Akik ismerik és olvassák Heller Ágnes munkáit (ugye, Orbán úr?), azok
pontosan tudják, hogy intellektuális tisztessége megkérdőjelezhetetlen: a
gondolat, az ész erejével harcolt a mindenkori elnyomás ellen. Akkor
is, ha Sidneyben tanított, akkor is ha New Yorkban – de nem tett és tesz
másként Budapesten sem.

Méltatlan támadások sora éri Magyarország valószínűleg legismertebb filozófusát, Heller Ágnest. Heller soha nem rejtette véka alá Orbán Viktorral szembeni ellenérzését, ezért zúdított a kormányközeli média pergőtüzet az idős filozófusra. 

Milyen módon viszonyuljanak a Jobbikhoz a rádiók és a televíziók a médiatörvénynek a rasszista beszédet tiltó rendelkezéseiből kiindulva? Mikortól lehet azt mondani, hogy szócsövet nyújtanak a Jobbiknak? Mit tartanak követendő példának? Melyek azok a témák, amelyekkel kapcsolatban meg lehet a Jobbikot szólaltatni? Másképpen kell viszonyulnia egy újságírónak a Jobbikhoz, amikor a „cigánybűnözésről” és „zsidó nagytőkéről”, a választási programjáról és szakpolitikai kérdésekről, vagy olyan témákról beszél, amelyekben a Jobbik „a média szövetségese”, például a pártfinanszírozás kérdése? Kötelezi a médiumokat bármire az, hogy mandátumokat szereztek az EP-ben?
 

A mai Magyarországon mindenki valamilyen kulturális vagy történeti mintát keres magának, hagyományt, melybe belekapaszkodhat vagy hozzákötheti magát, elődöket, akikre feltétel nélkül büszke lehet. A szocialista évtizedek megakasztották a szerves társadalmi fejlődést (direkt nem „haladást” írok) hogy aztán maguk is szervesüljenek valahogyan a történelembe, de mielőtt távozott volna a korszak, azért meggyökereztetett számos szokást és gondolkodásmódot. A hagyományok utáni keresgélés nagyobb méretekben is folyt, a viszonyítási pontok felkutatása főleg a rendszerváltás után indult meg s sokáig a polgárosodás fogalma uralkodott egyes történetírói és közírói szférákban (a másik ilyen mindenre csodaszerként használt pszedudofogalom a  civil társadalom volt).
 

A cím Máthé Áron írásából való. Érdemes átolvasni szerinte, mit ír Kertészről, a bolsevizmusról és az ÉS üvöltő derviseiről Schmidt Mária egy régi Magyar Nemzetben. Részben igaza van. Valóban érdemes átolvasni egy vita anyagait, mielőtt írunk róla. A módszertan tudorai azt mondják, az ilyesmi szerencsét hoz a vélemény-újságírónak. Máthé posztjában felteszi a kérdést, emlékszünk-e az ÉS üvöltő derviseire, akik habzó szájjal őrjöngtek egy Rádai Eszternek adott interjú után, amiben Kertész azt nyilatkozta – ez volt a cím is -, hogy a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írta. Ő mindenesetre nem vagy igen rosszul emlékszik.

A júniusi 7-i  Európai Parlamenti választásoknak az előzetes várakozásokhoz képest meglepő magyarországi eredményeit sokan és sokféleképpen próbálták magyarázni, ám az elemzők, politológusok többnyire csak megérzésekre, becslésekre, a választási adatok felületes összevetésére hagyatkoztak. 

A középjobb számára alaposan fel van adva a lecke, hogy szembenézzen a magyar társadalom (benne a cigányság, cigány-nem cigány együttélés) alapvető problémáival.
 

A Századvég Kiadó gondozásában 2008 végén megjelent Amerikai neokonzervativizmus – Egy kisiklott ellenforradalom című könyvem egyik legfontosabb fejezetéből olvasható az alábbi részlet, amely több alfejezet bekezdését is tartalmazza.
 

Antall József halálának tizenötödik évfordulóján három, a miniszterelnökké választását megelőző időszakból származó beszédéből idézünk részleteket, valamint a kormányalakítási megbízás átvétele és az eskütétel utáni beszédével emlékezünk. 

Mit is jelent a „baloldal” szó? Politikailag és történetileg csak a francia nemzetgyűlés megalakulásától létezik, ám elődeit megtaláljuk a történelem korábbi szakaszaiban is.

Pár héttel ezelőtt, az aktív eutanázia apostolaként, egy zürichi magánklinikán elhunyt kedves párizsi barátom, Vázsonyi Vilmos, vagy ahogyan sokan hívtuk, Vili.

Mindenképpen indokolt lett volna, hogy a holokausztnak, mint drámának az emlékezeti kultusza elterjedt volna az országban, hiszen ártatlan emberek, magyar állampolgárok százezreit ölték meg, ráadásul alapvetően a zsidó-keresztény civilizáció alapértékeit, sőt főszereplőit „érintette” ez a a tömeggyilkosság. Ez azonban mégsem történt így, hiszen – bár a Soa emlékezete a kötelező közéleti rituálé része lett –, de még a nyugati sztenderdhez leginkább közeledni kívánó politikai elitnél is érződik egyfajta kínos mimikri, felvett és őszintétlen hozzáállás és erős aktuálpolitikai zönge, amikor a holokausztról beszélnek a nyilvánosság előtt.

(Ungvári Tamás “Az antiszemitizmus pornográfiája” c. írásában azt állítja, Lánczi András “szoftantiszemita”, illetve “nem antiszemita”, hanem “rosszabb annál”. Novák Attila, a Szombat és az antiszemitizmus.hu szerkesztője olvasói levélben válaszolt Ungvárinak – a levél a 168 órában és az Amerikai Magyar Népszava Szabadság c. lapban rövidített, szerkesztett formában jelent meg. Mi most Novák Attila eredeti, teljes írását közöljük.

Nem kicsit voltam fáradt ma délután, mégis úgy döntöttem, elmegyek a Kommentár által szervezett vitaestre. Kár volt.

A Kommentár című jobbközép-konzervatív folyóiratban érdekes összeállítás jelent meg a közelmúltban, mely a zsidósággal foglalkozik. A melléklet előhangjaként Ablonczy Balázs történész, a lap főszerkesztője és Novák Attila történész, lapunk szerkesztője fogalmazott meg egy olyan kiskátét, mely közös és elfogadható minimumként szolgálhat bármely magyar számára, legyen az, zsidó vagy keresztény. 

Ablonczy Balázs történésszel, a Kommentár főszerkesztőjével munkásságáról, a Kommentárról, a konzervativizmus és a jobboldali “underground” hazai helyzetéről, a hagyományról, a posztkommunizmusról, a jobb- és baloldali radikalizmusokról, és még sok minden másról.

Interjú Novák Attila történésszel, a Magyarországi Cionista Szövetség elnökével, a Szombat szerkesztőjével munkásságáról, a cionizmusról, az MCSz-ről, Izraelről és az Izrael-ellenességről, az amerikai és a hazai neokonzervativizmusról, az amerikai elnökválasztásról, a Chabadról, a magyar jobboldal és a zsidóság viszonyáról.