Gadó János és a kesudió

Írta: Köves Slomó - Rovat: Politika

„Bent rekedtünk egy hibás körben…”

Köves Slomó (Forrás: Wikipedia.hu)

Köves Slomó a honlapunkon január 20-án megjelent cikkre válaszul az alábbi írást küldte:

Valamivel több mint két éve történt, hogy megtisztelt látogatásával Szántó T. Gábor és Gadó János. A találkozó témája a Szombat c. folyóirat támogatása volt. Biztosítottam őket, hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy az EMIH anyagi segítséget nyújtson a Szombatnak, amelyet fontos értéknek tartottam. Álltam a szavamat.

Találkozásunk lehetőséget teremtett arra is, hogy megkérdezzem, ami jó ideje foglalkoztatott. Azt szerettem volna megtudni, hogy miként értelmezi a főszerkesztő és helyettese a Szombattal kapcsolatban általuk többször is használt „független zsidó lap” meghatározást. Milyen értékektől és érdekektől független egy lap, amely magát zsidóként határozza meg, ami egy konkrét értékválasztást kell jelentsen. (Zsidó, mint érték, nem mint származás!) És az is érdekelt, hogy mit értenek „zsidó” alatt, hiszen annyiféle zsidó identitás létezik. Mondtak ezt, meg azt, de akkor úgy éreztem, hogy a kérdéseimre nem kaptam kielégítő választ.

A múlt héten azonban megérkezett a válasz régi kérdésemre. Megértettem hogyan kezeli a Szombat szerkesztősége ezt a szembeszökő ellentmondást.

A válasz röviden: a kesudió. Az, ahogy az igazi kérdések őszinte feltevése helyett, a fókuszt a kisszerűségek dimenziójába rántjuk. Hevesen vitázva, de a lényeget gondosan kerülve.

1976-ban az emberarcú kommunizmus legvidámabb barakkjában nagy vita bontakozott ki a Jovánovics Miklós felügyelte Élet és Irodalom hasábjain. A három hónapon át hömpölygő disputát Bertha Bulcsu írása robbantotta ki. A lap főmunkatársa egy 10 évvel későbbi vallomása szerint, cikkében arra vállalkozott, hogy különböző jelenségeket „kimondjon és logikusan csoportosítson”, ugyanis „egy újságírónak az a feladata, hogy olyan dolgokat is kimondjon, amelyeket tulajdonképpen mindenki tud”, de így „egy egységes dolgozat keretében a közvélemény elé kerülhet”. A bátor újságíró a legalább két flekkes dolgozatban hosszan sorolta a rendszer olyan anomáliáit, mint hogy a kesudió túl olcsó, vagy hogy az éttermi bor minősége kiszámíthatatlan, a taxisok gorombák, a munkások slendriánok stb. Végül pedig arra jutott, hogy bár „az egészséges emberi viszonyokban kialakulhat jó körforgás… úgy tűnik mi egy hibás körben mozgunk, élünk… mert bent rekedtünk egy hibás körben.”

A szerző kérlelhetetlen őszinteséggel mutatta fel a rendszer még megengedhető kritikájának határait, ami a kádári logika leglényegét tükrözte: a rendszer alapjait megrendítő változásokat úgy lehet elkerülni, ha a lényegi kérdések helyett az ügyeket az irrelevancia pitiáner dimenzióiba lerángatva pertraktálják. Vitatkozzunk csak 3 hónapon át azon, hogy „egy rossz prognózisra támaszkodva leállítottak sok szénbányát”, meg hogy „ne bosszankodjanak a termelőszövetkezetek, hanem dolgozzanak inkább felelősen”! Addig sem kell szembenézni a lényegi kérdéssel, azzal, hogy a Kádár rendszer úgy ahogy van egy életképtelen szörnyszülött, amely fenntarthatatlan!

Közel 50 év távlatából a vitát nehéz kacagás nélkül végigolvasni. Ennél lényegesen kevésbé komikus mindeközben ráébredni, hogy valahol itt, a stratégiai pitiánerség világában lehet Gadó János szellemi forrásvidéke, vitakultúrájának előképe is, és ez egyre inkább rányomja a bélyegét a Szombatra is.

Ha rápillantunk a zsidó „közéletet” időröl-időre elszántan elemző Gadó-sorozatra (a  Szombat – sajnálatos módon – utolsó értékelhető önálló tartalmára) ott olyan magvas megállapításokat találunk, mint hogy „Róna, mint a rabbikar elnöke a rabbik sérelmi politikájának arca lett”, meg hogy „Heisler és a reformtól kiváltságaikat féltő rabbik konfliktusa évek óta gerjeszti a feszültséget”, meg hogy a „nagyon óvatosan reformáló” Heisler jól tette, hogy „tudományos teljesítménnyel rendelkező kutatókat nevezett ki a Rabbiképző élére”.

A magyar kulturális zsidó identitás (bármit is jelentsen ez) zászlóshajója, a független Szombat megrekedt ott, hogy Gadó János havonta egyszer ír egy cikket a messiáshívő Köves Slomó elvakultságának újabb hajmeresztő megnyilvánulásáról, mint a magyar kulturális zsidóság fő problémájáról, de mindeközben a lényeges kérdéseket nem meri feltenni. Alapvető strukturális és legitimációs problémák feszítik a magyar zsidók világát és a 150 éves, saját elmúlásával szembesülni képtelen intézményrendszert, de a jó szerző a kesudióról értekezik. Köves Slomóról, az ő nehezen érthető világnézetéről, és legutóbb – Bayer Zsoltot idéző eleganciával – Köves Slomó nagyszüleiről.

