Nemzeti elbeszélés, Holokauszt elbeszélés

A Heisler s a Mazsihisz elleni kiterjedt támadás mögött azonban végső soron nem személyes vagy politikai okokat kell keresni – ezek másodlagos tényezők. A döntő tényező két történelemszemlélet összecsapása: egyik oldalon a 20. századi nemzeti sérelmi diskurzus áll, a másikon pedig a Holokauszt 21. századi egyetemes elbeszélése.

A Köves Slomó vezette EMIH egy több felvonásos hatalomátvétellel megszerezte a hagyományos magyar ortodoxia (MAOIH) irányítását, annak márkanevével és intézményeivel együtt. Ezzel az egész magyar zsidó establishment eddigi egyensúlya felborult.

Sokan feltételezik, hogy Köves Slomó nem fog itt megállni, hanem immár kedvezőbb pozícióból célba veszi a Mazsihiszt is, az egyetlen nagy „bevett” felekezetet, amely az Orbán kormány elmúlt 13 évében nem volt hajlandó feltétel nélkül a kormányideológia szolgálatába állni.

A Mazsihisz elfoglalása nyilván nem menne olyan könnyedén, mint a kicsiny MAOIH bevétele, itt inkább a szalámi taktikára kellene felkészülni: a neológián belül egy egyre bővülő kormány- ill. EMIH párti tábor létrehozására, folyamatosan növekvő befolyásra, a nem EMIH pártiak elleni lejárató kampányra, a vár (ti. a Síp utca) lépésről lépésre történő elfoglalására.

Ez lehetne az egyik módja annak, hogy az elmúlt tíz évben renitenskedő Mazsihiszt betereljék a kormánytáborba.

*

Eddigi sikeres hadjáratára azonban az EMIH-nek nem lett volna esélye masszív állami támogatás nélkül. A magyar államot e támogatásra az motiválja, hogy a Mazsihisz nem illeszkedik harmonikusan a NER rendszerébe, az EMIH viszont igen. Ennek azonban már történelmi okai vannak. A lényeg az, hogy 1989 után teljesen bizonytalanná vált, ill. átértelmeződött a mindaddig a többség által egyértelműnek tekintett definíció: kik a zsidók és mi a viszonyuk a magyar nemzethez/néphez/államhoz.

Az intézményes magyar neológ zsidóság 1868 óta tartó történetében az 1989 utáni időszak egy szempontból újnak mondható. Ebben a 34 évben ugyanis a zsidókat képviselő neológ hitközség nem tanúsított az uralkodó rendszer iránt feltétlen ideológiai lojalitást, ami pedig egészen 1989-ig (az 1938-1948 közti időszak kivételével) magától értetődő volt. Nem létezett olyan, az egész politikai spektrum által elfogadott „nagy elbeszélés”, amely a zsidók és a magyar társadalom viszonyát – a Holokauszttal a háttérben – leírta volna.

1867-1918 között a neológ zsidóság magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen lojalitással ragaszkodott az akkori Magyarországon uralkodó ideológiához, a nemzeti liberalizmushoz, amely – hitük szerint – az emancipációt, a nemzetbe való befogadást, a kibontakozás lehetőségét, a szellem napvilágát, a sötét középkori előítéletek (Tiszaeszlár) vereségét és visszaszorulását jelentette.

A – jogilag is szentesített – domináns közfelfogás szerint a zsidók éppen olyan magyarok voltak, mint bárki más, és kizárólag vallási tekintetben különböztek honfitársaiktól. Ez egyben afféle íratlan társadalmi szerződés is volt.

Az asszimilálódó zsidók a szabadelvű magyar politikai rendszerhez vallásos erejű hittel ragaszkodtak. Ez ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen alaptétel volt számukra, mint a zsidó hagyományok világa. Ugyanilyen lojalitás jellemezte egyébként Nyugat-Európa többi (német, angol, francia, stb.) zsidó közösségét, amelyek mind a befogadó nemzet eszméjében hittek. A nemzetvallás erejét mindennél jobban mutatja az I. világháború, mikor is a magyar, német, stb. zsidók feltétel nélküli kiálltak a többségi nemzet mellett, nem törődve azzal, hogy katonaként a más nemzetek hadseregében szolgáló zsidókkal keveredhetnek gyilkos harcba.

