„S mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még”

A közelmúlt kormányzati kommunikációjában megjelenő, még az eddigiekhez képest is gátlástalanul agresszív hangnem elgondolkoztató. Miféle úton jár a kormány és mire lehet még számítani?

Végképp zavarba ejtő, hogy a kormány mindazt, amit művel, időről időre a „szabadságharc” kategóriájába sorolja. Próbáljuk megragadni, mi köze van mindennek a szabadsághoz.

Az alább használt fogalmak némileg eltérek Isaiah Berlin klasszikus definíciójától.

A külső szabadság itt most a másoktól, az idegenektől, a külső behatolóktól való szabadságot, saját integritásunk határait jelenti; a belső szabadság a mélyebb önismeretet és az önépítés folyamatát, a közösség képességét a szabadság intézményeinek, „objektív technikáinak” működtetésére. A külső szabadságért folytatott harc (hagyományosan gyakran erőszakos) küzdelem a behatoló ellen; a belső szabadságért (mint a demokratikus intézmények építése) viszont nem lehet más ellen harcolni, legfeljebb önmagunkkal.

A zsidó hagyomány szépen jelképezi ezt. A nép kivonulása az egyiptomi szolgaságból a külső szabadság elnyerésének aktusa. Utána, az isteni törvények elfogadása Szináj hegyén azt jelképezi, hogy a nép elindult a belső szabadság felé vezető hosszú úton. Az ünnepek időtlen körforgásában az elsőre emlékező Pészach ünnepét 50 nappal később logikusan követi a másodikra emlékező Sávuot ünnepe.

Egy optimálisan működő közösségben külső és belső szabadság egyensúlyban van. A közösség őrzi külső integritását és fejleszti belső szabályrendszerét is. Különösen komoly kihívás különbséget tenni: külső konfliktusainknak mennyiben oka a belső szabadság hiánya? Abban a közösségben, amely a belső szabadság ellen fordul és szüntelen külső szabadságharcot vív, az egyensúly nyilvánvalóan megbomlott. Hasonlóan ahhoz az egyénhez, aki személyes gondjaiért mindig másokat okol.

*

1848 kivételes, forradalmi pillanatában a külső szabadság (a nemzet szabadsága) és a belső szabadság (sajtószabadság, rendi előjogok felszámolása, stb.) kéz a kézben járt Európában. Nemzeti önrendelkezés és polgári szabadságjogok – más szóval: nacionalizmus és liberalizmus jegyesek voltak. A 48-as forradalmak veresége ellenére a 19. század második felének Európája a liberalizmus jegyében élte az életét, amikor a szabadság addig ismeretlen intézményei bontakozhattak ki.

Európának azonban egy idő múlva elege lett a nehéz és szüntelen önvizsgálatot követelő belső szabadságból: 1914 nyarán önfeledt gyönyörűséggel vetette magát a háborúba. Végre nem kellett az önreflexió terhes útján járni, végre ismét másokat lehetett megbélyegezni és öldösni. Regresszió, mondja erre a pszichológia, amikor a személyiség (vagy közösség) visszazuhan egy korábbi, archaikus állapotba.

1919 után Európa nagyobb része már nem tudott visszatérni a békés önépítés útjára. A háborús képzetek foglya maradt. A nemzeteken vad paranoia lett úrrá, s ebben Németország járt az élen. A fasizmus volt ennek az állapotnak a kiteljesedése. A fasizmus gyakorlatilag permanens állapottá tette a háborút – vagyis az önreflexió teljes hiányát, amikor képzelt ellenségekre kivetítjük önmagunk minden hibáját s belső feszültségét. A fasizmus az európai kultúra negatív értelemben vett csúcsteljesítménye volt, amikor a tudományos-technikai fejlődés minden vívmányát a legarchaikusabb barbár elmeállapot szolgálatába állították. Paradox módon csak a magasan fejlett német filozófia tette lehetővé, hogy a belső szabadság minden intézményével, köztük a legalapvetőbbel, a lelkiismerettel is a legnagyobb tudatossággal szembeforduljanak.

„A lelkiismeret zsidó találmány”, mondta Adolf Hitler, és megmutatta, hogyan kell a lelkiismeretet elhallgattatni és megszabadulni azoktól, akik azt kitalálták. Ez volt a belső szabadság teljes megsemmisítése. Erről az útról Európa csak amerikai segítséggel tudott visszafordulni. Az európai kultúrában mélyen élő Amerika-ellenesség elsősorban ide vezethető vissza.

