A szavak urai

Ha a hatalom mondja meg, hogy ki az antiszemita és ki a jó zsidó, akkor a zsidó közösség védtelen marad.

Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester egy hangfelvétel tanúsága szerint az alábbiakat mondta egy online tartott önkormányzati testületi ülésen:

„Így van, tehát akkor most döntsük el. Nem adjuk el a telket, nincs belőle semennyi bevételünk, viszont a rohadt szemét zsidó befektető, az nem építhet 1200 négyzetméteren többet. Ugye?”

Az őt vádoló kormánypárti média szerint ezzel a polgármester nyilvánvalóan durva antiszemitizmusra ragadtatta magát. A polgármester szerint viszont ezekkel az éles szavakkal éppen azokat az önkormányzati képviselőket akarta kigúnyolni, akik józan észérvek nélkül a végsőkig ellenezték egy ingatlan eladását egy – történetesen – amerikai zsidó vevőjelöltnek.

A hangfelvétel nyilvánvalóan manipulált, hiszen a több mint egyórás vitából csak egyetlen mondatot lehet rajta hallani. Az ügy megítéléséhez a teljes szövegre volna szükségünk, amit az ismeretlen manipulátor gondosan elrejtett.

Így kénytelenek vagyunk valószínűségekre és ezekből levont feltevésekre hagyatkozni.

Így tehát: az ellenzéki koalíció által támogatott polgármester korábban sohasem zsidózott, az a szubkultúra, amelyben a zsidózás kivirágzik, idegen volt tőle. Az adott helyzetben pedig végképp teljesen értelmetlen lett volna az – általa támogatott! – potenciális vevőjelöltet durván lezsidózni. Sokkal valószínűbb tehát az ő verziója, mely szerint éppenséggel ő vádolta meg antiszemitizmussal, ilyen keresetlen stílusban, az adásvételt ellenző képviselőket.

Hogy Baranyi antiszemitizmus vádja mennyire helytálló, azt – a körülmények ismeretének hiányában – nem tudjuk eldönteni, így az ártatlanság vélelmének alapján azt mondjuk: nem megengedhető egyes képviselők ilyetén leantiszemitázása.

Ha ez utóbbiak az ülés végén kikérik maguknak a vádaskodást és ezt a stílust, akkor igazuk lett volna.

Ám ilyesmi nem történt, hanem a kormánypárti propagandagépezet kapva kapott az alkalmon és egy kontextusból kiragadott mondattal propaganda-hadjáratot indított a polgármester ellen, antiszemitizmussal vádolva Baranyi Krisztinát.

A kétféle antiszemitizmus-vád pedig nem áll egymással arányban. Az egyik egy türelmét vesztett ember ingerült beszólása volt. A másik egy hatalmas propagandagépezet – tudatosan félinformációkra épített – koordinált lejárató kampánya.

Ez a kampány tökéletesen illeszkedik abba a sémába, amelyet a kormánypropaganda az elmúlt hónapokban kialakított. Ennek lényege, hogy el kell venni a baloldali ellenzék egyik utolsó erős ütőkártyáját, az antifasiszta retorikát. Ebben kapóra jön az ellenzékhez csapódott Jobbik korábbi kétségtelen antiszemitizmusa. (Miközben a Jobbikról lehasadt, s a kormányt csendesen támogató Mi hazánk mozgalom tagjainak hasonló megnyilvánulásai szóra sem érdemesek.)

Az antifasiszta szókincs mától a miénk – üzeni a kormánypropaganda, s hogy ezt miként kell érteni, abban mindenekelőtt Demeter Szilárd mutat utat, gátlástalanul felrúgva a 2. világháború vége óta kialakult európai beszédmód szabályait, megtéve vélt ellenségeit nácinak, gázkamrák üzemeltetőinek.

Ebben a hadjáratban Demeter túl messzire ment, vissza is kellett vonulnia, mert elszakadt a főerőktől. (És nem azért, mert bármit megbánt, mint azt egy későbbi interjúja tanúsítja.) De hogy a főerők ugyanebben az irányban haladnak, azt a miniszterelnök Soros Györgynek írt egyik üzenete illusztrálja. Ebben felvázolja (vagy inkább: vizionálja) a magyarok és lengyelek elleni, Soros által koordinált európai hadjáratot, majd hozzáteszi:

„A nemzeti szuverenitásukhoz, keresztény gyökereikhez és a hagyományos családmodellhez ragaszkodó országokat, mint Lengyelország és Magyarország erre a jól megfont kötélre kell felakasztani. A vonakodókat pedig, mint a jobb sorsra érdemes közép-európai országok és a renitenskedő skandinávok, ki kell rendelni a nyilvános autodaféra, hogy megérthessék a liberális érvelés lényegét.”

