Identitás-szédelgők

Írta: Rubin Eszter - Rovat: Hagyomány, Politika

Kapedli és kokárda  – a nemzeti ünnep alkalmából a magyar-zsidó identitással foglalkozó különszámunk néhány cikkét ajánljuk újraolvasásra.

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós reflexióit olvashatták. Most Rubin Eszter válaszát közöljük. (A szerk.)

12 - Rubin-Eszter1

Az EMIH 1%-os kampánya azonban egy olyan, részben megtévesztő nosztalgiára épített, amely igazán széles körben sosem valósult meg Magyarországon. A haszkala – zsidó felvilágosodás – és a vele járó komoly asszimilációs törekvések nem hozták meg a vágyott eredményt a zsidóság számára. Hiába vettek részt számosan a 48-as szabadságharcban, hiába próbáltak egyre jobban azonosulni a magyarság normáival, az igazi befogadás és betagozódás sosem történt meg, amint ezzel a magyar zsidóságnak keserű csalódások árán szembesülnie kellett.

Minél inkább próbáltak a zsidók hasonulni a befogadó nemzethez, annál több követelményt támasztottak feléjük. Mégis elhitték, ha elhagyják vallásukat, kikeresztelkednek, karácsonyt tartanak, ha majd úgy viselkednek, úgy öltözködnek, és általában pont olyanok lesznek, mint a magyarok, ha már kicsit sem viselkednek zsidósan, akkor elfogadják őket.

Nem így történt, az asszimiláció zsákutcának bizonyult, az ebből levont tanulságok a hagyományok megőrzését, az asszimiláció helyett integrációt, a politikai nemzet ideájának megvalósítását helyezik előtérbe. Ennek azonban Kelet-Európában nincsenek hagyományai, valamint úgy tűnik, igény sincs rá.

Hiába a szép szimbólumokra építő kampány, mindez pusztán soha meg nem valósult hamis ábránd. Kipa és a kokárda, mint markáns jelképek eddig még sosem fértek össze, sőt egyre távolabb kerülnek egymástól – nem tudnak összeérni, hiszen ki látott már kokárdás haszidot?

Valahogy manapság mindenki mindig más akar lenni, mint ami. Nagyon szeretnek rágódni azon, mit jelent az, hogy zsidó, sőt van-e egyáltalán zsidó. Majd levonni a konklúziót, hogy zsidó márpedig nincs, illetve nem jelent semmit. Deklarálni, hogy nem is lehet meghatározni, ez vajon vallás-e vagy rassz, ha az előbbi, akkor aki vallástalan, nem is lehet zsidó. És a szokásos lózungok: mindez nem számít, nemhogy nem számít, nem is létezik, emberek találták ki, hiszen minden ember egyforma. Tulajdonképpen az egész identitáskérdés illuzórikus kártyavár. Hiszen ha egy nagy szakállú szemüveges ortodoxról levesszük a szakállat, valószínűleg Woody Allen-t találjuk alatta, tehát ha nem öltözünk be zsidónak, a nudista strandon minden ember egyforma. Kivéve persze a zsidók.

Pedig a definíció egyértelmű: a halacha[1] alapján zsidó az, akinek az édesanyja zsidó, vagy érvényes betéréssel rendelkezik. Itt mindjárt jön a következő tétel, melyik rabbi, illetve Bét Din[2] által aláírt betérés számít érvényesnek, melyik betérést hol és kik fogadják el. A magyarországi neológ betérés elfogadható-e a világ bármely más részén. Előállhat-e az abszurd helyzet, hogy érvényes neológ betérés után ortodox szabályok szerint is be kell, be lehet-e térni. Vagy az illető marad a senki földjén, speciális státuszban, mely szerint a világ más tájain nem, csak Magyarországon számít zsidónak.