*

1945-ben Nyugat-Európa felszabadult, és az ezt követő időszak a belső szabadság építésének sosem látott virágkora volt.

Miután amerikai segítséggel gazdaságilag összeszedte magát, Nyugat-Európa kezdett visszatekinteni arra, amit 1933 és 1945 között művelt. A nagy önmagára ismerés 1968 után kezdett kibontakozni. A szélsőbaloldali, antikapitalista lózungokkal induló egyetemi forradalom nem tudta felforgatni a jóléti kapitalista társadalom berendezkedését, de sikeresen felforgatott valami mást: Nyugat-Európa saját önteltségét, azt a mélységes meggyőződést, hogy az ő világa a létező világok legjobbika.

A németek lassan kezdték ráébredni, hogy náci korszakukban mit műveltek. Miután a kommunista rém 1989-ben eltűnt a láthatárról, és a külső veszély megszűnt, Franciaország, Hollandia és a többi nyugati ország is befelé fordult és kezdte belátni, hogy ők sem voltak csupán a náci Németország áldozatai, hanem kezdtek tudomást venni a kollaboráció történetéről. Mindez súlyosan kompromittálta, megrendítette a nemzeti öntudatot, amelynek helyébe ezek az országok egyre inkább a sikeres önépítés, a belső szabadság öntudatát állították.

Ezekben az évtizedekben a sötét múltjával szembeforduló Nyugat-Európa újfent hadat üzent az elnyomásnak. Ezúttal azonban azokkal az elnyomó struktúrákkal fordult szembe, amelyek saját társadalma szöveteiben éltek és virultak tovább. A zsidók, az etnikai kisebbségek, a gyarmati népek, a nők, a gyerekek, a fogyatékkal élők, a melegek, a bevándorlók – mindazok, akik a patriarchális, hierarchikus társadalomban az underdog szerepére voltak kárhoztatva. (A zsidók sajnos ebbe a kategóriába sem illeszkedtek bele igazán, noha sokáig reménykedtek ebben.)

A nyugati világban meghatározó és megkövetelt jellemvonássá vált az empátia. Újfajta felszabadítás volt ez, felnőtt emberhez méltó: harc a belső szabadságért: szembenézés bukásainkkal, önmagunk művelése a szabadság egyre bonyolultabb intézményeinek hatékony működtetése érdekében.

E nemes felszabadító törekvések aztán egyre inkább új vallássá, vagy valláspótlékká léptek elő Nyugat-Európában, ahol a régi vallásokba vetett hit a 20. század szörnyűségei után megrendült. Miután a felszabadítás vallás lett, megjelentek a dogmák, az inkvizítorok és megkezdődtek az eretneküldözések is. A legújabb keletű zsidóellenesség is erre a dogmarendszerre hivatkozik. („Izrael rasszista állam”, üldözi a kisebbségeket”, stb.) Ezzel a haladás újabb válságba torkollott, mint rendesen. Más szavakkal: a traumatizált Nyugat-Európában a belső szabadság úrrá lett a külső szabadság fölött, mely utóbbi megvédését egyre többen beteges agyrémnek kezdték tekinteni. Mindez Angela Merkel nagy gesztusában kulminált, amikor megnyitotta országa kapuit a menekülők/migránsok százezrei előtt. Merthogy, úgymond, nincs szükség a külső szabadság hatósági védelmére, ehelyett a belső szabadság fogja az újonnan jötteket polgártársainkká tenni.

*

1919-ben Horthy Miklós bevonulása Budapestre elhozta a nemzeti önrendelkezés helyreállítását (külső szabadság) és a polgári szabadságjogok, a demokratikus intézmények (belső szabadság) megcsonkítását. Magyarország és Közép-Európa elindult visszafelé azon az úton, amelyen 1914-ig haladt. Nacionalizmus és liberalizmus szembefordultak egymással.

2010-ben a Fidesz már ezzel a Horthy által megtestesített agendával került hatalomra. Szinte hadat üzent a nyugat-európai szellemű önépítésnek és elindult az ellenkező irányba. Hasonló szellemben, mint ahogy Horthy bevonulásával szimbolikusan „megtisztították” a „bűnös várost”. A kormányzó fehér lovon érkezett, mint a mesebeli királyfi, aki megszabadítja a királylányt és legyőzi a sárkányt. Hasonlóképpen az önreflexió teljes hiánya, az előző kormányfő erkölcsi megsemmisítése, az ellenségkeresésben való tobzódás jellemezte a „fülkeforradalmat”.