*

A háborús kataklizma és az azt követő forradalmak 1919 után egész Európában a nacionalista eszme hatalmas fordulatát hozták el, amely liberálisból antidemokratikus, befogadóból kirekesztő lett – és e fordulat sehol nem volt olyan éles, mint Magyarországon. A zsidók többsége (így tehát a zsidó establishment is) azonban továbbra is hinni akart a befogadó nemzetben. Más választásuk nem is nagyon lehetett: nem fordulhattak szembe a közhangulattal, elmenni nem volt hová, a cionizmus távoli, holdkóros eszmének tűnt számukra. Így maradt a reménység, hogy a humanista 19. század minden vívmányát nem lehet semmissé tenni. Kétségbeesetten bizonygatták a magyarság iránti lojalitásukat az antiszemita rendszernek, támogatták a revíziós politikát, és 1924-ben elhárították, hogy a Népszövetség vizsgálatot folytasson a magyar numerus clausus törvénnyel kapcsolatban. Magyar identitásukat tehát ismét zsidó identitásuk elé helyezték – igaz, javarészt a honi kényszerítő körülmények hatására.

A neológ zsidók tehát 1867-1918 között büszke öntudattal, 1919-1938 között kétségbeesett reménykedéssel vallották lojális magyarnak magukat.

*

1938-1945 között a zsidók jogait felszámolták, politikai szereplőből a politika passzív elszenvedőivé váltak. Ugyanakkor a közbeszédből nem tűntek el, sőt, egyre nagyobb helyet kaptak az ország önképét meghatározó elbeszélésben: jogaik felszámolásával párhuzamosan az országot és Európát veszélyeztető démonokként festették le őket. A zsidók számára ez praktikusan azt jelentette, hogy hazájuk először a lojalitásukra nem tartott igényt, később már a személyükre sem, kizárólag a tulajdonukra. A magyar állam a halálba küldte zsidó polgárait, amiben a magyarok sokasága vált cinkossá azáltal, hogy rátette a kezét az elhurcoltak tulajdonára. A „Mózes-hitű magyar” identitásra alapozott társadalmi szerződést ezzel a szemétre vetették.

A fentiek következtében az 1945-1948 közötti rövid időszak a túlélő magyar zsidók számára a lázas útkeresés kora volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy e szűk három esztendőben több mint száz zsidó periodika jelent meg[1], amelyek a vallástól a radikális jobboldali cionizmusig számtalan alternatívát felmutattak. A koalíciós korszak politikusai valamelyes empátiával közeledtek a zsidók szenvedései felé, de a felelősség kérdését óvakodtak felvetni: a magyar társadalom túlnyomó többsége erre nem volt vevő. Ebben a rövid időszakban nem volt „nagy elbeszélés”, amely a zsidók és az ország kapcsolatát meghatározta volna. A kérdés nyitva maradt.

*

Az 1948-ban hatalomra került kommunisták számára a zsidóság hatalmas modern kori szerepe maga volt ideológiájuk antitézise. Az osztályharc elméleti keretei közé nem fért be a zsidók kiemelkedő szerepe kapitalizmusban, kommunizmusban, kultúrában és úgy általában az egész modernizációban. Az pedig, hogy a zsidók voltak a fasizmus legfőbb áldozatai, az osztályharcos kommunista ideológia számára végképp értelmezhetetlen volt, amely így a zsidókról csak hallgatni tudott. (Mindez nagyon is megfelelt sok asszimilációra áhítozó túlélőnek, akik a zsidókérdés náci tematizálása után egyébre sem vágytak, mint hogy a témáról hallgassanak végre.)

Az egyetlen, ami a magyar kommunisták világképébe belefért, a zsidó felekezet volt, amely legfeljebb abban különbözött a többitől, hogy őszintén hálás volt a szovjet felszabadítóknak, így ezt propaganda célokra időnként fel lehetett használni.

