szólt rájuk Goldmann Pityu. A fejemről leesett kis kék-fehér kipa.
Ott álltam, körbefogva, félig meztelenül, és mindenki ágyékomat bámulta. Égett az arcom, bőgtem, folytak a könnyeim.
– Fiúk ez tényleg zsidau…ennek vout brisze,– állapította meg Teichner Smilu.
– Azt mégse hiszi a Teremtőt – mondta nem csekély értetlenséggel Lejbovics.
– Pedig Pesten is van ám sok igazi zsidau, a Kazinczy utcában van a zsinagógájuk – kiabálta harsányan valamelyikük.
Elengedtek a szorításból, egy pár pillanatra csend lett köztünk. Megszégyenülten álltam. Kissé tágult a fiúk köre. Kezdtem visszahúzni a fűből az odalökött kisgatyát, meg a felsőt. Szerencse, hogy gumis volt ez az Apa régi nadrágjából csináltatott rövid ünneplő nadrág. El akartam menekülni, éreztem, hogy ezekhez a fiúkhoz semmi közöm nincs. Szégyen nehezedett rám. Elhatároztam, hogy még ma összepakoltatom Rózsival a holmimat és akár egyedül is hazamegyek. Lassan abba maradt a szipogásom, kivettem a zsebkendőm és megtöröltem a bekoszolódott okulárémat.
A fiúk eddigi erőszakos, már-már kegyetlen tekintete hirtelen megváltozott. Vagy négyen öleltek meg egyszerre.
– Na ne bőgj…Tomi…nem történt semmi. Körül vagy metélve, oszt rendbe van minden…tanulni még lehet még – mondta bátorítóan Klein Robi.
– Én tudtam…tudtam, hogy Weinberg bácsi nem enged be egy gojtét a házába – mentegetőzött tovább. Tudtam, hogy Rózsika néni rokona nem lehet goj!
Mindegyik fiú átfogta a vállam, ezt bocsánatkérésnek szánták, de a seb, amit az erőszakuk belém égetett ugyanúgy fájt. Félrevonultam és bőgtem újra és újra. Hiányzott Anya és Apa, meg Jolán nagyanyám is. Éreztem, el kell nekik mesélnem az engem ért megaláztatást, sérelmet. Haza kell mennem, elromlott itt minden. Itt ellenséges lett mindenki. Közben Smilu jött oda hozzám és a földről felvett kipámat a fejemre helyezte.
– Nem szabad fedetlen fejjel lenni itt!
Két kaftános öregember jött a közelünkbe, a zsinagóga mögötti téglából épített illemhely felé indultak. Ránk kiabáltak jiddisül valamit. Valami szidásfélét.
– Be kell menni…jön a Muszaf…meg kék csókolni a Tórát! – bíztatta befelé a fiúkat valamelyik gyerek.
Leültem Elihu bácsi mellé a padba. Láttam, hogy becsukott szemmel imádkozik, s imája mintha sírással vegyes lenne: Oj vájmir..Oj vájmir- ennyit hallottam ki a gyorsan mormolt héber ima szövegéből. Ültem mellette magamba roskadtan. S ebben a pillanatban ötlött belém, hogy miből bizonyosodhattak meg a fiúk mezítelen alsótestem, ágyékom, fütyim láttán arról, hogy mégis zsidó vagyok. Mi van, mi lehet rajtam, amiből ezt ennyire biztosan tudni lehet. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy közben minden imának vége van, szinte nem is láttam, amikor visszahelyezték a Tórát a Frigyszekrénybe, semmit nem érzékeltem a zsinagóga történéseiből.
– Menyünk haza- lökte meg a vállam Elihu bácsi. Szótlanul bandukoltunk a rekkenő hőségben. Nem mertem levenni a kipámat.
Otthon Rózsi az imakönyvét olvasva ült a veranda fonott karszékében. Végignézett rajtam és összecsapta a kezét: Hogy nézel ki Te fiú, a fél inged kinn a nadrágodból, és valamivel összekented a fehéringed hátát. Gyere ide…befeküdtél a fűbe?
– Birkóztunk egy kicsit a fiúkkal – hazudtam.
– Na ezek is szépen tartják a vallást…Héder, meg ima naponta sokszor, de sabbatkor bírkóznak a templomkertben. Vesd le az inget, hozok a bőröndből egy másikat.