Betérni kizárólag abban az esetben szabad, ha a gijur[3] zsidó lélekkel, ámde más testbe született[4]. Ennek ellenére a magyarországi gyakorlat szerint a betérések nagy része zsidó párral kötendő házasság, zsidó esküvő céljából történik. Más esetekben valamilyen romantikus ábránd vezérli a betérni szándékozókat a zsidóság felé, szemük előtt szinte kizárólag a nehezen elérhető cél, maga a vizsga letétele lebeg, és csak utána döbbennek rá sokan, hogy zsidónak lenni nehéz, sok córesszel jár. Valamint a pártalálási lehetőségek ezzel nemhogy kitágultak volna, de erősen beszűkülnek. Az új felszállók azonban egy ideiig lelkesek, nagy százalékban ők tartják fenn a zsidó hagyományok továbbélését.

Vannak aztán az identitás-szédelgő dac-zsidók, akik bármikor lazán leszögezik:

ahol zsidóznak, ott zsidó vagyok, zsidónak tartom magam. Általában egy olyan eseményhez kötik identitásukat, amelyben zsidókat bántalmaztak. Súlytalanul dobálóznak a szavakkal anélkül, hogy valódi tartalmával tisztában lennének. Gátlástalanul tűznek sárga csillagot, önmegbélyegzésre biztatnak. Ezzel szemben sokkal inkább követendő út büszkének és tiszteletre méltónak mutatkozni, mint megalázottnak és szánalomra méltónak.

Szeretik a zsidóságot védelemre szoruló bántalmazott csoportnak látni, akiket tulajdonképpen az antiszemitizmus tesz zsidóvá. Alig várják, hogy szolidáris tömegként melléjük állhassanak megvédelmezni őket, s ha végre eljön majd a gyűlöletmentes világ, akkor nem lesznek többé zsidónak bélyegezve, és minden ember egyforma lesz. Szeretnék a zsidókat mártírként beállítani, így alkalmasnak láttatni arra, hogy bármely politikai ügy zászlajára tűzzék őket, valamint alkalomadtán e zsidó zászlóval takarózhassanak. Totális fogalomzavar és komoly identitásválság tapasztalható ez ügyben.

A zsidóság egy nép, amelynek saját vallása van. Még inkább egy olyan vallás, amelynek saját népe van.

Zsidó az, akit a zsidó közösség elfogad zsidónak. És ami nagyon fontos: zsidó az, akinek nemcsak a nagyszülei, de a gyermekei is zsidók lesznek.

A született zsidók azonban gyakran nem akarnak zsidók lenni, nem tudnak mit kezdeni a zsidókkal, fel vannak háborodva, ha zsidónak titulálják őket. Lezsidózásként értelmezik, habár a zsidó neutrális szó, ugyanúgy mint bármely más nép neve. A pozitív identitás megélése úgy tűnik elválaszthatatlan a vallás-hagyományőrzés máig fel nem feslő szövetétől. A szekuláris tagadók így inkább választják az önmeghatározásra, azonosulásra alkalmatlan holokauszt-identitást, amelytől kizárólag szenvedni és menekülni lehet. Vagy a „mit jelent az, hogy zsidó, van-e egyáltalán zsidó?” kérdéskör kilátástalan mókuskerekében futnak körbe-körbe, amely végeláthatatlan tépelődés magában hordozza a zsidó lét örök kérdéseit, így magát a választ is, mely érvénytelenné teszi a kérdést.

Jó lenne, ha Magyarországon is megvalósulhatna egyszer a politikai nemzet fogalma – az amerikai álom, amelyben magától értetődő a származás és az állampolgárság egyidejű identitása.

Jó lenne, ha a magyar zsidók és a zsidó vallású magyarok szívesebben tűznének kokárdát, mint megbélyegző jelképeket, ha inkább lennének büszkék e kettős identitásukból fakadó értékekre, és lennének/lehetnének e pozitív hagyományok részesei és örökösei. De ez egyelőre utópisztikus elképzelés. A különböző kultúra, hagyományok és vallás sajátosságai egyelőre elválasztó tényezők, és ez belátható időn belül nem fog megváltozni.

 

[1]     Zsidó vallási törvények

[2]     Rabbinikus bíróság

[3]     Betérő

[4]     Forrás: Agáda

 

Címkék:2014-03