Kötél, autodafé – ilyen intézkedésekkel vádolja a magyar miniszterelnök az EU liberális politikusait. Másutt közvetlenül a baloldalt vádolja antiszemitizmussal. Ebben a légkörben nem kell sok fantázia, hogy a főnökét túllihegni vágyó politikus autodafé helyett már gázkamrákat vizionáljon.

Ebben a hangnemben nyilatkozott meg Deutsch Tamás, amikor Manfred Weber néppárti frakcióvezető szavait a Gestapo és az ÁVH kihallgatási stílusához hasonlította. (És akit nem sokkal ezután Petőfi díjjal tüntetett ki a Terror háza főigazgatója, mert „kiemelkedően sokat tett a közép-európai népek szabadságáért”.)

Ebbe a hadjáratba illeszkedik szervesen Baranyi Krisztina leantiszemitázása. Baranyi hibázott és ezt számon kellene kérni – ha nem állna vele szemben egy sokkal gátlástalanabb gépezet, amelynek ágensei ellopják, és kedvük szerint forgatják az antifasiszta szókincset. Miközben ókonzervatív, antidemokratikus, bűnbakkereső nacionalizmusuktól mi sem áll távolabb, mint az antifasiszta szellemiség.

Aki ura a szavaknak, az ura a közbeszédnek, aki ura a beszédnek, az ura a hatalomnak. Ezt a leckét tanulhatja Baranyi Krisztina és vele együtt mi is.

Amikor a hatalom birtokosai egyedül jogosultak megmondani, ki a munkásosztály ellensége, az idegen hatalmak lakája, a nemzetidegen, a fasiszta, a náci, az antiszemita, stb. – akkor a társadalom védtelenné válik. Ha a hatalom lesz a bíró, az ügyész és az ügyvéd egyidejűleg, akkor bárki lehet vádlott és a vádlottnak nincs többé esélye.

A hatalom megkezdte hadjáratát az antiszemitizmus tematikájának kisajátítására is. Az első lépéseket már akkor láthattuk, amikor a miniszterelnök a Mazsihisz elnökét megvádolta, hogy nem harcol az antiszemitizmus ellen és így „hiteltelenné válik”. (Valójában azt várta el a Mazsihisz elnökétől, hogy Jobbik-ellenes retorikával operáló körzeti választási kampányát támogassa.)

Ha a hatalom mondja meg, hogy ki az antiszemita és ki a jó zsidó, akkor a zsidó közösség védtelen marad. Az erőszak monopóliuma a hatalomé – ha ehhez még a szavak feletti hatalom is társul – „a szó veszélyes fegyver” – akkor a zsidó közösség teljesen fegyvertelen marad.

A kormánypárti Demeter Szilárd kísérletét – melyben bejelentette igényét a holokauszttal kapcsolatos szavak fölötti totális kontrollra – a zsidó közösség minden képviselője, nagyon helyesen, visszautasította.

A Baranyi Krisztinára zúdított kormánymédia össztűz hasonló indíttatásból bontakozott ki: mi mondjuk meg, ki az antiszemita, másnak pedig nem osztottunk lapot. (Mindez teljesen független Baranyi polgármesteri teljesítményétől.)

A közelmúltig az antiliberális, nacionalista magyar politikai elit hozzá illően a Horthy kor nacionalista nyelvezetén szidalmazta használta: „Lenin-fiúk utódai”, „nemzeten kívüliek”, stb. (De már itt is megjelent az antifasiszta retorika, amikor idén áprilisban Kövér László az EU vezetőit a „bunkerben csodafegyverre váró” náci vezérekhez hasonlította.)

A totális kísérlet az antifasiszta szókincs birtokbavételére viszonylag új és látszólag meglepő jelenség. De a nem kellően kontrollált hatalom természetéhez tartozik, hogy újabb és újabb területeket próbál befolyása alá vonni. Miután a jobboldalon egyeduralkodó lett (s a Jobbik emiatt kénytelen volt pszeudo-baloldali párttá átvedleni) most nekilátott a baloldali térfél birtokba vételének.

Fontos, hogy tudjuk és értsük, mire megy ki a játék.