A veranda étkezőasztalán ott illatozott a libazsírral, hagymával készült kifagyasztott pólisi tojás és a kenyeres kosárban a letakart barchesz. Elihu bácsi szép szeleteket szelt, s vastagon megkente a maga kenyerét, majd mohón enni kezdett, közben nekem is vágott egy szelet kalácsot. Éhes voltam, A bennem lévő bánattal vegyes feszültséget, a szégyenemet valahogy ki kellett adni magamból. Már akkoriban tudtam, hogy ilyenkor jó, ha önfeledten eszünk, mintegy az ízekkel egyensúlyba hozva megbomlott örömháztartásunkat. Apától tanultam ezt a bölcsességet – most nagyon rám fért az ízek keltette öröm, amely lassan feledtette a honvágyamat, a szüleim hiányát, sőt még talán a szégyent is.
A szomorúság időről időre rám tört. A sólet, a libahús, a töltött nyakból vágott pirosas szeletek finom ízei el-el nyomták a bennem kavargó fájdalmat, időnkénti sírhatnékot, a szüleim utáni vágyat. El kellene menni innen – ismételgettem magamban. Minden idegen ebben a városkában, sőt még ebben a házban is.
Rózsi és Elihu bácsi ebéd után bevonultak a házba egy kis sziesztára. Egyedül maradtam a verandán. A kert füves részén ott állt a nap felé fordítva egy rozoga nyugágy, Rózsi szokott benne napozni. Beleültem, gondolataimba mélyedtem. Egyre jobban fájt a velem szemben megnyilvánult durva erőszak, amit a fiúk ölelése, baráti hangja sem tudott feledtetni. Mi lehet rajtam, milyen jel lehet az ágyékom, a fütyim tájékán? Ez a kérdés izgatott. Miután tudtam, hogy a kerítést befutó növényzet miatt a kertbe nem lehet belátni, lehúztam a rajtam lévő kopottabb, játszásra való rövid nadrágom, vele együtt a fehér alsómat is a combom közepéig. Figyelmesen néztem az alsótestem, tapogattam a heréimet, majd tüzetesen a nemi szervem, néztem, vizsgáltam, de nem találtam semmi különöset. S abban a pillanatban lassan ágaskodni kezdő leendő férfiasságom bámulva, belém villant anyám sokszor elmondott szigorú intelme: „lehetőleg tornaórán ne nagyon légy meztelen…nem illik, ne lásson idegen!” Olyan intelemnek véltem ezt is, mint a mindig legyen nálad zsebkendő, vagy a ne nagyon vedd le a szélben a pulóveredet féle óvatoskodást. Azaz elengedtem a fülem mellett.
Egyszer visszakérdeztem: ha rajtunk van a fütyink, akkor miért kell annyira szégyellni? De Anya az ilyen kérdésekre sohasem válaszolt. Azt is észrevettem, hogy amikor régebben ő fürdetett vagy később csak jelen volt a fürdőszobában, amikor feltárult meztelen testem, s ágyékomra pillantott, mintha valami komorság vagy inkább rosszallás ült volna ki az arcára. Mindezt a meztelenségem tényének tulajdonítottam. „Bizonyára Anya szégyenlősebb, mint én” – gondoltam ilyenkor. De a dolognak nem tulajdonítottam jelentőséget.
Mit láttak rajtam, ami végül is a velem szembeni ellenségességet egyfajta baráti viszonnyá változtatta? Miért fogadtak be? – motoszkált bennem a kérdés. Ültem és bámultam magam, akkoriban kezdtem felfedezni, hogy a fütyim simogatása kellemes. Talán akkoriban kezdtem magam, a testem szeretni, bár még nem maszturbáltam tudatosan. S mint derült égből villámcsapás, a ruhátlan alsótestem vizsgálgatása közben nyílt a verandára vezető konyhaajtó, s a kilépő Rózsi megpillantotta meztelenségem, megzavarta a testem különös jeleinek keresését. Elsüllyedtem a szégyentől. Még csak ez hiányzott!
– Na mi van…már hiányoznak a lányok? – mondta kissé gúnyosan, de alapvetően nevetve, nem megszégyenítve. Jaj szalad az idő…ha a fütyidre nézek, eszembe jut a történet, de ehhez még végképp kicsi vagy, bár látom, rendesen nő már a szerszámocskád.
Arcom égett, szégyen és bűntudat kavargott bennem. Szerettem volna a föld alá bújni. Rajtakaptak valamin, amiben persze ártatlannak éreztem magam. Rózsi a kert végében lévő budira igyekezett. Amíg a dolgát végezte, elhatároztam, hogy mindent bevallok, a fiúk erőszakosságát, az engem ért megaláztatást, a szemüvegem leverését. Talán ez némi magyarázatot ad majd a nagynéném számára, aki rajta kapott valami, anyám szerint illetlen, sőt mi több, bűnös cselekedeten. „Nem arra való, hogy játszunk vele!” – hangzott el gyakorta otthon, ha észrevette, hogy valamiért odanyúlok.
