Jitzhak főparancsnok 4.rész: Nyulak néni krumpli levese
Unatkoztam, a zsidó fiúk mellett én minden gond nélkül játszhattam, beszélgethettem a környező udvarok nemzsidó gyerekeivel. Ott is idegen voltam, Weinberg rokon voltom, pestiségem, de legfőképp zsidóságom okán.
Képünk illusztráció (Forrás: sulinet.hu)
-Akkor ebédig játszom a Nyulak fiúkkal…Hányra kell jönni ebédelni? – kérdeztem Rózsit.
-Majd kiabálok, de sokára…még most kezdem odatenni a csirkegulyást…Géza csak délután jön meg.
Elihu bácsit Rózsi a magyar nevén szólította, vagy fiamnak nevezte. A közel hatvanéves új nagybácsi, a jó kezű bádogos valamelyik közeli faluban, talán Dögében járt, csatornát tett fel egy parasztgazda házára. Gyakran kellett a környék falvaiban szerelnie a két inasfiúval. Ha szekérrel szállították ki a helyszínre a csatornaszálakkal együtt, néha én is felülhettem a zörgő kocsira, vele mehettem, figyelhettem, hogy hogyan dolgozik, hogyan beszél a háziakkal. A parasztemberek szerették a zsidó mestert. Egy ereszcsatornát szerelő bádogosmestert rendszerint megkínáltak ebéddel, épp úgy, mint az inasait vagy a magával vitt segédet. Elihu bácsival is próbálkoztak.
– Ugye nem sértjük meg egy kis gulyással, paprikás krumplival? – kérdezték gyakorta.
– Nem sértenek meg, de én nem ehetek magukkal, tartom a vallást, ne sértődjenek meg maguk sem – hárította el ilyenkor a kínálást.
Ahol én vele jártam, ebből soha nem volt gond. Tudomásul vették ezt a másságát. Paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, esetleg egy-egy főtt tojást persze mindenütt elfogadott, s mindig elmondta, hogy miért szabad ezt bárhol enni, s miért nem eheti meg a húsos ételt, még akkor sem, ha baromfiból vagy marhából főzték.
Átmentem a szomszéd házban lakó Nyulakék portájára, álltam a kerítésnél, Bogár a haragos, harapós pulikutya jelezte, hogy idegen érkezett. Nyulak néni, a fiúk édesanyja jött ki, köszönésem után kedvesen kérdezett:
-Játszódni jöttél-é kis pesti kisfiú? Jancsikához-é vagy Danikához? Ugye Tomi vagy? Weinbergék rokona? Ösmerlek.
Addigra Jancsi már ott állt nyári konyhájuk ajtaja előtt. Egy kis klottnadrág volt az összes öltözete, szinte mindig mezítlábasan járt. Ha találkoztunk, vagy együtt játszottunk, csodálkoztam, hogy bírja a talpa a forróságot, a szúrós köveket.
-Gyere be hozzánk…játszottál már itt, Jancsika is volt többször nálatok. Még egész kicsik voltatok, mikor ment által hozzátok.
Nyulakék még talán Elihu bácsiék házánál is szegényesebb vályogházban laktak. Dani volt a legidősebb gyerek, talán tizenkét éves, Jancsi pont egyidős velem. Vékony, inas, csontos fiú, még négy kisebb gyerek élt a családban. Nyulakné gyakran járt Rózsiékhoz takarítani, mosogatni, különösen péntekenként. Rózsi nagyságos asszonynak szólította a nagynénémet.
Hosszú ideig álltam a kerítés előtt, féltem Bogártól, csak akkor mertem bemenni, amikor a csirkéknek elkerített udvarfélébe beterelte Jancsi a kutyát. A nádtetős ház oldalához hozzáragasztottak valami nyárikonyha-félét, ott volt éppen az egész család, az udvarnak a ház mögötti részében volt a disznóól, az elkerített udvarrészen csirkék szaladgáltak. Eléggé erős trágyaszag áradt az ólak felől. A nyári konyha bejárata előtt egy rozoga kecskelábakon álló asztalon egy jókora fazékban épp gőzölgött a frissen főtt krumplileves, a legkisebb kétéves forma fiúcskát, Ferikét épp etette Nyulak néni. Jancsi is ebédelni készült, kezében nagydarab karéj kenyér, ölében egy kék pléhtál, egy ócska sámlin ült, mielőtt jöttem már kanalazta a levesét.
-Jancsika ebédel, be kék neki fejezni, mert soványka. Megvárod-é?
Zavarban voltam, el akartam menni, nem akartam egy idegen család ebédjét zavarni. Otthon sem szerette a nagyanyám, ha valamelyik barátom ebéd közben hívott játszani.
-Elmegyek, majd visszajövök máskor – mondtam szabadkozva.
-Megkínálhatlak-e kis pesti fiú? Eszel-é nálunk? Szegényes krompéleves, de szalonnabőr, meg egy kicsiny füstös csont van benne, meg téfel.