Mivel azonban az ateista hitű hatalom a vallásos zsidó életvitelt a nagyobb közösség számára lehetetlenné tette (a szombat munkanap volt) a zsidóságból maradt a vallásgyakorlás látszata és a hálálkodás a szovjet felszabadítóknak. Ezek között keretek között létezhetett a hivatalosan engedélyezett zsidóság 1949-1989 között. A zsidóság tehát ebben a korszakban egy minden életlehetőségétől megfosztott, marginális felekezet volt. A mindehhez nevét adó hitközség (MIOK) pedig minden hitelét elvesztette.

Viszont a Kádár-rendszer nem folytatott anticionizmusnak álcázott antiszemita politikát és nem gördített akadályt azok útjába, akik valóban asszimilálódni akartak. Ezt az időszakot bízvást lehet az asszimiláns zsidóság aranykorának nevezni, akiknek részvételét a gazdasági, kulturális és tudományos életben alapvetően nem korlátozták. Ezen felül egyes zsidó témák – mindenekelőtt a zsidó múlt, s a Holokauszt – megjelentek a kultúrában és a tudományos kutatásban. A mai napig nem kellőképpen értékelt tény, hogy a Kádár-kori Magyarország volt az egyetlen „népi demokrácia”, ahonnan a zsidóság túlélő maradéka nem vándorolt el tömegesen.

*

1989-ig tehát – egy rövid, ám sorsfordító időszak kivételével – a zsidó narratíva alárendelődött a nagy nemzeti vagy népi narratívának, ami az ország önképét meghatározta.

Az 1989-es demokratikus fordulat után a zsidóság addig elfojtott aspektusai hirtelen mind a felszínre törtek. Szabad vita indult, amelybe az antiszemiták és náciszimpatizánsok szabadsága éppúgy belefért, mint a zsidóké és az antifasisztáké. Gyakorlatilag azonnal, még az első szabad választások előtt megjelent a színen az összeesküvés elméletekből táplálkozó, agresszív antiszemitizmus, melynek képviselői – mindenekelőtt Csurka István – (ön)kritikátlanul ott folytatták, ahol apáik nemzedéke az 1940-es években abbahagyta. Az antiszemita szélsőjobb sok szálon összefonódott a fősodrú jobboldallal: maga Csurka 1992-ig a kormányzó MDF alelnöke, 1993-ig annak tagja volt. A balliberális oldal elemi erejű felháborodással fogadta a – mindörökre a történelem szemétdombján látni vélt – nacionalista, antiszemita kurzust. A dühödt szópárbaj hamarosan baloldal és jobboldal közötti általános kultúrharccá fajult. Ebben a légkörben a felek semmiben sem értettek egyet, legkevésbé a zsidóság kérdéskörében, amely a legmélyebb indulatokat hozta a felszínre. Az országban nem jött létre konszenzusos „társadalmi szerződés” arról, hogy kik a zsidók, ki képviseli őket és mi a viszonyuk a magyar nemzethez/államhoz.[2] Ez a helyzet egészen 2010-ig eltartott.

A vitákban a – teljes izoláltságából nehezen kibontakozó – zsidó hitközség (új nevén Mazsihisz) alárendelt szerepet játszott, noha természetesen az antifasiszta baloldal érvelésével azonosult. Alkalmanként szerencsétlen megnyilvánulásaival épp az antiszemitáknak adott ürügyet a támadásokra. Viszont paradox módon mégis megmaradt a honi zsidóság hivatalos reprezentánsának, s ezt a szerepet 2010-ig senki nem is próbálta átvenni tőle.

A Mazsihisz vezetése csak akkor tudott rossz mentális állapotából kibontakozni, amikor 2014-ben a népi demokráciában szocializálódott ügyvezető igazgatót sikerült eltávolítani és a koncepciózusan gondolkodó új elnök, Heisler András került a szervezet élére.