Rózsi miután megmosta a kezét, körtékkel, barackokkal teli gyümölcsös tálat tett a veranda asztalára.
– Egyél, a mézédes körte majdnem olyan jó, mint a lányok – bátorítását jó ízű kacagása kísérte.
– Csak azt néztem, hogy mi van ott lent, ami más, mint a többieké – kezdtem kissé elcsukló, szabadkozó hangon.
– Miért, ki mondta, hogy más vagy ott?
– Ma a zsinagógába Lejbovics Tibi és a többi fiú letepert, lerángatták rólam a nadrágomat és megnézték, hogy zsidó vagyok-e.
– Miért hagytad, te kis buta…még ilyet! Ilyenek ezek! Nekik én nem vagyok elég kóser, az unokaöcsém nem elég zsidó – szinte kihevült a méregtől. Most elmegyek ehhez a tehén Lejbovics Mancihoz, nem érdekel, hogy szombat van, és olyan patáliát rendezek. Hogy jön ahhoz a tökkelütött fia? Még ilyet! – ismételgette Rózsi többször. Aztán egyszerre nyugalom szállta meg az arcát, hosszan hallgatott, engem nézett majd átnyúlt az asztal felett, s hosszan simogatta a fejem.
– Gyere ide hozzám!
Magához ölelt, többször megcsókolt, hosszú ideig az ölelésében tartott. Szerettem Rózsit, abban a pillanatban kicsit pótolta az előbb még hiányzó Anyát, Jolánt. A testének melegsége, a lélegzete nagyon kellett akkor ott.
– Látod a nagynénéd megint előre volt okos,…de lehet, hogy az Örökkévaló akarta így.
Nem értettem, mire céloz. De most az ölelése, a szavai, a testéből áradó levendula illatú melegség fontosabb volt a mondatai értelménél.
– Amielőtt, Anyád nem akarta, hogy ahogy az nálunk szokás, körülmetéljenek – kezdett a történetbe.
A körülmetélés szót már sokszor hallottam, itt is, de otthon is. „Nincs körülmetélve” – mondta egyszer Jolán Lányi Gyuriról a a házunkbeli barátomról. Bandiról, a Mauthausent megjárt anyai nagybátyámról, sokszor elmondták, hogy voltak jó papírjai, „de hát a körülmetéltsége miatt ” S ma a fiúk is emlegették rólam ott a templomkertben: „Körül vagy metélve”. Akkor fogadtak be, amikor meggyőződtek erről.
– Anyád tiltakozott, hallani sem akart róla, Rozika nagyanyád meg azt mondta, ha nem metélnek körül, nem enged be a lakásba – folytatta a történetet Rózsi. Ahogy beszélt, rá nem jellemző módon, kereste a szavakat, hogy megszelídítse számomra a mondandóját. Anyádnak is igaza volt, meg szegény nagyanyádnak is. Napokon, heteken át, ha előjött ez a téma, mindig veszekedés lett a vége.
– És Apa…ő mit szeretett volna inkább?
– Békét… ő hajlott volna valami csalásra. Tudod a nagyanyád vak volt. Apád kitalálta, hogy rendezünk egy keresztelőt…ugyan mi nem így hívjuk, brisz a hivatalos neve. Eljön az a szakember, a mohel, aki a zsidó fiút nyolcnapos korában körülmetéli, imádkozunk, eszünk, ünneplünk, aztán minden rendben lesz. Engem kért meg, hogy Smelczer Izsákot a Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbiját és mohelját vegyem rá pénzért, hogy belemenjen a csalásba, aztán adja ki a papírokat.
– És Anyának ez jó volt?
– Nem.. Ő kezdettől fogva nem szerette szegény Rozika nagymamát, mint ahogy Rozika sem Anyádat. Anyós-meny háború volt ez, meg az is belejátszott, hogy sem Anyád, sem Jolán nagymamád nem voltak vallásosak, nem tartották a kóserságot, sőt a zsidóságot sem. Ez olyan bűn volt Rozika nagyanyád szemében, amit nem tudott elviselni. Akkor már nagyon beteg is volt, igazában nem tudta felfogni az öt fia halálát. Ha megszólalt a csengő otthon, azt hitte valamelyik mégis hazatért. „Ugye a Gyurim jött…vagy inkább a Ferim?”– kérdezte gyakorta.