Nem tudtam mit válaszoljak.
-Ehetsz belőle…Weinbergné asszony mondta, hogy ti odahaza Pesten esztek magyarosan.
A magyarosan szót nem igazán tudtam mire vélni. De mostanában oly gyakran nem igazán értettem a mások által kimondott szavak értelmét, hogy ez már kevéssé zavart. Aztán valahogy mégis rájöttem, hogy a magyaros alatt a nem kóser ételt érti.
Finom illata volt a levesnek, meg is éheztem, de nem tudtam, hogy elfogadhatom-e. Inkább nem válaszoltam. Mire felocsudtam, már ott gőzölgött egy pléhtányérban a forró krumplileves, mellette egy jó darab puha kenyér.
– Weinbergné… Rózsi néni sokszor adott maradékot, mikor beteg volt Jancsika apukája, Dani bácsi…s nem volt pénzem bótra, ennivalóra. Egyél csak…nem fogol kikapni – magyarázott az asszony.
– Nem vagyok éhes – füllentettem zavaromban.
-A pulya mindig éhes..egyél csak…had örüljek, hogy most én adok egy ilyen pesti kisfiúnak!
Nem volt mit tenni, leültem az asztalhoz, el kezdtem kanalazni a levest. Finom volt, jó ízű, csak én ettem az asztalnál, s ez némiképp zavart. A többi gyerek szanaszét ült a nyári konyha árnyékában, téglákon, faalkalmatosságokon.
– Jancsika, Dani üljetek már a vendég kisfiúhoz!
Jancsi lassan kelt fel a sámliról, majdnem kilötyögtette a maradék levesét, az anyja segített neki, s az asztalra tette a tálkáját. Együtt ettünk.
– Ízlik-é? – kérdezett Nyulak néni.
– Finom…jó.
– Béluska te meg nem eszel kisfiam semmit…Látod a pesti zsidó kisfiú már majd mindet megette, te meg itt nyammogsz. Enni kell kicsi fiam!
Megrettentem Nyulak néni szavaitól, „pesti zsidó kisfiú”, hirtelen összeszorult a torkom, úgy éreztem, hogy engem is azonosnak vélnek a Héderbeli fiúkkal, Teichner Smiluval, Reich Mikivel, Joellal, és a Héderbe járó többi gyerekkel. Igazán nem tudtam, hogy miért, de nem akartam egy lenni velük, nem akartam, hogy a külvilág azonosítson ezekkel a gyerekekkel. Talán a külsejük, talán a családjaikba záródott megannyi titok, az elkülönülésük miatt.
Letettem a kanalat, nem bírtam enni.
– Csak nem elég volt-é ez a kevéske kolompér?
Nem válaszoltam. Nem tudtam mit tegyek, beleettem a levesbe, ezt már nem eheti meg senki – gondoltam. Nyulakék szegények, megkínáltak, meg végtére is finom a leves, éhes is vagyok. Lassan újra kanalazni kezdtem. Nagyokat nyeltem, jóízűen haraptam a puha, friss barnakenyeret. Időközben Dani a nagyfiú is odaült, s egy újabb tányér levest kanalazott.
– Egyél fiam, egyél, nőjjél! – bíztatta az édesanyja.
Észre sem vettem, egyszer csak elfogyott a krumplileves. Jancsi is végzett a magáéval.
– Tomika, gyere mindennap Nyulakékhoz enni, mert jobban csúszik nekik, ha vendég van. Na, ezzel eldicsekszek, hogy a pesti zsidó kisfiú milyen jóízűen megette a krompélevesemet.
– Köszönöm szépen az ebédet. – mondtam illedelmesen, de majdnem hozzátettem, hogy nem vagyok sem kisfiú és nem szeretem, ha zsidónak neveznek. De végül ehhez nem volt bátorságom.
Nyulak néni egy kék kannából mindnyájunknak vizet öntött.
– -Inni kell! Meleg van, izzadtok.
Jancsival pár szót váltottunk, megbeszéltük, hogy a kertek alatt a földúton elmegyünk a várdai várromokhoz és vissza, ha elenged Rózsi néném. Pumpálni kezdtük Jancsiék egyetlen biciklijét. Jó keményre felfújtuk. Elindultunk Elihu bácsi ócska kerékpárjáért, meg persze az elkéredzkedés miatt is. Mire odaértünk a szomszéd udvarban lévő házhoz Nyulak néni már elújságolta, hogy náluk ettem egy hatalmas tál krumplilevest.
– Nagy dicsőség ez nekem Weinbergné nagyságosasszony, hogy Tomika az én fiaimmal evett…
Nyulak néni váratlanul összecsókolt, nem értettem miért. Nem értettem, hogy mi abban a különleges, hogy együtt ettem a Nyulak fiúkkal.
