Lapunk múlt heti számában írtuk meg: az Expressz hirdetési újság internetes portálján valaki egy cég nevében „zsidók kiirtását” vállalja. 

Olivier Le Cour Grandmaison francia történész a Cultures and Conflits című folyóiratban azt vizsgálja, hogy milyen hagyományai vannak a bevándorlókkal szembeni állami rasszizmusnak és idegengyűlöletnek.

Az ÉS-ben ismét fellángolni látszik a “Kasztner-vita”. Két nem történész, Sárközi Mátyás és Fischer István is foglalkozott a II. világháborús magyar cionista ellenállás hazánkban és Izraelben is egyik legvitatottabb vezetőjének, Kasztner Rezsőnek 1944-es tevékenységével. (Sárközi Mátyás: Az érintett jogán a Kasztner-dilemmáról, 2008/34., aug. 22.; Fischer István: Kalapáccsal?, 2008/36., szept. 5.)

1989-ben úgy tűnt, hogy a hidegháború befejeződésével és a kommunizmus bukásával a volt szocialista országok megindulhatnak a demokrácia útján. A kezdeti eufóriát gyorsan kiábrándulás követte – írja Slomo Avineri a baloldali The Nationben. 

A kudarcsorozat után teljes a zűrzavar: miután két hete elmaradt, szombaton kudarcba fulladt a szélsőjobboldal rendszerellenes demonstrációja. 

Pajor Tamás 1981-ben, 18 éves korában lépett színre
a Neurotic punk együttes
frontembereként. Hét éven át nyomatta a punk-hoz illő zenét és életmódot, s
koncertjei –remek szövegei, meg nem alkuvó lázadása és botrányai miatt – az
alternatív világ egyik kult-jelenségének számítottak.

A magyarországi zsidóság demokratikus és plurális képviseletének megalakításáról lesz szó. Az utóbbi időben számos megbeszélés és vitafórum tárgya ez a gondolat, melyeken gyakran kibogozhatatlanul keveredik a felszólalásokban és az indulatokban az a két egymással összefüggő, mégis elválasztandó kérdés, hogy „ki képviselje a zsidókat”, illetve „ki rendelkezzék a zsidóság javára kárpótlásként, állami juttatásként vagy kompenzációként megállapított kifizetésekkel”.

Tamás Gáspár Miklós a HVG és hvg.hu szerkesztősége címére küldött írásában megvédi a Magyar Demokratikus Chartát, amelyet szerinte a HVG múlt heti számában megjelent cikkek méltatlanul bíráltak. Az alábbiakban közöljük TGM vitacikkét (amely a csütörtökön megjelenő hetilapban is helyet kap) és Hirschler Richárd főszerkesztő válaszát.

Ablonczy Balázs történésszel, a Kommentár főszerkesztőjével munkásságáról, a Kommentárról, a konzervativizmus és a jobboldali “underground” hazai helyzetéről, a hagyományról, a posztkommunizmusról, a jobb- és baloldali radikalizmusokról, és még sok minden másról.

A helyszínelő csütörtök délután a Nyári Zsidó Fesztivál keretében szcenírozott irodalmi beszélgetésre indult a Bajcsy Zsilinszky úti Alexandra Könyvesházba. Örömmel kelt útra, mert, nem tagadja, hozzá két különöst közelálló férfiút készült meghallgatni: Vári György látta vendégül Bán Zoltán Andrást a könyvpalota felső szintjén húzódó Irodalmi Kávézóban.

Miniszterelnökünk felégette volt minisztériumát, programjainak zömét, úgy forog jobbra-balra, hogy az is szédül, aki nézi. A tempó gyorsulását látva a charta felszámolása hamarabb bekövetkezhet, mint ameddig összegründolása tartott. 

Vajon igaz-e az a (rosszmájú? megkeseredett?) állítás, miszerint minden kritikus, függetlenül a művészeti ágról, éppen az alkotói tehetség híján válik szigorú ítésszé, morfondíroztam, miközben az Alexandra könyvesbolt Károly körúti kávézója felé tartottam Bán Zoltán András Hölgyszonáta című könyvének bemutatójára. És mi van a kritikusból lett írókkal?

Oroszország nem tűri, hogy a szomszédban demokratikus átalakulás zajlik. Kínában virágzik a kapitalista kommunizmus. Pakisztánban tíz éve katonai diktatúra van hatalmon. Afrikában reneszánszát éli a diktatúra. Fukuyama szerint mégis győzött a liberális demokrácia.

Fejlett demokráciákban a tanúk padjára sem ültethetik a titoksértő újságírókat – állítja Haraszti Miklós, a bécsi székhelyű Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság-biztosa (63 éves), akinek figyelmét a Magyarországin kívül 55 másik ország médiája köti le.
 

Mivel a nyugati államok elismerték a zsidók államát, a nyugati közvélemény lassanként kettős képet alakított ki a zsidókról. Egyfelől van az elfogadott zsidó, de mögötte ott maradt a zsidók többségét jelentő szörnyű zsidó is.

Elérkeztünk a XXI. század első évtizedének a végére, amikor immár idős emberek adnak számot arról, hogyan élték át gyerekként a holokausztot.

Jó, ha emlékszünk a KGB-s paranoiára meg a Brezsnyev-doktrínára, de azért ne tévesszük szem elől, hogy 1956-tal és 1968-cal ellentétben ma a helyzet csak kilátástalan, nem reménytelen. A jó hír az, hogy a moszkvai fenyegetés épp ellentétes hatást váltott ki: létrejöhet egy új, Moszkvával szembeni “Varsói Szerződés”.

“Ennek az embernek el kell tűnnie a parlamentből és a politika színteréről.” Az ilyen megnyilatkozás “ad bátorítást a szélsőségeseknek”. “Ezt az embert… nagyon jól ismerem, hiszen több évig volt az egyházi államtitkárságnak a vezetője, így szinte napi kapcsolatban voltunk vele

Észtországban letagadhatatlan etnikai dimenziója is van az acsarkodásnak: az észt nemzetiségűek nagy- és dédapái jórészt a Waffen-SS, míg a lakosság közel egyharmadát kitevő orosz ajkúak felmenői inkább a Vörös Hadsereg kötelékében harcoltak annak idején – persze ellenpéldák és kivételek is bőven akadtak mindkét oldalon.

“Képzeljük el: elől a felhőoszlop, nyomában a fölfegyverzett zsidó nép,
amint  megérkezik a Sás-tenger partjára. Az emberek fáradtak,
legszívesebben lepihennének, ám távolról vad csatakiáltás hallik, a
közeledő egyiptomiak serege, élükön a fáraóval, az Ámon-Rével
egylényegű istenfiúval. Még egy kis idő, s a két sereg farkasszemet néz
egymással.”