A Szombat számára ugyanis ez a kérdés, hasonlóan a kesudióhoz. Szűkkeblűen felszíni. Ahelyett, hogy a zsidó kulturális identitás útkeresésének nehéz szellemi és közösség-építő munkáját elvégeznék, inkább a könnyebb utat választva a szomszéd lovát kiáltják ki döglöttnek. Értsd: az identitáskeresésbe és legitimáció kutatásba belefáradt magyar neológ hagyomány 150 éves keserves munkáját tekintik bevégezettnek. És rögtön rá is tennék enyves kezeiket annak maradék örökségére. Visszafordíthatatlanul kulturális identitásra szűkítenék a Mazsihisz egyházi/vallási identitását. Ehhez képest igazán mellékes, hogy így előáll az a helyzet, melyben nehezen válik megítélhetővé, hogy a jövőbeni MAZSIKE (a Szombat alapítója) és a MAZSIHISZ munkamegosztásában kinek mi lesz majd a feladata.

Az újabban igen aktuálissá vált kérdés megválaszolásához, egy magát a magyar zsidó kultúra letéteményesének tekintő internetes oldalnak (Szombat.org), mindenekelőtt számot kellene adni arról, hogy mit is gondol a zsidó kulturális identitás közösségképző erejéről. A Szombat hasábjain most folyó vita egy hitéleti tevékenység nélküli egyház(!) legitimációjáról, önmagában a mérhetetlen zavarodottság szimptómája, de egyben feltárja a Szombat identitáskeresésének korlátait is.

A „nagyon óvatosan reformáló” elnök és a „rabbitestület között húzódó feszültség” igen emelkedett kérdéseinek boncolgatása helyett, a Szombat nagyformátumú szerzőjének inkább olyan valóban fontos kérdésekkel kellene foglalkoznia, mint: Lehet-e, van-e, (kizárólagos) létjogosultsága a zsidó kultúrának, mint közösségépítő dimenziónak, egy olyan országban, ahol a zsidóság saját nyelve, kulturális intézményrendszere és – hála Istennek – életgettója minimum hetven éve nem létezik?

Zsidó kultúrára természetesen szükség van és kell is szolgáltatni a magyar társadalom zsidó és nem-zsidó tagjai számára egyaránt. Van létjogosultsága a zsidó tárgyú irodalomnak, képzőművészetnek, zenének stb. Ha sporadikus jelleggel is, de születtek is ilyen kezdeményezések az utóbbi 30 évben. De mi az oka annak, hogy ezek soha nem tudtak önállóan közösségépítő aggregátorrá lenni? Miért nem hozták magukkal azt a szintű elköteleződést, amely egy élettel teli zsidó közösség lét alapjává tud válni? Mi az oka annak, hogy a valamikor 1000 alapító taggal indult Mazsike tevékenysége mára a városnéző túrák szervezésére szűkült?

És ha már ezt a kérdést nem meri feltenni, szembe nézhetne legalább a legkézenfekvőbbel: azzal, hogy egy a zsidó vallás hitelveit elutasító zsidó vallási közösség, – hiszen a „nagyon óvatosan reformáló” ateista hitközségi elnök erre törekszik – egy rabbik nélküli zsidó egyház, mire való? Mit jelent a rabbitalanított, kulturális alapon szerveződő zsidó hitközség, amelyről már hetek óta cikkeznek a Szombat hasábjain?

Persze nyilván könnyebb újra és újra leírni, hogy az EMIH által képviselt zsidó identitásnak és a három évszázados chabad filozófiai iskolának, életformának, gondolkodásmódnak és vállaltan küldetéstudatos értékvilágnak – Gadó szerint – nincs érdemi mondanivalója a magyar zsidóság számára, mint azt a kérdést feltenni, hogy mi az az identitás modell, mi az az értékvilág, amelynek közösség-képző felhajtó ereje van? Ez lenne a kulturális zsidóság?

Hol vannak azok a virágzó közösségek, és az a kulturális pezsgés az elmúlt 30 évből, amelyek tanúságtételt tesznek minderről? Hol vannak a Szombat fiatal szerzői, a számtalan héber és jiddis nyelvtanfolyam, az irodalmi páholyok, a versmondó klubok és zsidó folyóiratok, sanzonestek és színházak?

150 évvel ezelőtt a magyar zsidóság nagy része végzetes kompromisszumot kötött az egyenjogok elnyerése érdekében. Megfosztotta magát nemzeti, nyelvi és kulturális identitásától. Maradt vallási identitás. A „mózeshitű magyarok” közössége: a neológia. Ha ennek a maradékát a vallástól is megfosztjuk, mi maradhat még? Netán a holokauszt identitás, vagy a magyar közélet frontvonalaiba simuló, kohéziót a másik oldal gyűlöletéből fakasztó identitás?  Erre közösséget építeni, mégis csak merőben torz ambíció.

Persze a kulturális zsidóság közösségi törekvésének személyes, intézményes és objektív kudarcát egy időre el lehet palástolni azzal, hogy a még megmaradt vallási identitásától is megfosztjuk a neológ hitközségek intézményrendszerét felügyelő Mazsihiszt, és a rabbik székébe levitézlett kulturzsidókat, germanológusokat, evangélikus lelkészeket és nehéz sorsú zsidó származású politikai újságírókat teszünk, de mindez inkább a sodródás „stratégiájának” tűnik.

Lehet ezt az utat is választani az igazi kérdésekkel való szembesülés helyett. De amíg ez így lesz: a „Szombat” térfelén marad a kesudió. „Kesudióhegyek között járunk, és szidjuk egymást mert rosszul dolgozunk, mert bent rekedtünk egy hibás körben…”

Szerkesztőségünk válaszát itt olvashatják.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]