*

Ugyanekkor, 1990 és 2000 közötti évtizedben a Holokauszt-tudatosság világszerte roppant mértékben megnőtt. Ekkor nyitotta meg kapuit a Washingtoni Holokauszt Múzeum (1993); ekkor mutatták be a (talán) legnagyobb hatású Holokauszt témájú filmet, a Schindler listáját (1993); ekkor látogattak el Európa államfői Auschwitzba (2005), ekkor fogadták el 46 ország állam- és kormányfői a Holokauszt egyediségét hangsúlyozó a stockholmi nyilatkozatot (2000). A nyugati közgondolkodásban ekkor tudatosult, hogy az európai zsidóság kiirtása semmivel össze nem vethető, egyetemes tragédia.

A Holokauszt jelentősége túlnőtt a nemzeti, sőt, az európai kereteken is, és a modern kort meghatározó „nagy elbeszéléssé” vált. Míg a 19. században a zsidóság illeszkedett be a nemzeti keretek közé, a 21. században a nemzetek kénytelenek mind fejet hajtani az elpusztított zsidók emléke előtt, és ez számos európai nemzet önképének radikális átalakulását hozza magával.

Nyugat-Európa nemzetei – amelyek hamarabb léptek az önvizsgálat útjára – már belenéztek abba a mély kútba, amit a Holokauszt emlékezete jelent. Ebben saját – nem éppen hibátlan – múltbeli képmásukat láthatták, aminek következtében a régi, kritikátlan nacionalista önkép tarthatatlanná vált. Helyét az önvizsgálat foglalta el. Nyugat-Európa népei mind fejet kellett, hogy hajtsanak a zsidók előtt. Németország hagyományos nemzeti önképét lenullázta a Holokauszt és azt ugyanúgy a romokból kellett felépíteni, mint ahogy az országot 1945 után. Ennek az önképnek elidegeníthetetlen része az 1933-1945 között elkövetett bűnök fölötti önvizsgálat. Ha nem is ilyen radikálisan, de a többi nyugat-európai nemzet is elvesztette régi identitásának jó részét.

Közép-Kelet-Európa nemzetei most birkóznak azzal a feladattal, amit a romantikus önképből az önkritikus önképbe való átmenet jelent. Úgy tűnik, egyelőre e hosszú út elején tartanak.

A legismertebb eset Lengyelországé. A lengyel önkép 1990 óta azon a kétségbevonhatatlan tényen alapul, hogy hazájuk 1939-ben áldozatul esett két rabló szomszédjuk gátlástalanságának, akik ellen az első perctől kezdve ádáz szabadságharcot folytattak. Miközben azonban a náci megszállók valóban rabszolgasorba taszították a lengyel népét, a lengyel zsidóságot kiirtották. A zsidóknak tehát a lengyeleknél is kegyetlenebb sors jutott osztályrészül, ami a lengyel áldozati önkép (a „népek krisztusa”) számára már magában is problémás. A hiteles történeti kutatások azonban azt támasztják alá, hogy – félelemből és/vagy a zsidó vagyon megszerzésének vágyától hajtva – lengyelek „jelentős számban” voltak részesei a bujkáló zsidók feljelentésének és/vagy a zsidó vagyon eltulajdonításának.[3] A mai hivatalos lengyel politika azonban változatlanul a heroikus embermentők földjének akarja látni az országot. Azonban hiába, hogy lengyel földön működött a legtöbb embermentő – több mint hétezer – a zsidókat eláruló/kifosztó emberek (a „szmalcovnik”-ok) száma ennek sokszorosa volt: az utóbbi inkább volt szabály, az előbbi inkább kivétel.

Az ezt bemutató komoly holokauszt történészek nem számíthatnak a hivatalosság jóindulatára. Az állami pénzzel jól kitömött kincstári kutatóintézetek ezzel ellenkező képet igyekeznek közvetíteni: miszerint a zsidókat kifosztó és feljelentő lengyelek jelentéktelen kisebbség lettek volna, akiket a többség megvetett és gyakran meg is büntetett. Az embermentők körül hatalmas kultuszt teremtenek, a szmalconvikokkal igyekeznek keveset foglalkozni.

