Az amerikai nagykövet sajátos esete a magyar nyilvánossággal

Kétségtelenül látványosabb és füleinknek kedvesebb lett volna, ha a nagykövet keresetlenül és kendőzetlenül beolvas a magyar kormánynak a demokrácia állapotáról, az emberjogi kérdések hanyagolásáról, a fékek és ellensúlyok szisztematikus lebontásáról vagy a korrupció mindent elborító gyakorlatáról. Ám felmerül a kérdés: mindez valóban hasznos és eredményes lett volna?

Különös országban élünk: az ország egyik fele sértett dühvel szidalmazza David B. Cornstein amerikai nagykövetet, mint aki elárulta hazánkat, s ha nem is Világosnál, de a Szombat szerkesztőségében letette a fegyvert. Mert Cornstein a vele készült interjúban rendben találta a magyar demokrácia egyre katasztrofálisabb állapotát, a fékek és ellensúlyok lerombolt rendszerét, a naponta megtiport szabadságjogokat, a vallási és lelkiismereti-, valamint a sajtószabadság mindennapos politikai abuzálását, s dacára annak, hogy a nagykövet több mint két hónapos magyarországi tartózkodása során számos üzletemberrel találkozott, játszi könnyedséggel volt képes megőrizni a maga tisztaságában és szeplőtelenségében felfogóképességét, szemét és fülét a politika legfelsőbb köreit is behálózó, s lassan mindent elborító korrupciótól.

Az ország másik fele az interjú két készítőjét, Szántó T. Gábort és Gadó Jánost ócsárolja, elkötelezetten aggódva a hatalom makulátlanságának látszatáért, s neheztelve rájuk, akik képesek voltak rákérdezni a fékek és ellensúlyok rendszerére, a szabadságjogokra vagy a korrupcióra, amelyek közül – tudvalevően – a fékek és ellensúlyok, valamint a szabadságjogok hiánytalanul adottak, a korrupció pedig egyszerűen nem létezik, és kész!

Hát, nagyjából így. A kínos provincialitás, a tájékozatlanság, a frusztráltság és a szolgajellem, megszokott szimbiózisban.

Kétségtelen, hogy a magyar közvélemény – legalábbis az utóbbi időkre visszatekintve – harciasabb és „ellenzékiesebb” amerikai nagykövetekhez szokott. Például az 1986-1990 között tevékenykedő Mark Palmert határozott politikai aktivitás jellemezte, igaz, a rendszerváltás küszöbére érkező ország közjogi, politikai és gazdasági újjászerveződésének és szövetségi elkötelezettsége megváltozásának időszakáról van szó, amikor az Egyesült Államok politikai támogatása korántsem volt elhanyagolható tényező. Persze még ebben a helyzetben is sok támadás érte Palmert, mint aki túllépett a diplomácia hatáskörén, s aki a két nagy rendszerváltó párt közül rendre az SZDSZ iránti politikai szimpátiájának adott határozottabb hangot.

Aztán itt volt Nancy Goodman Brinker (2001-2003), aki a Harvardi Öregdiákok Egyesületének budapesti ülésén tartott beszédében aggodalmát fejezte ki a „politikai elit bizonyos köreiben” is meglévő antiszemita és idegenellenes érzületek miatt. Igaz, itt megint nem csupán mondjuk ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész, MIÉP képviselő „jöttment galíciaiak”-at emlegető beszédére kell gondolnunk, hanem közvetlen amerikai szempontokra és érintettségre is. Például Csurkának és a MIÉP-nek 2001. szeptember 11-ét követő Amerika- és zsidóellenes „összeesküvés-teóriás” kirohanásaira. S miközben a regnáló hatalomnak esze ágában sem volt elhatárolódni az Amerikát ért aljas rágalmaktól, közben Orbán nyitva hagyta a MIÉP-pel való összefogás lehetőségét a 2002-es választásokon. S azt se feledjük, hogy ebben az időszakban írta le Orbán amerikai nagykövete, Jeszenszky Géza a New York Times egyik cikkében, hogy „Magyarországon nincs szélsőjobboldali párt.” Természetesen ekkor is heves támadások érték az amerikai nagykövetet, például a Magyar Rádió akkori elnökének, Kondor Katalinnak a részéről, aki egy közszolgálati intézmény vezetőjéhez „méltó módon” igyekezett tartózkodni a közvetlen politikai közszerepléstől, s az MDF egyik kerületi székházában rendezett beszélgetésen nemes egyszerűséggel „antiszemitizmusról való brekegésként” könyvelte el és utasította vissza a nagykövet asszony figyelmeztetését.