Rózsi elengedett, s mindketten a váz alatt tekertük az ócska kerékpárokat, vigyáztunk, hogy kikerüljük a földútba mélyedő gumigyilkoló köveket. Észrevettem, hogy Jancsi lábán egy elől kivágott tornacipő van. Sok gyerek járt ilyen elől kivágott cipőben, mivel így oldották meg a gyorsan növő lábak, meg cipőre való pénz szűkösségének problémáját. Végül is a Vár helyett a Nagyállomás felé vettük az irányt, mert Jancsi a barátaitól hallotta, hogy reggel óta bent áll egy „ruszki” szerelvény, tele autókkal, ágyukkal, meg néhány tankkal. A zsidó fiúk is nagy eseménynek tartották, ha a záhonyi határállomás felé tartó katonavonatok a széles nyomtávra való átszerelés miatt itt vesztegeltek. Néha még gimnasztyorkás fiatal katonák is feltűntek vagy a külön tehervagonokban vagy a harci eszközöket szállító platós kocsikon.
Amikor a sínek közelébe értünk néhány szovjet katona épp egy T 34-es rögzítő kötelét próbálta megfeszíteni. A szerelvény körül három-négy katonából álló dobtáras géppisztolyos őrség biztosított.
-Nye…Nye..kiáltottak valakiknek, lehet, hogy épp felénk, s közben a fegyverük csövével és a kezükkel is jelezték, ne menjünk közelebb. Hosszasan bámultuk őket.
– Jau nekik – mondta Jancsi – mennek, vonatoznak, által mennek a Tisza-hídon, jau messzire…
– Lehet, hogy Moszkvába vagy még messzebb – válaszoltam.
Hirtelen eszembe jutott reb Citrom története arról, hogy milyen gyorsan kellett végigszaladniuk Jozsukával, meg a többi gyerekkel a sínek mellett, s milyen gyorsan fel kellett menniük a vagonba. Próbáltam elképzelni az egész jelenetet, de inkább elnyomtam magamban ezt a kora délelőtti emléket. Nyulak Jancsi arcára néztem, arra gondoltam, vajon ő tud-e valamit erről az egész történetről. Majdnem biztos voltam benne, hogy semmit nem tud. Ha az én szüleim, a nagynéném nem beszélnek róla nekem, miért pont Nyulakék beszélnének a gyerekeiknek arról, hogy mi volt itt valaha régen, alig több mint tíz éve. Akkor az időtávok másként érzékelődtek számomra. Egy évtized beláthatatlanul hosszú időnek tűnt.
Támaszkodtunk az ócska bringák termetünkhöz igencsak magas kormányaira, időnként az emeletes állomásépület felé is tekingettünk. Épp megjött egy személyvonat, kosaras asszonyok, vállukra vetett batyukat cipelő férfiak szálltak le. Amint néztük a jövő menő embereket, egyszer csak a katonavonat közelében megpillantottam Reich Miklóst és Teichner Smilut. Hogyan, hogy nem, ők egy ágyút és az azt vontató teherautót szállító platós kocsi mellé férkőztek, s mintha az egyik géppisztolyos katonával beszéltek volna. A nagyon fiatal szőke katonafiú nevetett, Smiluék is visszanevettek, mutattak valamit, talán azt kérték, hogy felmehessenek a platóra. A katona nevetve rázta a fejét, majd egy pillanatra levette keskeny, vöröscsillagos sapkáját és Miki kípájára illesztette. Láthatóan jót derültek mindhárman. Még azt is láttam, hogy Smilu megtapogatja az őr géppisztolyát. Irigyeltem őket. Mégis igaz hát, amivel a Héderbeli fiúk már többször dicsekedtek, „barátkoznak a ruszkikkal”. Egyesek azt is mesélték, hogy már a tankokhoz is felmásztak, sőt be is ültek. A templomudvaron hallgatva ezeket a történeteket, hantázásnak, nagyzolásnak hittem, de most a két szememmel láttam.
– Jancsi, Ti is szoktatok a ruszkikkal barátkozni?
– Nem annyira, csak a zsidauk szeretik őket – válaszolta.
– És miért? – kíváncsiskodtam.
– Mert ők bátrak…már tudnak kicsit ruszkiul.
Nem elégített ki ugyan Jancsi válasza, de nem kérdeztem tovább. Jancsi egyébként is amolyan kevésszavú fiú volt, szótlanul elvoltunk egymás mellett. Többnyire én csikartam belőle ki azt a keveset, amit megtudhattam az életükről.
Közben Smiluék megláttak bennünket, de miután rájöttek, hogy Nyulak Jancsival – akivel egyébként egy iskolába jártak – jöttem, nem akartak megismerni. Magamban találgattam, hogy az állandósuló vitatkozásaink, „amhórecségem” vagy csak a keresztény fiúval való együttlétem, barátkozásom miatt nem álltak szóba velem. Ez utóbbi volt a kerülésem oka. Este a zsinagógában a pénteki istentiszteleten a fiúknak már semmi bajuk nem volt velem.
