A bibliai fékek és ellensúlyok

A Szombat szerkesztősége a 30 évvel ezelőtti rendszerváltás hatásairól, eredményeiről kérdezte a zsidó közélet résztvevőit: honnan hová jutott el a magyar társadalom és benne a zsidó közösség ez idő alatt? 

• Rendszerváltás korabeli emlékeiből mi az, amit legfontosabbnak tart?
• Milyen eredményeket ért el három évtized alatt a zsidó közösség és intézményrendszer? 
• Mennyiben változott a helyzete a magyarországi zsidóságnak a magyar társadalomban, mennyire integrálódott a világ zsidóságához, mennyiben változott a viszonya Izraelhez?
• Milyen a viszonya a társadalomnak, a politikai szférának, különösen az immár harmadik ciklusát töltő kormányzatnak a zsidó közösséghez, a zsidó kultúrához és a vészkorszak emlékezetéhez? 

Az alábbiakban Gábor György filozófus válaszát olvashatják.

Isaiah Berlin a szabadság két fogalmáról beszél: a negatív és a pozitív, azaz a valamitől (freedom from) és a valamire (freedom to) való szabadság kettőséről. A negatív szabadság például a kínzástól, a kegyetlen, embertelen bánásmódtól való szabadságot jelenti, a pozitív szabadság a vélemény vagy a vallásszabadság korlátok nélküli megélését biztosítja. A fentiekre tekintettel a kérdésre a lehető legrövidebben egy ismert bonmot-val tudnék válaszolni: a rendszerváltást követően lettek zsinagógák, ahová örömmel bemegyek (valamire való szabadság), s lettek olyanok, amibe be nem teszem a lábam (valamitől való szabadság). 

Ami a rendszerváltásnak a hazai zsidóságra gyakorolt hatását illeti, feltételezem, a körkérdésre adott válaszok többsége ezt a problémát fogja körbejárni. Én a magam számára inkább megfordítanám a kérdést, s arra keresném a választ, hogy vajon volt-e hatással a rendszerváltásra a Tanach, a zsidó biblikus hagyomány? A kérdés, meglehet, első pillantásra meghökkentőnek tűnhet, mégis – meggyőződésem szerint – van jogosultsága.

A biblikus hagyomány ugyanis tisztában volt a rendszerváltás nehézségeivel, azzal, hogy a hatalmi viszonyok módosulása milyen előre kalkulálható bonyodalmakhoz vezethet el. A régi rend felbomlása, s a királyság intézményére való áttérés súlyos vitái közepette, midőn Izráel népe a többi néphez hasonlóan királyt kívánt maga fölé, „mint mind a népek” (kechol ha-gojim – 1Sámuel 8,5), Sámuel királyságellenes attitűdjében nem az ancien régime szellemisége, vagyis az akefális, „naiv demokratikus” bírák korának nosztalgiája kap hangot, hanem egy rendkívül modern intézménykritika. A királyságnak az opponálása nemcsak az intézményt mindenkor megtestesítő személlyel – individuummal – szembeni fellépés lehetőségét foglalja magába, hanem az intézményt magát érintő – mondhatni természetes – kritikai attitűdnek is helyet biztosít: bírálattal illethető akár minden intézmény, tekintet nélkül annak korára, alapítóira, befolyására vagy konszenzuális megbecsültségére. Assmann helyesen ragadja meg mindennek „világtörténelmi” újdonságát: „A Biblia királyt bíráló szövegei az emberiség történetében először vetnek alapot a királysággal szembeni olyan ellenállásnak, amely nem csupán egyes, a törvénytől eltérő uralkodókkal fordul szembe, hanem magával az intézménnyel.” Sámuel tehát a királyság intézménye mellé egy másik intézményt helyezett, amelynek legitimitását a királyság intézményével szembeni – mondhatni kötelező, de legalábbis magától értetődő – kritikájából vezette le. Vagyis a hatalmi ágak megosztásának elvéről és gyakorlatáról van szó, a királyság létrejöttétől immár elengedhetetlen „fékek és ellensúlyok” rendszeréről, amely az isteni törvényre, mint alkotmányra tekint, s fenntartja magának a jogot, hogy erre apellálva opponálja a mindenkori hatalmat. 