Ha ugyanis a lengyel áldozati önkép sérül, akkor az identitás kerül veszélybe – márpedig ennél nagyobb veszteség egy közösséget nem érhet. Az ember sok mindent elveszíthet, de ha önmagát veszíti el, akkor támasz és fogódzó nélkül marad a világban.

Itt térünk vissza a magyar helyzethez. A 2010 után a hatalomban berendezkedő Orbán-rendszer a maga képére alakította az országot. A baloldalt visszaszorította, a jobboldal széttagoltságát megszűntette, így a jobboldali médiumokat gyakorlatilag mind egységes irányítás alá helyezte. Ettől fogva a hatalmas jobboldali médiabirodalom egységes hangon szólalt meg és a hivatalos, ókonzervatív, modernizált „emberarcú Horthy-rendszer” szócsöve lett. Ez egyebek közt azzal járt, hogy a szélsőségeket lenyesték, a durva, erőszakra uszító antiszemitizmus visszaszorult, előtérbe került viszont a folyamatosan takaréklángon tartott, másra mutogató, bűnbakkereső sérelmi politika. Középpontjában az ideális bűnbakkal, a zsidó, tőzsdemilliárdos, kozmopolita Soros Györggyel.

Az egységesítésnek ebben a mindenre kiterjedő rendszeréből természetesen a zsidóság sem maradhatott ki, a NER egyre világosabban éreztette igényét az 1989 óta szabályozatlan viszony újradefiniálására.

Az Orbán-kormány – nyíltan ki nem mondott, de kikövetkeztethető – ajánlata a zsidó közösség felé az, hogy a Holokauszt egyedülálló történelmi súlyát elismeri, ám az emlékezetpolitikában a büszke, szabadságharcos, ugyanakkor vallásos, konzervatív magyar nép/nemzet imázsa alapvetően nem sérülhet. (A magyar államapparátus, meg persze a nyilasok felelősségéről lehet beszélni.) A nemzeti narratívába belefér a zsidó fontos szerepe a magyar modernizációban, a kormány Izrael (jobboldali) kormányát is hajlandó messzemenően támogatni és még számos gesztusra hajlandó – de a zsidó közösség kommunikációját, így a Holokauszt nagy elbeszélését össze kell békíteni a NER által kialakított pozitív magyar nemzeti önképpel. Nemkülönben fontos szerep vár a zsidó közösségre a tekintetben, hogy a kormány ellen felhozott antiszemitizmus vádakat cáfolja. Ha ezek a feltételek teljesülnek, a zsidó közösség – akár a többi felekezet – messzemenő elismerésre és támogatásra számíthat. (Lásd például ízelítőként a zsinagóga felújítási programot vagy a szeretetkórház rekonstrukcióját.)

Ezt az üzenetet a Köves Slomó vezette EMIH kezdettől jól megértette, és világosan jelezte együttműködési készségét. A messiási víziók és a korszerű menedzsment sajátos világában élő lubavicsi haszidok számára nem kulcskérdés a Holokauszt helye a történelemben – nekik a Holokausztról megvan a maguk történelmen kívüli értelmezésük.[4]

A Sorsok háza ennek az együttműködésnek a jegyében került az EMIH védnöksége alá. A magyar nemzeti önképet kímélő Holokauszt elbeszélés projektje azonban holtponton van, mint azt maga Köves Slomó mondta ez év januárban. „Nem állnak rendelkezésre a szükséges anyagi források”, állítólag, de a probléma alighanem ott van, hogy nem sikerült olyan, széles körben elismert történészeket, gondolkodókat és közéleti embereket találni, akik nevüket adnák a Sorsok háza elbeszéléséhez.