S végül még élesen emlékezhetünk Mark André Goodfriendre, aki rendre exponálta magát a különféle hazai jogvédő vagy antikorrupciós megmozdulásokon, tisztességes emberként állva ki egyes kisebbségi jogok mellett, s hadat üzenve az extra méreteket öltő, s a politikát is megfertőző korrupciónak. Fellépését ma már csak egy-két emlékezetes és valóban szórakoztató performansz őrzi, továbbá néhány, azóta szállóigévé vált és immár önálló életre kelt mondat a vele párbeszédbe keveredni próbáló hivatalos tényező szájából: „Tolmácsot kérek!” Goodfriend ugyan hitelesen bizonyította emberi tisztességét és megalkuvást elutasító bátorságát, ám egyszerűen persona non gratává vált, a hatalom számára leírt személlyé, aki példamutató szerepléseivel – sajnos – érdemben semmit sem tudott elérni, viszont hamarosan visszarendelték az Egyesült Államokba. S marad, mi volt, a puszta lég.

David B. Cornstein, az Egyesült Államok nagykövete – amint ez az interjúból egyértelműen és hangsúlyosan kiderül – hazája foreign policyjának prioritásait képviseli. Azokat, amelyek jelen esetben megegyeznek az Európai Unió külpolitikai, biztonságpolitikai és katonai érdekeivel, s – remélhetően – az EU- és NATO-tag Magyarország érdekeivel is.

Kétségtelenül látványosabb és füleinknek kedvesebb lett volna, ha a nagykövet keresetlenül és kendőzetlenül beolvas a magyar kormánynak a demokrácia állapotáról, az emberjogi kérdések hanyagolásáról, a fékek és ellensúlyok szisztematikus lebontásáról vagy a korrupció mindent elborító gyakorlatáról. Ám felmerül a kérdés: mindez valóban hasznos és eredményes lett volna?

Aligha. A CEU budapesti megmaradása melletti egyértelmű és harcos kiállása – az amerikai gondolkodás ismeretében – semmiképpen sem vonhatja maga után a Magyarország belügyeibe való beavatkozás vádját, egészen másról van szó. A CEU amerikai intézmény, s mint ilyennek, kijár az Egyesült Államok védelme, veszélyeztetettség esetén az érdekében történő föllépés. A világ legkülönbözőbb pontjain jelenleg több mint ötven akkreditált amerikai egyetem működik, Jerevántól Abu Dhabiig, Párizstól Sanghajig, Rómától Tokióig, Londontól Bejrútig, Prágától Libanonig, Athéntől Dubaiig, Genftől Bangkokig. A néhai egyiptomi elnök, Nasszer nem véletlenül állt el annak idején a Kairói Amerikai Egyetem megszűntetésének dédelgetett tervétől, mert rá kellett ébrednie, hogy ezzel nem egyszerűen a tanszabadság elvei sérülnének (ez aligha zavarta volna őt), sokkal inkább az Egyesült Államok érdekei. A regnáló magyar nemzettudatból kipillantva már-már érthetetlen és értelmezhetetlen, hogy a mindenkori amerikai vezetés magától értetődő módon áll ki saját külhoni intézményeinek védelme mellett, még akkor is, ha a szóban forgó intézménynek az alapítója történetesen az éppen hatalmon lévő amerikai elnök politikai ellenfele.

Innen nézve kiváltképp érthetetlen mindez, ahol a számtalan nyelvre lefordított könyveivel, egyetemi oktatói tapasztalatával, világhírével és elismertségével – többek között az Egyesült Államokban is – jelen lévő magyar tudóst a magyar kormány képviselője – hatalmi pozícióból – minősíthetetlen módon próbálja méltóságában megalázni és tudósi mivoltát megkérdőjelezni, vagy amikor sok-sok nyelvre lefordított, a világ jelentős részén – többek között az Egyesült Államokban is –elismert és olvasott magyar írók, költők, valamint képzőművészek, filmesek munkásságát törekszik leértékelni a magyar kormány mellé rendelt hazai bérsajtó. Mint ahogy innen nézve az is érthetetlen, hogy a minap elhunyt republikánus McCain szenátort a maga koreografálta temetésén az őt republikánusként legyőző Bush és az őt demokrataként legyőző Obama búcsúztatta. Persze a hazai és az amerikai nemzettudat és demokrácia-felfogás alapvető eltérésekről árulkodik.