Amikor tehát Sámuel a királyságot követelő népnek kifejti, mi várható, mi lesz a király joga (mispát há-melech), aki „uralkodni fog rajtatok. Fiaitokat elveszi…, s a szekerei előtt kell majd futniuk…, hadi fölszerelést csináltat velük és szerszámot a szekereire. Elveszi lányaitokat, illatszert készíteni, főzni és sütni. Elveszi szántóföldeitekről, szőleitekből és olajligeteitekből a legjava termést, és odaadja tisztjeinek. Tizedet vet ki szántóitokra, szőleitekre és azt udvari embereinek meg a tisztségviselőinek adja fizetségül. Elszedi legjobb szolgáitokat és szolgálóitokat, ökreiteket és szamaraitokat, és a maga javára dolgoztatja őket. Tizedet szed nyájaitokból, s ti magatok is a szolgái lesztek” (1Sámuel 8,11-18), akkor valójában a királyság intézményében megtestesülő evilági hatalomnak az isteni törvényekkel és parancsolatokkal konfrontálódó potenciális bűneit tárja a hallgatósága elé.

Sámuel tette jogos és megfontolt. A Deuteronomium egy helyén éppen azt az ún. királytörvényt olvashatjuk, amely parancsolatokba foglalva nevezi meg az uralkodó jogkörét, hogy a végén kimondja: e törvénygyűjtemény „legyen mindig vele és olvasson benne élete minden napján,… hogy megtartsa e tan minden szavát és e törvényeket, hogy teljesítse,… és hogy el ne térjen a parancsolattól se jobbra se balra…” (Deuteronomium 17,14–20). 

A királytörvény Izrael uralkodóinak magatartását és hatalmi törekvéseit szabályozta. Olyan erkölcsi és politikai indíttatású szöveg ez, amelyet a mindenkori uralkodó hatalmi habitusával, attitűdjével és mentalitásával szembeni követelmények tömör gyűjteményeként őrzött meg a hagyomány. Ez az isteni legitimitást hordozó „fék és ellensúly” volt az, amely lehetőséget biztosított a legélesebb uralomellenes gondolatoknak, a hatalommal szembeni gúnyos és ironikus támadásoknak, vagy éppen a semmiféle hivatallal és hatalommal nem rendelkező, sőt a hatalommal kifejezetten szemben álló, valóságos ellenzéki szerepet betöltő igaz próféták fellépésének. 

A magyarországi rendszerváltás – különféle politikai és antropológiai illúzióktól terhelve – nem vette kellően komolyan a fékek és ellensúlyok rendszerét. Míg az Egyesült Államokban az alapító atyák emberképét a protestantizmus szellemisége alapozta meg, amely szerint a bűn az emberi természetből, s nem a Sátán mesterkedéséből fakad, elutasítottak mindenfajta antropológiai optimizmust. Az USA Alkotmánya és a Bill of Rights (alkotmány-kiegészítés) arra az antropológiai tényre alapozott, hogy nem az emberi (jó)szándék számít (legyen az akár a létező legjobb és legtisztességesebb), hanem a szabad akarattal rendelkező emberi természet, amely bizonyos védőintézkedéseket követel meg, s ezért a megválasztott mindenkori hatalom tevékenységi körét korlátozni szükséges. Az alapító atyák, akik még az abszolút monarchia szülöttei voltak, nem óhajtották az USA jövőjét a jó király versus rossz király „szerencsejátékára” bízni. Ezt fejezi ki a Kongresszus és a Legfelsőbb Bíróság fék-szerepe, amely mindenekelőtt a mindenkori elnök és kormánya korlátozását szolgálja, s létrehozza az egymástól elkülönülő három hatalmi ágat. Éppen azért, mert számtalan történelmi tanulság azt tükrözi, hogy a legjobb szándék is idővel akár nem kívánatos irányba mozdulhat el, változhat, módosulhat. Az első kiegészítő cikkely, amely kimondja, hogy a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely a vallásszabadságot, a szólás- és sajtószabadságot és a gyülekezési jogot korlátozná, éppen annak alkotmányos garanciája, amely a hatalom számára nem teszi lehetővé, hogy a fenti jogok bármelyikét csorbítsa vagy ellehetetlenítse. 

A zsidó hagyomány a bűnök legfőbb okát az ember szabad akaratában látja, s ahogy a Héber Biblia fogalmaz: „A bűn ott hever az ajtód előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell” (Genezis 4,7). Miután az ember maga dönt cselekedeteiről, a közjó érdekében elkerülhetetlen korlátozni az emberi természetből fakadóan a gonosz szándékoknak és törekvéseknek kitett hatalmat. 

Miközben tehát a Héber Bibliában olvasható királytörvény, avagy a Héber Bibliától korántsem független protestáns antropológiai realizmus a maga bölcs „túlbiztosításával” éppen a bűnös célokra fókuszáló emberi természetet kívánta keretek közé szorítani, a magyar rendszerváltás alkotmányozási és törvénykezési folyamata naiv módon nem számolt az emberi természettel: a hatalom ésszerű korlátozása helyett viszonylag könnyűvé vált a minősítet többség megszerzése, s vele az alkotmányozás minden konszenzust nélkülöző folyamata. 

Amit a biblikus királytörvény előírt az uralkodó számára, hogy a hatalmon lévő ne változtatgassa és módosítgassa a saját kedvére, képére és hasonlatosságára az „alaptörvényt”, s hogy ne térjen el tőle se jobbra, se balra, azt a több évtizedes diktatúra bilincsét levető szabadságvágy, mérhetetlen jóhiszeműséggel és naivitással párosulva, meg sem hallotta. Kiszabadulván a korlátlan hatalom világából és tele illúziókkal az új világ iránt, az új politikai elit nem gondolta át, hogy a hatalmat korlátozni kell.

Súlyos hiba volt.  

A rendszerváltást követő magyar politikai gondolkodás tehát nem vagy alig-alig tanult a biblikus és az annak tanulságaira építő politikai-politikafilozófiai hagyományból, miként nem, vagy alig-alig tanult a magyarországi zsidóság a kelet-európai politikai praxis hagyományából. A rendszerváltást követő „zsidó reneszánsz” – egyfelől – sok-sok méltán felemlegethető eredménnyel dicsekedhet, ám másfelől az 1944-45-ben megszakadt hagyomány láncolatát az 1990-es évek dinamizmusa sem volt képes újra folytonossá tenni. A hazai zsidóság – a többi egyházhoz és felekezethez hasonlóan – szociális és szociálpszichológiai okokból fakadóan nem képes önmagát fenntartani, hitéletét, kulturális, tudományos, oktatási stb. igényeit saját maga fedezni. Az autonómia tehát csak látszat, az állam és az egyház szétválasztása csak az Alaptörvényben és a vallási és lelkiismereti szabadságot deklaráló törvényben lefektetett imagináció, semmi több. A magyarországi zsidóság nagy része továbbra is kiskorú maradt, valódi autonómia nélkül, minthogy folyamatos függelmi viszonyban van a mindenkori hatalommal, szinte teljes egészében kiszolgáltatva az éppen adott hatalmi struktúra szeszélyeinek, leereszkedő jó-, vagy folytonosan (át)nevelő igényű pedellusi fegyelmező kedvének. A hazai egyházak és felekezetek úgyszólván minden tekintetben a hatalomnak kiszolgáltatva végezték a tevékenységüket az elmúlt harminc esztendő során, hol talán kevésbé, máskor viszont kifejezetten erősen determinálva a hatalomtól. Márpedig ez azt jelentette és jelenti, hogy a hatalom a financiális beavatkozás alaphelyzetétől kezdve, a kedvelt egyházak és felekezetek premizálásán vagy a nem kedvelt egyházak és felekezetek büntetésén keresztül egészen odáig, hogy a mindenkor autonómiát igénylő intézmények (például az egyetemek stb.) vezető pozícióit betöltő személyek kiválasztásában a hatalom folyamatosan vindikálja magának a jogot arra, hogy  tanácsokkal és utasításokkal lássa el a fenntartót, s ha a fenntartó jót akar magának, ezeket a fülbe súgásokat törekszik minden erejével szem előtt tartani és a hatalmi elvárásoknak messzemenően eleget tenni.

De ugyanez a szigorú politikai függőség határozza meg az adott egyház vagy felekezet életét, a legkülönfélébb pályázatok elbírálását, a tudományos és kulturális értékek (lásd pl. könyv- és folyóirat kiadás stb.) fenntartását és további megőrzését, vagy azt, hogy a hatalom éppen mely, számára kedves felekezetnek biztosít muníciót, jogot és lehetőséget arra, hogy akár a nemzet egésze számára is kiemelten fontos történelmi és  kulturális emlékezet letéteményese legyen, az ars memoriae elkerülhetetlen és így is már jelentősen megkésett szükségességét az emlékezetpolitika  drasztikus, a  tudományos és kulturális szempontokra fittyet hányó terepére taszítva át, s újabb politikai feszültségeket generálva a tágabban vett közösségen belül.  

És mindezt még az évente megrendezett Zsidó Fesztivál gazdag populáris kínálata sem képes feledtetni vagy neutralizálni.