A zsidó közösség túlnyomó többsége, így a Mazsihisz eddigi vezetése számára elfogadhatatlan a NER anakronisztikus történelemképe. A túlnyomórészt balliberális meggyőződésű magyar zsidóság a nyugaton már elfogadott történelemképet tekinti mérvadónak és a magyar Holokauszt történetét (valamint az antiszemitizmussal kapcsolatos véleményét) nem hajlandó alárendelni a honi politika kívánalmainak. Éppen ellenkezőleg, azt várja el, hogy a magyar nemzeti elbeszélés adaptálódjon a Holokauszt egyetemes elbeszéléséhez.[5]

Ennek szellemében Heisler András, a Mazsihisz most leköszönt elnöke több alkalommal is nyíltan bírálta a kormány politikáját. Így történt ez, amikor – udvarias hangnemben – felszólította a miniszterelnököt a Soros-ellenes plakátkampány leállítására, vagy amikor a történelemhamisító Szabadság téri emlékmű felállítása miatti tiltakozásképpen visszalépett a Holokauszt emlékévben a kormánnyal eltervezett együttműködéstől.

Ezek a demonstratív lépések igen érzékenyen érintették a NER vezetőjét, aki azonban belátta, hogy frontálisan, mint magyar miniszterelnök, nem támadhat a zsidó közösség vezetője (A Zsidó Világkongresszus alelnöke) ellen, mert antiszemitizmussal vádolnák. Nem érheti azonban ilyen vád, ha egy másik zsidó szervezet partner ebben a támadásban, és főleg ha ők maguk vádolják a zsidó vezetőt – ha nem is antiszemitizmussal, de antiszemitákkal való együttműködéssel. Heisler András ellen két ilyen durva lejárató kampány is folyt a közelmúltban, a kormánysajtó (benne a zsidó kormánysajtó) agresszív és gátlástalan stílusában. Az egyik két éve, a hírhedt Smúzoló nevű anonim revolverlap közreműködésével folyt hónapokon át, a másik alig egy hete ért véget. Mivel az új elnök megválasztása május 14-re volt kitűzve, a kampány bízvást felfogható neki szóló üzenetként is, amit az új elnök már meg is hallott, mert gyorsan elismételte a Heisler-ellenes kampány fő vádpontját.

Hogy a Mazsihisz elleni támadások leállnak-e Heisler távozásával, vagy Köves Slomó új és új területeken támad, az majd elválik.

*

A Heisler s a Mazsihisz elleni kiterjedt támadás mögött azonban végső soron nem személyes vagy politikai okokat kell keresni – ezek másodlagos tényezők. A döntő tényező két történelemszemlélet összecsapása: egyik oldalon a 20. századi nemzeti sérelmi diskurzus áll, a másikon pedig a Holokauszt 21. századi egyetemes elbeszélése.

 

[1] Scheiber Sándor: Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1847-1992.
MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993

[2] 1992-ben az Országgyűlés elnökének felkérésére a Mazsihisz vezetői úgy nyilatkoztak, hogy közjogi helyzetükön nem kívánnak változtatni – azaz a zsidóság továbbra is vallásfelekezet marad Magyarországon. Ez azonban a zsidókérdésről zajló dühödt szócsatát semmiben nem befolyásolta.

[3] Lásd pl.
Jan T. Gross: Félelem; Gondolat kiadói Kör, 2012.
Jan Grabowski, Barbara Engelking: Night without End; The Fate of Jews in German-Occupied Poland (Published by: Indiana University Press)

[4] A lubavicsieket az is az ajánlat elfogadására sarkallta, hogy jól látják Izrael politikai támogatásának fontosságát egy ellenséges világban. Az egész földgolyón otthonosan mozgó lubavicsiek számára ennek belátása nem okoz gondot. A magyar világba mélyen beágyazódott honi zsidók, és így a Mazsihisz lojálisak ugyan Izrael iránt, de nincs olyan jó kapcsolatrendszerük és a zsidó állam aktuális problémáira sokkal kevésbé látnak rá. Számukra a mértékadó sokkal inkább a nyugati progresszió.

[5] 2005-ben volt egy kísérlet, amikor úgy tűnt, hogy az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, hajlandó a magyar narratívát beilleszteni az egyetemes Holokauszt narratívába. „Elengedtük a kezüket” – mondta az elhurcolt zsidókról, mintegy a magyarok nevében az auschwitzi „Élet menete” megemlékezésen. A baloldal visszaszorulásával azonban ez a narratíva sokat veszített súlyából.