Mit jelöl meg a nagykövet legfontosabb feladatai sorában? A CEU mellett beszámol arról, hogy a Kongresszus 55 millió dollárral segítené a magyarországi légibázisok kifutópályáinak felújítását. Ennek kapcsán szól a magyarországi nehézségekről, a mindent megnehezítő bürokráciáról, holott az USA szándéka tökéletesen egybevág a magyar kormány utóbbi időben hangoztatott terveivel, vagyis a hazai harci erőt növelő fejlesztésekkel. Ezzel a céllal inkább látszik harmonizálni az amerikai támogatás, mint az országszerte szaporodó lőterek és az általános iskolákban bevezetni tervezett lőgyakorlatok bornírt ötlete.

Cornstein a legfőbb célkitűzések között számol be egyik kiemelkedően fontos feladatáról, arról, hogy az orosz energiaszektortól szinte kizárólagosan (80 százalékosan!) függő, vagyis az energiaigények tekintetében Oroszországnak kiszolgáltatott Magyarország számára alternatív forrásokat próbáljon felkutatni. Ezzel együtt szorgalmazza Ukrajna integrálódását a NATO keretei közé, jelezvén, hogy ha ez már a korábbiakban megtörtént volna, aligha kerülhetett volna sor a Krím félsziget elleni agresszióra. „És mi van, ha Oroszország folytatja az agresszív terjeszkedést? Mi a következő állomás?” – teszi fel a kérdést, hogy maga adja meg a fenyegető, ám – sajnos – korántsem abszurd választ: „A magyar határ.”  Éppen ezért tekinti fontosnak az ukrajnai nyelvtörvény miatt keletkezett konfliktus mielőbbi megoldását, felajánlva közvetítői szerepét, amelynek célja, hogy a végén mindkét fél nyertesnek érezhesse magát.

Az USA nagykövete egyértelművé teszi – holott pontosan tudja, hogy Orbán legfontosabb stratégiai partnere Putyin –, miszerint Magyarországnak Oroszországtól nagyobb távolságot kellene tartania, ugyanis – mint mondja – „Oroszország nagyon bomlasztó ország, nagyon bomlasztó vezetővel. Célja a bomlasztás…” S ha ezt valaki nem érti meg, semmit sem tud a mai Európáról, az egész migráns- és menekültkérdésről, a párhuzamos társadalmak létrejöttének geneziséről, beleértve, bizony-bizony, akár még a nyugat-európai utcai késeléseket, erőszakoskodásokat is, amelyeknek száma az EU-s választásokig – nagy eséllyel, s aligha véletlenül – csak emelkedni fog, s hasonlóképpen, semmit sem tud az illető a macedón kérdésről, az orosz befolyásról és így tovább.

Mindennek semmi köze sincs Trumphoz és a trumpi adminisztrációhoz. Kizárólag ahhoz az amerikai és európai establishmenthez van köze, amely tisztában van a geopolitikai erőviszonyokkal, s pontosan látja a jelenlegi Európát fenyegető legnagyobb veszélyt, Putyin Oroszországát. A rendszerváltást követően szétesett szovjet/orosz birodalom – amelynek felbomlását Putyin a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte, hozzátéve, ha egy időutazást tehetne, megakadályozná a Szovjetunió szétesését – elemi érdeke Európa dezintegrálása, s ehhez a régi és jól bevált módszerek mellett egész sor új stratégiai és taktikai elemet dolgoztak ki. A kifinomult és kíméletlen eszközökben nem válogató orosz titkosszolgálat széleskörű és határokon messze túlívelő bevetése tradicionális elemnek számít, miként a Putyin legfőbb ideológiai hátterét képező orosz pravoszláv egyház is (a volt és a jelenlegi pátriárka egykori KGB-s kötelékeivel együtt), amely a XIX. század óta transzcendens küldetésének legfőbb lényegét és feladatát a dekadens, romlott, erkölcstelen és szekularizálódott Európának az igaz krisztusi útra való visszatérítésében határozza meg. Az új eszközöket pedig a „hadviselés ötödik dimenziója”, azaz a kiberháborús stratégiák kidolgozása és a fake news világháló létrehozása jelenti, amelynek hatékonyságát az Egyesült Államok már megtapasztalhatta.

