Jitzhak főparancsnok, 5. rész: Elhallgatott családtörténet

Rózsi csirkegulyásából jól belaktam, s utána még egy púpozott tányér diós metéltet is megettem. – Ezt a tésztát szabad enni a húsos leves után? – kérdeztem Rózsit, aki jót kacagott a félelmemen.

– Na úgy látom érik a vetés…De palacsintát például nem csinálhattam volna, mert én azt nem tudom tej nélkül kikeverni.

– Pedig a gulyás után Jolán nagymama gyakran csinál palacsintát, túrós palacsintát, de kakaóst is.

– Ő aztán egy igazi konyhaművész…Tőle lehetett tanulni, s lehet még ma is. Nagy szerencséd van, hogy egy ilyen művelt asszony a nagyanyád.

– S ő miért nem kóser…ő nem zsidó már? – kérdeztem őszinte csodálkozással.

– Dehogynem, de nem vallásos…soha nem is volt. Sokat mesélt a dédnagyapádról, a Bányai Jakabról, aki doktor is volt, meg komoly tanár, könyveket írt. Nekem mutatott Jolán néni újságokat, könyveket, amit az édesapja írt. Na és tudod mi a nagyon érdekes, hogy ennek a te dédnagyapádnak az apja, meg állítólag Pápán volt az ottani Citrom, a templomszolga, de nem ilyen semmire kellő, hanem tanult, művelt ember, könyvnyomdász, könyvárus.

Hosszan eltűnődtem, jól ismertem ezt a történetet, Jolán nagyanyám sokszor elmesélte. Sőt arról is mesélt, hogy azt a bizonyos ükapámat még Goldbergnek hívták. Azon kezdtem hirtelen gondolkodni, hogy valamikor régen vajon az egyik család miért maradt igazi zsidó, s miért nem a másik.

– Ő volt a Goldberg Iz…– hirtelen nem jutott eszembe a keresztneve – próbáltam kimondani az ükapám második nevét.

– Izidor – segített ki Rózsi. – Jolán néni mesélte, hogy ez az ükapád kétségbe volt esve, mikor a fiai közül vagy három is levágatta a szakállát, s nem rabbinak vagy tóratudósnak tanultak, hanem tanárnak, orvosnak, többek között a dédnagyapád, Jolán nagyanyád apja.

– És a Schüttler nagymama, a Rozika miért maradt kóser?

– Nem csak kóser maradt, hanem szigorúan tartotta a törvényt…azt tudod, hogy azért is vakult meg, mert nem volt elég jó neki a pesti Zsidó Kórház, a megromlott szemét otthon, Nagybajomban, az ebédlőasztalon kellett megoperálnia az egyik leghíresebb szemészprofesszornak, a Grósz Emilnek.

Ezért is szerettem Rózsit, mert ő itt Várdán sokkal többet elárult a családunkról, mint a szüleim. Apa is sokat mesélt, de inkább az állatokról, a juhokról, meg az Olaszországba szállított szép teheneikről, arról, hogy milyen jó lovaik voltak. Rozika nagymamáról, Ignác nagyapáról, soha. A testvéreiről is keveset, talán Gyuriról, a legkisebb testvéréről, meg a korán, valami járványos náthában meghalt húgairól, Bözsikéről és Mancikáról beszélt valamennyit. Például a legidősebb bátyjáról, Feri bácsiról, Rózsi első férjéről szinte semmit. De Mórról, Imréről és a többi idősebb fiútestvéréről is hallgatott. Gyuriról talán azért volt kénytelen mesélni, mert én kaptam emlékül a nevét. Emlékszem milyen bajban volt Apa, amikor rákérdeztem, „És mi lett Gyurival, hol van most?”. Apámnak ahhoz sem volt bátorsága, hogy a halálát legalább bevallja nekem. „Majd talán egyszer megjön… hazavárjuk!” – mondta, s gyorsan másról kezdett beszélni.