Ezek azok a fájdalmas titkok, amikről otthon csak suttogva lehet előttem beszélni – ismertem fel a helyzetet azonnal. Ezért nem jön meg sohasem Apa öccse Gyuri, s ezért siratja még mindig Apa bátyját, a férjét Rózsi, ezért Apa nevelte valójában Rózsi fiát, Lacit, az unokatestvéremet. Olyan könnyen jött a valójában régóta bennem lappangó történet pontos felismerése.
– Mit metéltek le rólam? – kérdeztem Rózsit, mintegy kérdőre vonva.
– Még nem tartunk ott a mesémben. Elmentem rabbi Smelczer Izsákhoz, remegő térdekkel, a gyomromban hatalmas gombóccal, félve, rettegve, pedig az öreg rabbi régóta ismerte az egész családunkat. Amikor előadtam apád tervét, attól féltem, hogy kizavar az irodájából. De ehelyett, hosszas hallgatás után csak ennyit mondott „Rendben Rózsikám!” „Ma ezt tudjuk tenni, hogy védjük a gyerekeinket.” „És az Örökkévaló…a Törvény?” –akartam mondani, de mielőtt megszólalhattam volna, már vette is elő a naptárát és időpontot nézett. Épp augusztus 1-re esett a nyolcadik napod. Megegyeztünk. Hazamentem, elmondtam anyádnak és apádnak.
– Na most akkor mégse vagyok? – a körülmetélés szót valamiért nem mertem, nem akartam kimondani.
– Belebetegedtem ebbe a csalásba, Te sírtál az egyik szobában, anyád tejlázzal a másikban, én meg szemben ülve vak nagyanyáddal, az anyósommal, a megölt Ferim édesanyjával. Szó szerint belebetegedtem, eszembe jutott az a szép régi nagycsalád, a kaftános nagy-, déd és ükapák, a nyolc-tíz gyereket szülő gyönyörű, testes asszonyaik. Két éjjel nem aludtam, hánytam, hasfájás jött rám. Két nappal a csalás megtörténte előtt felhívtam az öreg jóságos rabbit és időpontot kértem tőle. Egy óra múlva ott ültem sírva az irodájában.
– Meggondolták magukat?- kérdezte nyugodt, de némileg gúnyos hangon, közben a szakállával játszva.
– Legyen igazi brisz, legyen egy igazi, jó kis zsidó fiú ez a mi kisfiunk. Annyi férfit öltek meg a mieink közül – mondtam sírva. Nem tudom megtenni a haldokló anyósommal ezt a bűnt. Smelczer Izsák hagyta, hogy kisírjam magamból a többnapi idegességet. Majd csak annyit mondott:
– Egészséges a kis jövevény?
– Igen – feleltem.
– Elsején 10 óra..Rendben?
Bólintottam.
– Köszönje meg az Örökkévalónak, hogy jó útra vitte..Látja, úgy van hatalma felettünk, hogy sokszor nem is tudjuk – jegyezte meg a rabbi kissé kioktatóan.
Észre sem vettem, hogy még mindig Rózsi ölelésében, majdnem az ölében vagyok, hogy mindkettőnk ruhája átizzadt, hogy összekeveredtek a testünkből áradó illatok, izzadtság, levendula kölni, s egy kisgyerek lassan férfiszaggá érő testszaga.
– Legyen ez a mi titkunk! – mondta a lassan pergő könnyeit törölgető Rózsi.
Örültem, hogy valami bizonyosságot kaptam a titkokról. Arra gondoltam, hogy amint haza megyek elmondom a szüleimnek: mindent tudok. Tudom, Gyuri és apa többi testvérének megölését, tudom, hogy körülmetéltek, és zsidóvá tettek. Innentől nem kell már suttogni, alakoskodni. Majd hirtelen belém mart a felismerés: Apa és Anya egyfolytában hazudtak nekem, ez jobban fájt, mint a délelőtti leteperés és a meztelenre vetkőztetésben megnyilvánuló megaláztatás. A budi magányába menekültem, s sírtam, keservesen. Úgy éreztem, hogy a szüleim hazugsága valójában olyan csapás, amit nem lehet kiheverni.
– Most sírsz, akkor bezzeg épp, hogy felsírtál, amikor azt a kis bőrkét levágták rólad, majd rögtön elaludtál – hallottam Rózsi hangját a budi becsukott ajtóján át. Közelről jött a hangja. Kiderült, hogy a budi előtt hallgatta a sírásomat.
Ezen a délutánon a Havdaláig jó volt begubózni a nyári konyha magányába, játszani a focipályás golyós játékkal. Sokszor sikerült az egyik kapuba lökni a parányi acélgolyót. Még a legyek és darazsak zümmögése sem zavart, s észre sem vettem, hogy a tegnap felrakott légyfogó szinte feketéllett a ráragadt rengeteg bogártól.