A nagykövet aligha véletlenül emlékeztetett arra, hogy „a történelem bebizonyította, hogy az Egyesült Államok jobb partner, mint Oroszország valaha is lehet.” Ez így igaz, ám ennek feltétele – s ez azoknak figyelmeztetés, akik a nagykövet megnyilatkozása mögött semmi mást nem hajlandók meglátni, kizárólag a magyar demokrácia ügyének elárulását, amely, a vélekedők szerint, Cornstein valóban létező egykori Finkelstein- és jelenlegi Trump-barátságának egyenes következménye –, hogy Magyarország az Egyesült Államoknak legyen a stratégiai partnere, s ne Oroszországnak. A nagykövet – világosan érzékelhető – feladata, hogy próbálja benntartani az országot ebben a szövetségi rendszerben, kiváltképp annak tudatában –s ezt az USA korántsem felejti el –, hogy a két világháború során Magyarország más szövetségi rendszerhez tartozott. Márpedig egy stabil szövetségi rendszer jóval hosszabb távra köttetik bármely elnök – legyen az akár maga Trump – ideig-óráig tartó regnálásánál.

Súlyos hiba, riasztóan komikus és provinciális tévedés is egyben, továbbá a demokratikus berendezkedésű országok, valamint a diplomata szerepvállalásának teljes félreértése, arra számítani, hogy az USA nagykövete megoldja mindazt, amit a négyévenkénti választások során és a választási ciklusok ideje alatt a magyar állampolgároknak és az ellenzéki pártoknak kellene megoldaniuk. Ezt nem lehet áthárítani egy demokratikus ország nagykövetére, s nem lehet rajta számon kérni mindazt, amit ő (és az őt kinevező ország), demokratikus felfogásából fakadóan, kizárólag csak tudomásul vehet. Az USA fegyveres erői nem fogják megvédeni a magyar demokráciát, s nem fogják ostromzár alá venni – teszem azt – a borzalmas színvonalú hazai Kulturkampfot. A magyar választó immár harmadszorra adta meglehetősen egyértelmű visszajelzését annak, hogy az adott körülmények között, s a Fidesz-hatalom alatt remekül érzi magát, miként a potenciális alternatívát jelentő ellenzéki pártok szellemi, intellektuális és politikai deficitjük birtokában háromszor tették tanúbizonyságát teljes inkompetenciájuknak.

Ne feledjük: az USA-nak nincs Brezsnyev-doktrinája, azaz az 1968-as prágai megszállással ellentétben nem fog bevonulni Budapestre. Szemben Brinken nagykövet asszonnyal, s a 2001-es állapotokkal, ma nincs komolyan vehető alternatívája a Fidesznek, így Cornstein sem tehet mást, mint tudomásul veszi a magyar választók teremtette állapotokat, s próbálja menteni, ami még menthető. A tét így sem kevés, épp ellenkezőleg!

A magyar demokrácia állapota – tetszik, nem tetszik – a Brezsnyev-doktrina híján kizárólag Magyarországra tartozik, nem az Egyesült Államokra, s végképp nem Cornstein nagykövetre. Ami viszont Európa (beleértve Magyarország) és a világ biztonságát illeti, az már – érthető okokból – az USA érdeklődésének homlokterében áll. Még akkor is, vagy éppen azért (is), mert eközben a magyar miniszterelnök, ki tudja, mi okból, önfeledten belefeledkezvén Putyin-rajongásába, szem elől téveszti saját országa és szövetségesei elemi érdekeit.

Mostantól viszont egyértelműen az válik a leglényegesebb és legmeghatározóbb, mondhatni legsorsdöntőbb kérdéssé, hogy az Egyesült Államok – s Cornstein nagykövet (no meg persze Orbán Viktor) – vajon mennyire lesz következetes, s mennyire veszi komolyan a fenti szempontokat és elvárásokat. Vagy-vagy, tertium non datur.

Nem tagadom, az én ízlésemhez képest is Cornstein nagykövet fogalmazhatott volna pontosabban, árnyaltabban, empatikusabban és talán bölcsebben. Érthetőbb lett volna, s mindenképpen szimpatikusabb.

Ám ő másként beszélt, s sokak reményeivel ellentétben máshová helyezte a hangsúlyokat. Nincs ezzel semmi baj, hiszen így legalább újra világossá válik mindenki számára, hogy a zsidók csak és kizárólag az antiszemiták szerint egyformák.