Orbán Viktor és pártja hatalmas, ámde konzekvens utat járt be, melynek során a belső szabadság legelszántabb hívéből a belső szabadság konzekvens leépítője lett. Ez nyilván nem egyszerű személyiségtorzulás: érzékeny politikusként azon az úton halad, amelyen, mint észleli, a magyar társadalom meghatározó része kész őt követni. (Az ellenkező irányba haladó Jobbik a nagyon szokatlan ellenpélda.)

És ahogy ezt a permanens szabadságharc logikája (ld. még: az osztályharc éleződése) megköveteli, mindehhez újabb és újabb külső ellenségeket kell találni. Így lesznek a honi ellenzék képviselői „nemzeten kívüliek”, „a Lenin-fiúk utódai”, és így lesznek „bunkerben ülő” nácik az Európai Unió vezetői.

Ez már minőségi ugrásnak – vagy inkább zuhanásnak – tekinthető, hiszen a kormánypropaganda a lenácizással már az európai integráció legfontosabb intézményeit próbálja erkölcsileg lenullázni. Azokat, amelyeknek egész szellemisége a náci rendszer teljes elutasításán alapul.

Ha Kövér László ilyen ütemben emeli a tétet, vajon néhány hónap múlva mit fog mondani?

*

S miközben másokat nácinak bélyegeznek, a kormánypárti kommunikációban megjelennek a náci szótárból kölcsönzött, dehumanizáló fogalmak („undorító”, „élősködő”, „balliberális férgek”).

A Soros mumus, amelyet a kormány médiagurui találtak ki praktikus célokra 2013-ban, és amelynek visszaterelését a karámba a Fideszen belül is javasolták, mostanra elszabadult, mint a Gólem. Kövér László szerint Soros „egy láthatatlan hatalmi gépezetnek, a világban jelen lévő úgynevezett mélyállamnak a neki szánt szerepet alakító figurája.” Így tehát Soros már nem a főgonosz, maga is csak rejtélyes megbízói parancsait hajtja végre – vagyis Kövér László újabb dimenziókkal gyarapítja az ellenségképet.

A 21. századi európai politikai kultúra a jóhiszeműségen és a konszenzuskeresésen alapul. Kövér László a rosszhiszeműség és a vad konfrontáció nyelvén szólal meg, amikor arról beszél, hogy az EU politikusainak körében „eluralkodik az irracionalitás, az őrület”. Az önreflexióját elvesztett ember azonban gyakran saját félelmeit, szorongásait vetíti ki, így megnyilvánulásai árulkodóak. Az ellenfélre szórt vádakból valójában őt magát ismerhetjük meg.

Magyarország kormánya ma valóban élharcos: az önreflexiótól, az empátiától, a szolidaritástól való elfordulás európai élharcosa. Nyugat-Európában ezeket a fogalmakat túlhasználták, sokan visszaélnek velük, a rájuk épülő együttműködés válságba került. De intenzív vita folyik a korrekcióról. Magyarország uralkodó politikai elitje ezeket a fogalmakat elhajítja és erről semmilyen eszmecserét nem hajlandó folytatni. Az őt bírálóknak, a vele vitázóknak nem válaszol érdemben, ehelyett erkölcsi megsemmisítésükre törekszik.

*

A „Nyugat válsága” hálás téma. A nyugat természetesen évszázadok óta permanens válságban van, hiszen a fejlődés élén jár, ismeretlen terepen halad, ezért próba-hiba alapon maga tapossa ki az új utakat, rengeteg tévelygés árán. Küldetéstudatos – kételyt, önvizsgálatot nem ismerő – népvezérek ilyenkor szokták a nyugat bukását befejezett ténynek tekinteni és saját rendszerüket üdvözítőnek kikiáltani. Eddig egyiküknek sem lett igaza.

 

p. s. Kövér László a Vasárnapi újság c. rádióműsorban, május 3-án kijelentette: „Napról napra porlik, amortizálódik a demokrácia intézményrendszerébe vetett közbizalom a világban.”