Közben Rózsi bement a házba, s jó ideig nem jött elő, ott maradtam egyedül, a gondolataimba merülten. Hogyan lehetne beszélni Smilu bátyjáról, hogyan lehetne megtudni, hogy kinek volt még megölt testvére a fiúk között, s ami a legfőbb, hogyan lehetne megtudni a szülei történetét. Egyre erősebb lett bennem a sejtés: Rózsinak is lehetettek testvérei, akiket megöltek, csak ahogy semmiről nem beszélnek otthon, úgy erről sem.

Egyszer csak fellibbent a konyhaajtóra a legyek ellen feltett tüllfüggöny, s megjelent Rózsi, kezében egy szakadozott könyvvel és néhány megsárgult fényképpel.

– Borzasztó vagy Te fiú, nézel a szemüvegeden át az emberre, nemcsak a szád kérdez, de a szemed is. Ahelyett, hogy a dolgom végezném, mesélnem kell neked.

Próbáltam kibetűzni az asztalra letett régi könyv címét..Olyan volt,mintha héber betűkkel írták volna, de magyar címe volt, s ahogy felütöttem a fedelét, láttam, hogy kevés héber írás és sok magyar szöveg van benne.

– Na ezt a könyvet Elvira nevű édesanyámtól örököltem…ez a Sulhan Aruh – a zsidó élet törvényeinek gyűjteménye. E szerint kell,..kellene…élni a jó zsidónak. Ha megmosod szépen a kezed, belelapozhatsz…elolvasni még nem kell, kicsi vagy hozzá.

Ezt utáltam a felnőttekben a legjobban… ha kicsi vagyok, akkor miért mutatják meg, rendszerint az ilyesmire figyeltem a legmohóbb érdeklődéssel. Belelapoztam a könyvbe. Épp a reggeli kézmosás szabályairól szóló részt kezdtem olvasni a megsárgult lapon. Valami olyasmit írtak, hogy reggel, amikor felébredünk, le kell öntenünk a kezünket egy edényből vízzel, mivel csak így szabad elkezdeni imádkozni. Mi ebben a vallás – kérdeztem magamban, hiszen én a reggeli pisilés után rögtön megmosom a kezem, igaz, hogy nem imádkozom. Olvastam volna tovább, de Rózsi egy újságlapot helyezett először a veranda viaszos vászonnal borított, igazán sohasem makulátlan asztalára, s arra kitette a három kihozott megsárgult képet.

– Ez a te Grósz dédnagyapád és Rozika nagyanyád kislánykorában, ez – s a második képre mutatott – Ignác nagyapád a másik, a Schüttler dédnagyapáddal. Mindenki kapedliben, kalapban van…nézd meg a Grósz Hermann dédnagyapa kaftánját, látod ő is pajeszt hord, s Ignác is. A harmadik kép…– s itt Rózsi hangja elakadt, az egyik nagybátyád, az igazi… Ő volt az én férjem, Laci apukája, Ő volt a Feri, Rozika nagymama legelső fia, apád bátyja.

Rózsi hosszan nézte a képeket, legtovább Feri képét. Jó ideig hallgatott. Éreztem, hogy most nem illene megszólalni, kérdezni. Megtanultam, hogy ilyenkor a csönd, a hallgatás a legjobb. Talán most kéne előjönni Smilú bátyjának, Jitzikének a történetével – gondoltam.

-Tegnap Teichner Smilu elmondta, hogy volt egy bátyja, aki a gázban meghalt.

Rózsi láthatóan meglepődött a szavaimon. Most ő hallgatott egy darabig, majd egy nehéz levegővétel után megszólalt.

– Tamáskám, majd egyszer mesélek erről. – láttam, hogy nehezére esik beszélni. – Lassan bejön a szombat és a vacsora még nincs kész, meg kell nézzem a kalácsaimat, le kell fürdenünk…

– De mikor mesélsz majd? – próbáltam visszaterelni az általam mondottak felé.

– Majd, most még inkább nem, gyerek vagy még, már az is sok, amit eddig összeszedtél. Nem tudom, hogy állok Anyádék elé.

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész