I. B. Singer: Szerelmes történet – egy poligámista regénye

Herman elaludt megint. Kapkodós volt az álma is, egyik átcsapott a másikba, eltörölve az identitás törvényét, tagadva az ész kategóriáit. Azt álmodta, hogy miközben Masával közösül, a nő testének felső része elválik az alsó részétől, a tükör elé áll, onnan dorgálja, a szemére vetve, hogy csak egy fél asszonnyal szeretkezik. Herman kinyitotta a szemét.

 

Herman két napot töltött Jadwigával. Mivel feltett szándéka volt, hogy Masával tart az asszony egyhetes szabadsága idején, volt olyan előrelátó, és jó előre megmondta Jadwigának, hogy a messzi Chicagóba készül utazni. Hogy távollétéért már előre kárpótolja, egynapos kirándulásra vitte. Mindjárt reggeli után végigmentek a parti sétányon, ahol Herman jegyet váltott a körhintára. Jadwiga majdhogynem sikoltozott, amikor a férfi felültette egy oroszlánra – ő maga egy tigris hátára ült fel. Jadwiga fél kézzel az állat sörényébe kapaszkodott, a másikkal egy fagylaltos tölcsért szorongatott. Ezután fölültek az óriáskerékre, a kis fülke, amelyben ültek, ide-oda himbálózott velük. Jadwiga Hermanra zuhant, s közben rémülten, ujjongva kacagott. Ebédre knist ettek, és töltött pulykanyakat, kávét ittak, aztán lesétáltak a Sheepshed öbölhöz, onnét hajóval átkeltek Breezy Pointra. Jadwiga félt, hogy majd tengeribeteg lesz, de nyugodt volt a víz, a zöldben-aranyban játszó hullámok alig mozdultak. A szellő belekapott Jadwiga hajába, végül hátrakötötte egy kendővel. Amikor a hajó kikötött, a parton zenekar muzsikált, és Jadwiga limonádét ivott. Este, a halvacsora után Herman moziba vitte, egy musicalhez, amelyben táncoltak, énekeltek, gyönyörű nők és csodás paloták tündököltek. Lefordított neki mindent, hogy tudja, miről szól. Jadwiga szorosan odabújt hozzá, fogta a kezét és időről időre az ajkához emelte. – Olyan boldog vagyok… annyira szerencsés – suttogta. – Maga Isten vezérelt hozzám!
Aznap éjjel, néhány órányi alvás után Jadwiga vágyakozással ébredt. Könyörgött, ahogy már annak előtte többször is, hogy ajándékozza meg egy gyermekkel, hogy szervezze meg, hogy ő maga áttérhessen a judaizmusra. Herman pedig mindent megígért.
Reggel Masa felhívta Hermant,  hogy elmondja, a szabadságát néhány nappal elhalasztották, mert a pénztáros, akinek helyettesítenie kellett volna a kasszánál, megbetegedett. Herman azt mondta Jadwigának, hogy a chicagói utat, amelyen sok könyvet remélt eladni, egyelőre elhalasztották, helyette Trentonba megy, ide a közelbe. Rövid időre beugrott a rabbi Huszonharmadik utcai irodájába, aztán felszállt arra a metróra, amelyik Masa lakásához visz. Akár elégedett lehetett volna a dolgok állásával, ezzel szemben gyötrődött, mint aki valamely közelgő katasztrófától tart. Mi lehet az – csak nem fog megbetegedni? Netán Masát vagy Jadwigát éri valami tragédia, Isten ne adja? Vagy őt tartóztatják le és deportálják, amiért nem fizette be az adót? Való igaz, alig keres, de azért a bevallási ívet ki kellett volna töltenie – könnyen lehet, hogy tartozik néhány dollárral a szövetségi kormánynak vagy az államnak. Hermannak tudomása volt róla, hogy néhány honfitársa Cziwkewből tudja, hogy ő Amerikában van, és keresi is vele a kapcsolatot, de ő inkább tartotta volna a távolságot. Minden emberi érintkezés potenciális veszélyt rejtett magában. Tudta azt is, hogy távoli rokonai is élnek Amerikában, de nem firtatta hol, tudni se akarta.
Azt az estét Herman Masával töltötte. Veszekedtek, kibékültek, megint veszekedtek. És mint mindig, most is esküdöztek égre-földre, hogy majd ez lesz meg az lesz, holott tudták mindketten, hogy az ígéreteket nem fogják megtartani, hogy a vágyaik soha nem fognak beteljesülni, s hogy a pillanat hevében feltett kérdéseikre nincs, és nem is lehet válasz. Masa tépelődött, hogy vajon eltűrné-e, hogy Herman a nővérével háljon, már ha volna neki. És vajon ő maga örömest lenne-e Hermané és a férfi bátyjáé egyszerre, ha volna neki bátyja. Mit tenne Masa, ha az apja még élne, és ő egyszer csak halálosan, vérfertőzőn beleszeretne? Kívánná-e Herman még akkor is, ha úgy döntene, hogy visszamegy Leon Tortshinerhez, vagy hozzámenne valami gazdag emberhez a pénzéért? Ha az anyja meghalna, Herman odaköltözne-e hozzá Jadwigával? Elhagyná-e, ha impotens lesz? Beszélgetéseik gyakran a halál témájához vezettek. Mindketten érezték, fiatalon fognak meghalni. Masa újra meg újra azzal állt elő, hogy Herman vegyen egy kétszemélyes sírhelyet, ahol majd együtt temethetik el őket. A szenvedély csúcspontján Masa biztosította, hogy majd a sírban is fölkeresi, hogy szeretkezhessenek. Hogy is lehetne másképp?
Masa kora reggel elment az önkiszolgálóba, Herman ágyban maradt. Mint mindig, most is késett a Lampert rabbinak végzett munkájával, és úgy döntött, befejezi az ígért kéziratot. Hamis címet adott meg a rabbinak, ahová a telefont bevezettesse, de a rabbi megfeledkezni látszott az egészről. Hála Istennek, a saját dolgai jobban lekötötték. A rabbi jegyzeteket készített, de aztán soha beléjük sem pillantott. Ilyen zagyva világot, mint ez a mostani, a régi filozófusok és gondolkodók egyike se tudott volna elképzelni. Kapkodva dolgozni, kapkodva enni, kapkodva beszélni – sőt, kapkodva meghalni. Talán ez a lótás-futás is Isten egyik attribútuma. Az elektromágneses áramlás és a világegyetem középpontja felől kifelé tartó impulzus arra enged következtetni, hogy Isten türelmetlen. Megadja a kezdőlökést Metatron angyalnak, Metatron oldalba böki Szandalfon angyalt, a szeráfokat, kerubokat, ofanim, erelim. Molekulák, atomok és elektronok őrült sebességgel száguldoznak. Az idő is szűkében van az időnek, amelyben véghezvigye a végtelen térben, határtalan kiterjedésben magára vállalt feladatokat.
Herman elaludt megint. Kapkodós volt az álma is, egyik átcsapott a másikba, eltörölve az identitás törvényét, tagadva az ész kategóriáit. Azt álmodta, hogy miközben Masával közösül, a nő testének felső része elválik az alsó részétől, a tükör elé áll, onnan dorgálja, a szemére vetve, hogy csak egy fél asszonnyal szeretkezik. Herman kinyitotta a szemét. Az óra negyed tizenegyet mutatott. Sifra Pua a reggeli imáját mondta a másik szobában – lassan, szótagolva. Herman felöltözött és kiment a konyhába, ahol az asszony, szokás szerint, kész reggelivel várta. Az asztalon egy jiddis újság feküdt.
Miközben a kávéját itta, átfutotta. Egyszer csak a saját nevével találta szembe magát. A „Személyes” hirdetések között ez állt: „Reb Abraham Nissen Jaroslaver kéri Mr. Herman Brodert Cziwkewből, hogy lépjen vele érintkezésbe.” Mellette egy East Broadway-i cím és telefonszám. Herman dermedten ült. Merő véletlen, hogy ezt a felhívást meglátta. Többnyire beérte azzal, hogy átfutotta a főcímeket a címoldalon. Tudta, kicsoda Reb Abraham Nissen Jaroslaver – elhalt feleségének, Tamarának a nagybátyja, tanult ember, egy aleksandrówi haszid. Amikor Herman kiérkezett Amerikába, felkereste, és megígérte, hogy meglátogatja megint. Habár az unokahúga elpusztult, reb Abraham Nissen készen állt, hogy segítse Hermant, ő viszont kerülte, mert nem akarta tudomására hozni, hogy egy sikszét vett feleségül. És tessék, most reb Abraham Nissen az újságban keresi!
– Mit jelenthet ez? – tanakodott Herman magában. Félt ettől az embertől, aki kapcsolatban állt a Cziwkewi földijeivel. Majd úgy teszek, mintha nem láttam volna, döntötte el végül. De csak ült ott, és továbbra is a hirdetést bámulta. Megszólalt a telefon, és Sifra Pua felvette. – Herman, téged keresnek. Masa az.
Masa azért telefonált, hogy elmondja, egy órával tovább kell dolgoznia, ezért csak négykor találkozhat Hermannal. Amíg beszéltek, Sifra Pua fölvette az újságot. Észrevette Herman nevét, meglepetten feléje fordította a fejét, és ujjával az újságra bökött. Mihelyt Herman letette, Sifra Pua megjegyezte: – Téged keresnek az újságban. Itt van, ni.
– Igen, láttam.
– Hívd föl. Ott a telefonszám. Ki ez?
– Ki tudja? Talán valaki még otthonról.
– Hívd fel őket. Ha írnak az újságnak, akkor bizonyára fontos.
– Nekem ugyan nem.
Sifra Pua szemöldöke a magasba szökött. Herman ült tovább az asztalnál. Végül kitépte a hirdetést. Megmutatta az asszonynak, hogy a hátán is csak egy másik hirdetés van, és hogy ha el akarja olvasni az újságot, egyik cikkből sem fog hiányozni. – Be akarnak vonni a bajtársi körükbe, de nekem erre se időm nincsen, se türelmem – mondta végül.
– Talán előkerült valami rokon.
– Nem maradt senki.
– Manapság, ha keresnek valakit, annak megvan a jó oka.
Herman már korábban elhatározta, hogy visszamegy a szobájába és dolgozik néhány órát. De most elköszönt Sifra Puától és elment otthonról. Lassú léptekkel megindult a Tremont Avenue felé. Gondolta, kimegy a parkba, leül egy padra, és ott átnézi a kéziratát, de a lába egy telefonfülke felé vitte. Nyomott volt a kedélye, és rájött, hogy az előérzet, amely az elmúlt napokban nem hagyott neki nyugovást, ezzel a hirdetéssel lehet kapcsolatban. Igenis van telepátia, távolbalátás – akárhogy hívják.
Befordult a Tremont Avenue-ra és bement egy drogériába. Feltárcsázta az újságban megadott telefonszámot. – Biztos, hogy bajba kerülök – gondolta. A telefon kicsengett, de nem vették fel.
Nos, jobb is így, döntötte el. Nem hívom többé.
Abban a pillanatban reb Abraham Nissen hangja hallatszott: – Halló, ki beszél? – Öreg, recsegő hang volt, és ismerős, pedig Herman csak egyszer beszélt vele, és akkor sem telefonon.
Herman megköszörülte a torkát. – Herman vagyok – mondta. – Herman Broder.
Csend lett, mintha reb Abraham Nissennek elállt volna a szava meglepetésében. A következő pillanatban már összeszedte magát; a hangja erősebb lett, tisztább. – Herman? Láttad a hirdetést az újságban? Híreim vannak, de ne ijedj meg. Nem rossz hír… Mentsen Isten. Épp ellenkezőleg. Ne idegeskedj.
– Miről van szó?
– Híreket kaptam Tamar Rachelről… Tamaráról. Él.
Herman nem szólt. Nyilvánvalóan valahol, a tudata legmélyén számolt a lehetőséggel, mert nem döbbent meg annyira, mint amennyire megdöbbenhetett volna. – És a gyerekek? – kérdezte.
– A gyerekek odavesztek.
Herman sokáig hallgatott. Saját sorsának elképesztő kitérői már eddig is oly különösek voltak, hogy ő már semmin meg nem lepődött. – Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte önkéntelenül. Egy szemtanú látta, hogy lelőtték… hogy is hívták? Nem jut eszembe.
– Igen, így igaz, lelőtték, de életben maradt. És emberbarát gojok megmentették. Később pedig visszakerült Oroszországba.
– És most hol van?
– Itt, a házamban.
A két férfi ismét hosszasan hallgatott. Aztán Herman megkérdezte: – Mikor érkezett?
– Péntek óta van nálam. Csak bekopogtatott és bejött. Egész New Yorkban kerestünk. Egy perc, és idehívom.
– Ne, máris jövök.
– Hogyan? Nos…
– Most rögtön indulok – ismételte meg Herman. Le akarta tenni a kagylót, de az kiesett a kezéből, és csak himbálózott a zsinór végén. Herman továbbra is hallani vélte reb Abraham Nissen hangját. Kinyitotta a telefonfülke ajtaját. A szemközti pult előtti bárszéken egy nő ült, szalmaszálon át szívogatta az italát, s közben egy férfi süteményt tett le elé. Kikezdett a férfival, agyonfestett arcán az ezer apró ránc esedező mosolyban futott össze – azoknak az alázata rítt le róla, akik már csak könyörögni tudnak, követelni nem. Herman a helyére tette a kagylót, kilépett a fülkéből, és az ajtóhoz ment.
Masa gyakran vágta a fejéhez, hogy olyan gépies – és most az egyszer igazat adott neki. Az érzései leblokkoltak, agya csak hideg számításra volt képes. Négykor találkoznia kell Masával. Megígérte Jadwigának, hogy estére hazaér. Még be kell fejeznie a rabbi kéziratát. Ahogy ott álldogált a drogéria ajtajában, a ki- és beáramló vevők nekimentek. Eszébe jutott, mit mondott Spinoza: „az akaratnak nincs semmiféle vonatkozása a mozgáshoz, nem is lehetséges semmiféle összehasonlítás az elmének és a testnek hatalma, vagyis ereje között…”
Herman megindult, de nem emlékezett, melyik irányban van az önkiszolgáló kávéház. Megállt egy postaláda előtt.
– Tamara él! – mondta ki hangosan. Ez a hisztérikus nő, aki agyongyötörte, akitől épp válni készült, amikor a háború kitört, feltámadt halottaiból. Nevethetnékje támadt. A metafizika tréfamestere végzetes gúnyt űz belőle.
Herman tudta, hogy minden perc aranyat ér, mégse tudott mozdulni. Nekidőlt a postaládának. Egy asszony épp egy levelet pottyantott a ládába, és gyanakodva méregette. Meneküljön? Hová? Kivel? Masa nem hagyhatja itt az anyját. Pénze nincs. Tegnap felváltott egy tízdollárost, és amíg a rabbitól meg nem kapja a fizetését, addig négy dollár meg némi apró az összes vagyona. És mit mondjon Masának? Az anyja biztosan megemlíti neki az újsághirdetést.
Az órájára koncentrált. A kismutató a tizenegyesen állt, a nagy meg a hármason, de hogy ez mit jelent, az nem állt össze a fejében. Belemerült az óra számlapjának tanulmányozásába, mintha komoly szellemi erőfeszítést igényelne az idő megállapítása.
– Ha legalább a jobbik öltönyömet viselném! – Herman életében először érezte át azt, ami a többi menekültnél alapkövetelmény: hogy sikeresnek higgyék Amerikában. Ugyanakkor ez a hiú ábránd hangos kacagásra ingerelte.

Herman a magasvasúthoz baktatott, és felmászott a lépcsőn. Az őrá gyakorolt hatásán kívül Tamara visszatérte semmin sem változtatott. Az utasok – mint mindig – most is újságjukba mélyedtek és rágógumiztak. A vasút ventillátorai a megszokott hangon surrogtak. Herman fölemelt a padlóról egy elhajított újságot, és olvasni próbált. Az ügetőeredményeknél volt nyitva. Lapozott, elolvasott egy viccet és elmosolyodott. A látszat szubjektivitása mellett létezik egy misztikus objektivitás.
Herman szemébe húzta kalapja karimáját, hogy a fény ne bántsa a szemét. – Bigámia? Az hát, bigámia. – Valójában akár poligámiával is vádolhatnák. Attól fogva, hogy halottnak hitte Tamarát, igyekezett csak a jó tulajdonságaira emlékezni. Az asszony szerette. Alapjában véve szellemi lény volt. Herman gyakran beszélgetett a lelkével, bocsánatáért esedezett. Ugyanakkor tudta, hogy a halála kész megváltás volt a számára. Még a lipski szénakazalban elvesztegetett évek is üdülésnek tűntek mindazzal a kínzással szemben, amelyeknek Tamara az együtt töltött évek során alávetette.
Herman már nem emlékezett pontosan, miért is civakodott oly elszántan az asszonnyal, miért hagyta ott, és miért hanyagolta el a gyermekeit. Férj és feleség között a veszekedés véget nem érő viszálykodássá fajult, amelyben az egyik fél sem tudta soha meggyőzni a másikat. Tamara megállás nélkül az emberiség megváltásáról szónokolt, a zsidóság rettenetes sorsáról, a nő helyzetéről a társadalomban. Agyondicsért könyveket, amelyeket Herman alig tartott többre közönséges fércműnél, olyan darabokért lelkesedett, amelyektől a férfi viszolygott, élvezettel harsogta a divatos dalokat, és a pártdemagógok előadásait rendre végighallgatta. Amikor kommunista volt, csekista bőrkabátban járt, amikor cionista lett, a nyakában Dávid-csillagot viselt. Szünet nélkül ünnepelt, tiltakozott, petíciókat írt alá, és ilyen-olyan pártcélokra gyűjtött. A harmincas évek végén, amikor a náci vezérek Lengyelországban jártak, és a nacionalista egyetemi hallgatók megverték a zsidókat és arra kényszerítették őket, hogy állva hallgassák végig az egyetemi előadásokat, másokhoz hasonlóan Tamara is a vallás felé fordult.
Iránta érzett haragjában Herman észre se vette, hogy közben az asszony mennyire rajong érte és a gyerekekért, de azt se, hogy mindig, mindenben mellette állt, és segítette őt is meg minden rászorulót. Még amikor elköltözött otthonról és albérletbe ment, Tamara akkor is odajárt, hogy kitakarítson, és ennivalót vigyen neki. Ápolta, amikor beteg volt, megvarrta a ruháit, és kimosta az ágyneműjét. Még a disszertációját is legépelte, holott humanista-ellenesnek, nőellenesnek és végkövetkeztetését tekintve lehangolónak tartotta.
– Lehetséges, hogy lehiggadt? – tette fel a kérdést magában. – Vajon mennyi idős lehet? – Pontosan nem tudta, hány éves, de azt igen, hogy nála idősebb. Herman megpróbált rendet teremteni az események sorában, összerakosgatni, vajon mi történhetett az elmúlt évek alatt. A gyerekeket elvették tőle. Lelőtték; golyóval a testében menedéket talált egy goj családnál. A sebe meggyógyult, átcsempészték Oroszországba. Mindez 1941 előtt történhetett. És hol volt attól fogva?  Hogyhogy nem hallott felőle 1945 óta? Kétségtelen, hogy nem kerestette. Soha nem nézte végig azokat a listákat a jiddis újságokban, amelyekben eltűnt rokonokat kerestek. Volt-e valaki ilyen kínos helyzetben, tette fel a kérdést magában. Nem. Évmilliók, évmilliárdok telhetnek el, mielőtt nem várt körülmények így alakulhatnak. Hermannak ismét nevethetnékje támadt. Valami mennyei akarat őrajta kísérletezik, valahogy úgy, ahogyan a német orvosok kísérletezhettek a zsidókon.
Az eső elállt, és Herman felpattant – Tizennegyedik utca! Felment a lépcsőn, ki az utcára, keletnek fordult, és az autóbuszmegállóba ment, ahová a keletre tartó buszok érkeztek. Hűvös volt a reggel, de már percről percre melegedett. Az ing Herman hátára tapadt. Valamelyik ruhadarab szűk volt, de képtelen volt rájönni, melyik lehet. A gallér lehet, az alsónadrág dereka, netán a cipő? Elhaladt egy tükör előtt és meglátta magát: sovány volt, csont és bőr, kicsit hajlott hátú, ütött-kopott kalapban és gyűrött nadrágban. A nyakkendője félrecsúszott. Alig néhány órája borotválkozott, de a szakálla máris kiütközött, és árnyékot vetett az arcára. – Így nem állíthatok be oda! – döntötte el rémülten. Léptei lelassultak. Megnézte magát egy kirakatüvegben. Talán venni kéne egy olcsó inget. Hátha van egy hely a közelben, ahol kivasaltathatja az öltönyét. De legalább a cipőjét kipucoltathatná. Megállt egy fekete cipőpucoló fiú előtt, aki ujjaival kent krémet a cipőjére, de úgy, hogy a lábbelin keresztül is csiklandozta Herman lábujjait. A porral, benzingőzzel, aszfalt-, és izzadságszaggal teli meleg levegő émelyítően hatott. – Vajon meddig lehet ezt tüdővel bírni, tűnődött. – Meddig maradhat fenn egy öngyilkos civilizáció? Mind megfulladnak… előbb megőrülnek, azután megfulladnak.
A fekete fiú megjegyzést tett Herman cipőjére, de ő nem értette a kiejtését. A szavaknak csupán az első szótagja hatolt el a füléig. A fiú derékig meztelen volt. Kockafejéről izzadságcseppek fröcsköltek
– Hogy megy az üzlet? – kérdezte Herman, hogy megpróbáljon beszédbe elegyedni. – Nagyon jól – felelte a fiú.

Herman a Union Square-ről az East Broadwayre tartó buszon ült és kinézett az ablakon. Amióta kijött Amerikába, megváltozott a környék. Most sok Puerto Ricó-i élt errefelé. Egész háztömböket leromboltak. Ugyanakkor itt-ott még mindig látszottak jiddis cégérek, egy zsinagóga, jesiva, aggok háza. Valahol ezen a vidéken volt a Cziwkewi Baráti Kör egylete, amelyet Herman oly igen igyekezett elkerülni. A busz kóser vendéglők, egy jiddis filmszínház, rituális fürdő, egy esküvőkre vagy bár micvákra kibérelhető rendezvényterem, meg egy zsidó temetkezési vállalkozó előtt haladt el. Herman fiúkat látott olyan hosszú pajesszal, amelyhez fogható még Varsóban sem akadt, a fiúk fején széles karimájú bársonykalap. Ebben a negyedben, meg a híd túloldalán, Williamsburgben telepedtek le a magyar haszidok, a saczi, belzi és bobowi rabbik követői, tovább folytatva ősi civódásaikat. Akadtak szélsőséges haszidok, akik még Izrael földjét sem ismerték el.
Az East Broadwayn, ahol Herman leszállt a buszról, egy pincehelyiségbe bepillantva ősz szakállú férfiakat pillantott meg, akik a Talmudot tanulmányozták. Busa szemöldökük alól éles, tudós szemmel pásztázták a sorokat. Magas homlokukon a ráncok a pergamentekercsekre vonalzóval húzott sorokra emlékeztették Hermant, amelyeket az írnokok használtak sorvezetőnek. Az öregemberek arcából ugyanaz az ősi, megátalkodott bánat sugárzott, mint a könyvekből. Herman egy percig eljátszott a gondolattal, hogy csatlakozik hozzájuk. Vajon mikor lesz neki is ilyen ősz szakálla?
Eszébe jutott a történet, amelyet egy földijétől hallott reb Abraham Nissen Jaroslaver Amerikába érkezéséről, néhány héttel azelőtt, hogy Hitler megszállta Lengyelországot. Lublinban volt egy kis vállalkozása, amely ritka vallási tárgyú könyveket jelentetett meg. Azért utazott Oxfordba, hogy lemásoljon egy ott felfedezett, régi kéziratot. 1939-ben átjött New Yorkba, hogy támogatókat szerezzen a kézirat kiadásához, és a náci megszállás miatt nem tudott többé hazamenni. A feleségét elvesztette, de New Yorkban elvette egy rabbi özvegyét. Az oxfordi kézirat kiadásáról már letett, helyette a nácik áldozatául esett rabbik műveiből állított össze antológiát. Mostani felesége, Sheva Haddas segítette a munkájában. A hét egy napján – hétfőn – mindketten gyászoltak az Európában mártírhalált haltak emlékére. Olyankor koplaltak, harisnyás lábbal, alacsony zsámolyon, az előírásnak megfelelően süvét ültek.
Amint Herman az East Broadwayn álló ház közelébe ért, eléje tárultak reb Abraham Nissen földszinti lakásának ablakai. Az ablakokon félfüggönyök lógtak, akár az óhazában. Herman felment néhány lépcsőfokon és becsöngetett. Először senki nem nyitott ajtót. Aztán suttogást vélt hallani az ajtó mögül, mintha az odabent lévők azon tanakodnának, vajon beeresszék-e avagy sem. Az ajtó lassan kinyílt, és egy öregasszony, minden bizonnyal Sheva Haddas állt a küszöbön. Alacsony volt, sovány, az orcája ráncos, szája beesett, horgas orrán szemüveg. Magas nyakú ruhában és főkötőben pontosan úgy festett, mint Lengyelországban a hívő asszonyságok. Külsején Amerikának nyoma se látszott, kapkodásra, izgalomra nem vallott semmi; viselkedése inkább arra engedett következtetni, hogy férj és feleség ilyetén egymásra találása számára mindennapos esemény.
Herman köszönt, az asszony biccentett. Egyetlen szó nélkül mentek végig a hosszú előszobán. Reb Abraham Nissen a nappaliban állt – alacsony, zömök, görnyedt ember – sápadt arcú, tömött, sárga-ősz szakállú, zilált pajeszú. A homloka magas, a feje búbján lelapult kipa. Szürkéssárga szemöldöke alatt a barna szeme bizakodást és bánatot tükrözött. Nyitott kaftánja alól kilógtak a széles imarojtok. A ház szaga is a múltat idézte – sülthagyma, fokhagyma, cikória és viasz elegye. Amint reb Abraham Nissen Hermanra nézett, a tekintete ezt sugallta: – Szavakra semmi szükség. – A szomszédos szobába vezető ajtó felé pillantott.
– Hívd be – utasította a feleségét. Az öregasszony higgadt léptekkel távozott a szobából.
– Csoda a mennyekben! – jegyezte meg reb Abraham Nissen.
Sokáig tartott. Herman közben megint suttogó, vitatkozó hangokat vélt hallani. Aztán az ajtó kinyílt, és Sheva Haddas Tamarát vezette be a szobába, akárha egy menyasszonyt kísérne a hüpe alá.
Herman egy szempillantással felmérte a látványt. Tamara kissé megöregedett, de így is meglepően fiatalnak látszott. Amerikai ruhát viselt, és láthatóan nemrégiben járt a kozmetikusnál. A haja ébenfekete és fényes, mint a frissen festett haj általában, az arcát kipirosította, a szemöldökét kitépkedte, a körme vérvörös. Hermant az állott vekni kenyérre emlékeztette, amit betesznek a forró sütőbe, hogy egy kicsit felfrissítsék. Tamara barna szeme oldalvást méregette Hermant. Eddig a pillanatig Herman esküdni mert volna, hogy  tökéletesen emlékszik Tamara arcvonásaira. Most azonban észrevett valamit, amiről eddig teljesen megfeledkezett: egy kis ráncot a szája sarkában, amely ott volt mindig, s amely a bosszúság, gyanakvás és gúny elegyét vetítette az arcára. A férfi rábámult: ugyanaz az orr, ugyanaz az arccsont, ugyanaz a száj, orca, ajak, fül. – Remélem, megismersz – mondta önkéntelen.
– Igen, megismerlek – felelte az asszony Tamara hangján, amely azonban valamelyest megváltozott, talán visszafogottabb volt a megszokottnál.
Reb Abraham Nissen intett a feleségének, mire mindketten elhagyták a szobát. Herman és Tamara hosszasan hallgatott.
– Miért visel rózsaszínt? – tűnődött Herman. A zavara elmúlt, s azon kapta magát, hogy bosszankodik, amiért az az asszony, akinek a szeme láttára hurcolták el közös gyermekeiket, fogja magát, és így öltözködik. Most már örült, hogy nem a jobbik ruháját viselte. Visszavedlett azzá a Hermanná, aki valaha volt – olyan emberré, aki nincs jó viszonyban a feleségével, a férjjé, aki faképnél hagyta az asszonyt. – Nem tudtam, hogy élsz – mondta. És maga is röstellte, ahogy kimondta.
– Azt te sose tudtad – vágott vissza Tamara élesen, a régről megszokott modorában.
– Nos hát… ülj le… oda a kanapéra.
Tamara leült. A lábán nejlonharisnyát viselt. Eligazgatta szoknyáját, amely felcsúszott a térdén. Herman továbbra is a szoba túlsó felében, némán állt. Arra gondolt, hogy az újonnan meghaltak szellemei társaloghatnak így egymással, az élők nyelvén, mivel még nem ismerik a halottakét. – Hogy jöttél ki… hajóval? – kérdezte Herman.
– Nem, repülővel.
– Németországból?
– Nem, Stockholmból.
– És hol voltál mostanáig? Oroszországban?
Tamara hosszasan eltöprengett a kérdésen.– Igen, Oroszországban – felelte rá végül.
– Csak ma reggel tudtam meg, hogy életben vagy. Egy szemtanú felkeresett, ő mondta, hogy látta, amint agyonlőttek.
– Ki volt az? Senki nem úszta meg élve. Hacsak nem egy náci volt az illető.
– Zsidó volt.
– Lehetetlen. Két golyót eresztettek belém. Az egyik máig a testemben van – bökött Tamara a bal csípője felé.
– Nem lehet kiszedni?
– Talán majd itt, Amerikában.
– Olyan, mintha halottaidból támadtál volna fel.
– Igen.
– Hol történt? Nalęczówban?
– Egy mezőn, a város szélén. Éjszaka sikerült elvonszolnom magam onnét, bár a sebeim véreztek. Szerencsére esett, különben észrevettek volna a nácik.
– Ki volt az a goj?
– Pawel Czechonski. Apám üzleti kapcsolatban állt vele. Hozzá fordultam, mert arra gondoltam: „Ugyan, mi történhet még velem? A legrosszabb esetben feljelent.”
– És megmentette az életedet?
– Négy hónapig maradtam ott. Orvost nem mertek hívni. Ő gyógyított meg. Ő, meg a felesége.
– Hallottál róluk azóta?
– Már egyik sem él.
Mindketten hallgattak. Aztán Tamara megkérdezte: – Hogyhogy a nagybátyám nem tudta a címedet? Hirdetést kellett betennünk az újságba.
– Nincs saját lakásom. Másvalakivel élek.
– A címedet azért megadhattad volna.
– Minek? Nem érintkezem senkivel.
– És miért nem?
Herman válaszolt volna, de valahogy elakadt a szava. Kihúzott egy széket az asztal mellől, és leült a szélére. Tudta, hogy a gyerekek felől kellene kérdezősködnie, de képtelen volt rá. Még amikor élő és egészséges gyerekekről hallott beszélgetni másokat, akkor is eluralkodott rajta a pánik. Valahányszor Jadwiga vagy Masa rákezdte, hogy gyereket szeretne tőle, nyomban témát váltott. Az iratai között ott lapult valahol a kis Jocheved és David fényképe, de azokat se merte soha megnézni. Herman nem viselkedett velük úgy, ahogyan egy apának kell. Megesett az is, hogy letagadta őket, és agglegénynek adta ki magát. És most itt van Tamara – az ő bűnének szemtanúja. Herman félt, hogy az asszony majd sírni kezd, de fegyelmezte magát.
– Mikor derítetted ki, hogy élek? – kérdezte.
– Mikor? A háború után. Merő véletlenségből tudtam meg. Egy ismerősöm – valójában közeli barátom – becsomagolt valamit egy müncheni jiddis újságba, és abban láttam meg véletlenségből a nevedet.
– És akkor hol voltál? Még Oroszországban?
Tamara nem felelt, a férfi pedig nem ismételte meg a kérdést. Masával és más túlélőkkel szerzett személyes tapasztalatból tudta, hogy lehetetlenség megtudni az igazat azoktól, akik életben maradtak a koncentrációs táborokban, és azután végiggyalogoltak Oroszországon – de nem azért, mert nem mondanak igazat, hanem mert képtelenség elmondani mindent.
– Hol laksz? – kérdezte Tamara. – Mivel foglalkozol? – A buszon Herman felkészült ezekre a kérdésekre. Most mégis döbbent némaságban ült.
– Nem tudtam, hogy élsz, és…
Tamara kényszeredetten elmosolyodott. – Ki a szerencsés hölgy, aki a helyemre lépett?
– Nem zsidó. Egy lengyelnek a lánya, akinek a házában rejtőzködtem.
Tamara ezt meghányta-vetette. – Siksze?
– Igen.
– Ezzel háláltad meg neki?
– Fogalmazhatsz így is.
Tamara ránézett, de nem szólt. Szemében az olyan ember tekintete ült, aki mond valamit, de közben egészen másra gondol.
– Miféle munkád van? – kérdezte ismét.
– Egy rabbinak dolgozom… egy amerikai rabbinak.
– Mit csinálsz a rabbinak? Megválaszolod a rituális törvény kérdéseit?
– Könyveket írok neki.
– És ő mit csinál? Sikszékkel táncol?
– Közelebb jársz az igazsághoz, mint gondolnád. Látom, sokat felszedtél ebben az országban.
– Volt egy amerikai nő a táborunkban. Azért jött Oroszországba, mert kereste a társadalmi igazságosságot, nyomban el is zsuppolták egy táborba, abba a táborba, amelyikben én is voltam. Ott is pusztult el, hasmenést kapott és éhen halt. Megvan valahol a testvére címe. A halála előtt fogta a kezemet és megesketett, hogy felkeresem a rokonait és elmondom nekik az igazságot.
– A rokonai is kommunisták?
– Gondolom, igen.
– Nem fognak hinni neked. Ezek mind meg vannak babonázva.
– Tömegesen deportálták az embereket a táborokba. Vitték a férfiakat, éheztették őket, aztán olyan munkát végeztettek velük, amely egy éven belül a legerősebbet is kikészítette. A saját szememmel láttam. Ha nem látom, magam se hittem volna el.
– És veled mi történt?
Tamara az alsó ajkát harapdálta. A fejét ingatta jelezvén, hogy teljességgel hiábavaló elmondani azt, ami minden képzeletet fölülmúl. Ez nem az a szószátyár Tamara volt, akit Herman korábban ismert, hanem valaki egészen más. Az a különös gondolata támadt, hogy talán nem is Tamara, hanem a nővére. És akkor az asszony váratlanul beszélni kezdett.
– Ami velem történt, azt egészében úgysem lehet elmondani. Az igazat megvallva, magam se tudom pontosan. Annyi minden történt, hogy néha azt képzelem, nem is történt semmi. Csomó minden teljesen kiment a fejemből, az is, ami az együtt töltött éveink során történt. Arra emlékszem, hogy feküdtem egy deszkapalánkon Kazahsztánban, megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miért vittem 1939 nyarán látogatóba a gyerekeket apámhoz, de akárhogy igyekeztem, a tettemnek semmi értelmét, logikáját nem találtam. Fát fűrészeltünk az erdőben… napi tizenkét-tizennégy órát. Éjszakánként olyan hideg volt, hogy egyáltalán nem tudtam aludni. És olyan bűz volt, hogy levegőt se bírtam venni. Rengetegen megkapták a beriberit. Az egyik percben az illető még ott beszélgetett veled, terveket szőtt, a következőben meg elhallgatott. Szóltál hozzá, nem felelt. Közelebb mentél, hát láttad, hogy meghalt.
Szóval ott feküdtem, és feltettem magamnak a kérdést: „Miért nem mentem Hermannal Cziwkewbe?” De képtelen voltam visszaemlékezni. Azt mondják, ez valami pszichológiai betegség. Ez a bajom. Néha mindenre emlékszem, néha meg semmire. A bolsevikok belénk verték az ateizmust, de én máig hiszem, hogy minden eleve elrendelt. Úgy rendeltetett, hogy ott álljak, és végignézzem, hogy a szörnyetegek kitépik apám szakállát, meg vele együtt az arca egy részét is. Aki nem látta abban a pillanatban az apámat, annak fogalma sincs, mi az, zsidónak lenni. Magam sem tudtam, különben a nyomába szegődtem volna.
Anyám a lábuk elé rogyott, mire a csizmájukkal összetiporták, és megköpdösték. Engem meg is erőszakoltak volna, de épp menstruáltam, és tudod, milyen erős a vérzésem. Aztán persze elállt, de még mennyire, hogy elállt. Honnan is lenne véred, ha kenyered sincs? Azt kérded, mi történt velem? Egy porszemet magával sodor a szél, és a sivatag se mondja meg, hol volt azelőtt. Ki volt az a siksze, aki elrejtett?
– A cselédünk. Tudod, ki – Jadwiga.
– Őt vetted feleségül? – Tamara úgy nézett, mint aki mindjárt elneveti magát.
– Igen.
– Már megbocsáss, de nem volt az a lány egy kicsit együgyű? Anyád mindig kifigurázta. Hiszen még azt se tudta, hogyan húzzon cipőt a lábára. Emlékszem, anyád mesélte, hogy a bal cipőt a jobb lábára próbálta felhúzni. Ha pénzt adtak a kezébe, hogy vegyen valamit, elvesztette.
– Megmentette az életemet.
– Nos, gondolom, az ember élete mindent megér. Hol vetted el… Lengyelországban?
– Németországban.
– Más módon nem tudtad leróni a háládat? Na mindegy, inkább nem faggatózom.
– Nincs miről faggatóznod. Ez van.
Tamara lebámult a lábára. Kissé megemelte a szoknyáját, megvakarta a térdét, aztán sietve visszasimította rá a szoknyáját. – Hol élsz? Itt, New Yorkban?
– Brooklynban. New Yorkhoz tartozik.
– Tudom. Van egy ottani címem. A füzetem tele van címekkel. Egy egész év se lenne elég, hogy végigjárjam a rokonokat, és elmondjam, hogyan halt meg ez, hogyan halt meg az. Jártam már Brooklynban. A nagynéném elmagyarázta, hogyan jutok oda, és oda is találtam egyedül, metróval. Abban a házban egy árva szó jiddist nem beszélt senki. Próbálkoztam orosszal, lengyellel, némettel, de azok csak angolul tudtak. Jelbeszéddel is megpróbáltam értésükre adni, hogy a nagynénjük meghalt. A gyerekek egyszerűen kinevettek. Az anya jóérzésű asszonynak látszott, de semmi se vallott benne zsidóra. Hogy a nácik mit műveltek, arról az emberek csak szemernyit tudnak – az csak egy csepp a tengerben. De hogy Sztálin mit művelt, és mit művel máig, arról fogalmuk sincs. Még azok, akik Oroszországban élnek… még azok se tudnak mindent. Mit mondtál, mit dolgozol – egy rabbinak írsz?
Herman bólintott. – Igen… mondhatni. És könyveket is árulok. – Már megszokásból hazudott.
– Plusz munkaként? Miféle könyveket árulsz? Jiddis könyveket?
– Jiddis, angol, héber. Afféle utazó könyvügynök vagyok.
– És hová utazol?
– Városokba.
– És mit csinál a feleséged, amikor nem vagy odahaza?
– Mit csinál a többi feleség, amikor a férje elutazik? Itt, Amerikában, komoly foglalkozásod van, ha árulsz valamit.
– Vannak tőle gyerekeid?
– Gyerekeim? Nincsenek.
– Nem lepne meg, ha volnának. Találkoztam fiatal zsidókkal, akik volt nácikhoz mentek feleségül, s ha szóba jön, egyes lányok mit meg nem tettek, hogy a bőrüket mentsék, hát jobb, ha hallgatok. Az emberek teljesen lezüllöttek. A mellettem lévő ágyon egy fiú a lánytestvérével közösült. Azt se tudták megvárni, hogy besötétedjen. Úgyhogy engem már igazán nem lep meg semmi. Téged hol bújtatott?
– Mondtam már, a szénakazalban.
– És a szülei nem is tudtak róla?
– Csak anyja van meg nővére. Apja nincs. Nem tudták.
– Persze, hogy tudták. A parasztok eléggé csavaros észjárásúak. Kifundálták, hogy majd a háború után feleségül veszed a lányt és elviszed Amerikába. Gondolom, akkor is lefeküdtél vele, amikor még együtt éltünk.
– Nem feküdtem le vele. Ostobaságot beszélsz. És honnét szedték volna, hogy majd megkapom a beutazási engedélyt Amerikába? Az igazat megvallva, én Palesztinába készültem.
– Tudták, tudták. Lehet, hogy Jadwiga gyöngeelméjű, de az anyja megbeszélte a dolgot a többi paraszttal, és azokkal együtt ügyesen kifundálták a dolgot. Mindenki ki akar jönni Amerikába. Az egész világ majd’ meghal Amerikáért. Ha csak megszüntetnék a kvótákat, Amerika úgy megtelne dugig, hogy egy gombostűt se lehetne többé leejteni benne. Percig se hidd, hogy haragszom rád. Először is, már senkire se haragszom. Másodszor, nem is tudtad, hogy élek. Becsaptál, amíg együtt éltünk. Faképnél hagytad a gyerekeket. Egyetlen levelet meg nem eresztettél azokban az utolsó hetekben, amikor már tudtad, hogy a háború bármelyik percben kitörhet. Hallottam apákról, akik az életük kockáztatásával keltek át határokon, hogy együtt legyenek a gyerekeikkel. Férfiak, akiknek sikerült átszökniük Oroszországba, náci kézre juttatták magukat, annyira vágyódtak a családjuk után. De te Cziwkewben maradtál, és egy szénakazalban bujkáltál a szeretőddel. Ugyan, milyen alapon követelnék vissza magamnak egy ilyen alakot? És hogyhogy nincsenek tőle gyerekeid?
– Nincsenek, és kész.
– Miért nézel így rám? Te vetted feleségül. Ha egyszer az én apám unokái nem voltak eléggé jók neked, még szégyellted is őket, mintha bizony rühösek volnának, akkor miért ne lennének gyerekeid Jadwigától? Az ő apja biztosan különb ember volt az enyémnél.
– Nahát, egy percig azt hittem, megváltoztál, de már látom, hogy ugyanaz vagy, aki voltál.
– Nem, nem vagyok ugyanaz. Egy egészen más nő áll előtted. Az a Tamara, aki otthagyni kényszerült a meggyilkolt gyermekeit és Skibába menekült – így hívták azt a falut –, már egy másik Tamara. Én meghaltam, és ha az asszony meghal, a férfi tehet kénye-kedve szerint. Való igaz, a testemet még itt vonszolom. Egészen New Yorkig vonszoltam. Nejlonharisnyát húztak rám, befestették a hajamat, és belakkozták a körmömet. Isten bűnömül ne vegye, de a gojok mindig kikészítették a halottaikat, a zsidók meg manapság gojok maguk is. Én már senkinek nem rovok fel semmit, és nem is dőlök be senkinek. Azon se lepődtem volna meg, ha megtudom, hogy elvettél egy nácit, azok egyikét, akik táncra perdültek a hullákon, és a magas sarkukat belevájták a zsidó lányok szemébe. Honnét tudhatnád, mi történt? Csak azt remélem, hogy az új feleségeddel nem játszod el ugyanazokat a trükköket, amelyeket velem játszottál.
A nappaliba és a konyhába vezető ajtó mögül közelgő lépek és beszélgetés zaja hallatszott. Reb Abraham Nissen Jaroslaver lépett be, a nyomában Sheva Haddas. Férj is, feleség is inkább csoszogott, mint lépkedett. Reb Abraham Nissen Hermanhoz intézte szavait.
– Talán még lakásod sincs. Nálunk megszállhatsz, amíg lakást találsz. A vendéglátás része a jótékonyságnak, amellett rokonok vagytok. Ahogy a szent könyvben írva vagyon „És ne fordulj el a te atyádfiától”.
Tamara a szavába vágott. – Bácsikám, már van másik felesége.
Sheva Haddas összecsapta a kezét. Reb Abraham Nissen zavartan nézett.
– Nos, hát akkor másképpen állunk…
– Egy szemtanú állította, hogy maga látta, amint… – Herman szava elakadt. Elfelejtette figyelmeztetni Tamarát, hogy ne árulja el nekik, hogy egy sikszét vett feleségül. Most Tamarára nézett, és megrázta a fejét. Az a gyerekes ösztön lett úrrá rajta, hogy meneküljön, mielőtt a szégyen kiderül. Ösztönösen az ajtó felé lépett, észre se vette, mit művel.
– Ne szaladj el, én nem kényszerítlek rá semmire – mondta Tamara.
– Való igaz, ilyesmiről az ember csak az újságban olvas – mondta Sheva Haddas.
– Nem követtél el bűnt, mentsen Isten – mondta Abraham Nissen. – Ha tudod, hogy él, akkor törvénytelenül élnél együtt egy másik asszonnyal. De ebben az esetben Resom rabbi tilalma rád nem vonatkozik. Egy biztos: el kell válnod a jelenlegi feleségedtől. Hogyhogy nem is meséltél róla?
– Nem akartam problémát okozni.
Herman jelzett Tamarának, ezúttal úgy, hogy ujját az ajkára szorította Reb Abraham Nissen a szakállába kapaszkodott. Sheva Haddas szemében anyai fájdalom tükröződött. Főkötős fejével bólogatott, mint aki tudatában van a férfiúi hűtlenség ősi kiváltságának, miszerint az új iránti szenvedélynek a legerényesebb férfiember sem tud ellenállni. Ez mindig így volt, így is lesz – ilyen gondolatok suhantak végig a fejében.
– Ezeket a dolgokat férjnek és feleségnek négyszemközt kell egymással megbeszélnie – mondta. – Én addig összekészítek valami harapnivalót. – Azzal fordult s indult az ajtó felé.
– Én az imént ettem – jegyezte meg Herman sietve.
– A felesége jól főz. Biztosan most is főzött egy jó kis zsíros levest a férjének. – Tamara elfintorodott azzal a csúfondáros mosollyal, amellyel néhanapján a disznóhús emlegetését kísérik az ortodox zsidók.
– Egy csésze teát egy kis süteménnyel? – kérdezte ekkor Sheva Haddas.
– Nem, semmit, köszönöm.
– Talán odaát a másik szobában megbeszélhetnétek a dolgot – mondta reb Abraham Nissen. – Mint mondani szokás, ezek a dolgok csak kettőtökre tartoznak. Ha bármit tehetek, énrám bizonyosan számíthattok. – Aztán az öregember egészen más hangnemben folytatta: – Erkölcsi káosz idejét éljük. Az elvetemült gyilkosok… ők a vétkesek. Magatokat nem hibáztathatjátok. Senkinek nem volt választása.
– Bácsikám, a zsidók között is van elvetemült alak éppen elég. Mégis, mit képzelsz, ki vonszolt ki bennünket arra a rétre? A zsidó rendőrség. Pirkadat előtt berontottak az összes házba, átkutatták a pincéket, padlásokat. Ha rejtőzködő embert találtak, gumibottal verték össze. Kötéllel kerítettek karámba minket, mint a barmot, mielőtt a vágóhídra viszik. Egy szót szóltam egyikükhöz, mire akkorát rúgott belém, hogy amíg élek, nem feledem. Nem tudták az ostobák, hogy ők sem ússzák meg szárazon.
– Ahogy a mondás tartja: „Minden gonoszság gyökere a tudatlanság.”
– A politikai rendőrség Oroszországban semmivel sem volt különb a náciknál.
– Nos, Ésaiás próféta megmondta: „És az emberek megrontatnak és megszégyenülnek.” Amikor az emberek nem hisznek többé a Teremtőben, akkor úrrá lesz az anarchia.
– Az emberek már csak ilyenek – mormogta maga elé Herman.
– Benne van a Tórában: „A férfi szívének képzelete ifjúkorától fogva elvetemült.” De hát épp ezért van szükség a Tórára. Igen, menjetek csak át oda, és beszéljétek meg a dolgot.
Azzal reb Abraham Nissen kinyitotta a hálószoba ajtaját. Két ágy állt benne, európai takaróval lefedve, hosszában, a kettő a fejénél összeért, mint szokás volt az óhazában. Tamara vállat vont és elsőnek belépett; Herman követte. A lakodalmi hálószobát juttatta eszébe, amelybe évekkel ezelőtt az ifjú párt az esküvő éjszakáján bekísérték.
Odakint nyüzsgött a New York-i élet, de idebenn, a félfüggönyök mögött Nalęczow és Cziwkew világa kelt életre. Minden a hajdan volt, letűnt világot idézte: a megfakult, sárga falak, a magas mennyezet, a padlódeszka, de még a komód stílusa és a karosszék bútorhuzata is. Egy tapasztalt színházi rendező sem válogathatta volna jobban össze a berendezést, gondolta Herman. Az orrát tubák illata csapta meg. Leült a karosszékre, Tamara pedig az ágy szélén helyezkedett el.
– Nem kötelező válaszolnod – kezdte Herman –, de ha halottnak hittél, bizonyára voltak… mások…
Nem tudta folytatni. Az inge megint átázott.
Tamara lopva szemügyre vette.
– Tudni akarod? Egyszerre mindent?
– Nem kell elmondanod. De én őszinte voltam veled és megérdemlem…
– Volt más választásod? Kénytelen voltál megmondani az igazat. A törvény szerint a feleséged vagyok, és ez azt jelenti, hogy két feleséged van. Amerikában komolyan veszik az ilyesmit. Nem számít, mit tettem, afelől biztosítlak, hogy a szerelem, mint olyan, számomra nem hobbi.
– Nem mondtam, hogy hobbi.
– Te megcsúfoltad a házasságunkat. Én ártatlan lányként lettem a tiéd és…
– Hagyd abba!
– A dolog úgy áll, hogy hiába szenvedtünk oly sokat, hogy sosem tudtuk, megérjük-e a következő napot vagy órát, a szerelem, az kellett. Jobban kellett, mintha normálisan mentek volna a dolgok. Az emberek pincékben, padlásokon feküdtek, éhesen, tetvesen, de csókolóztak és fogták egymás kezét. Nem is sejtettem, hogy az emberek ilyen helyzetekben is ennyire szenvedélyesek lehetnek. Számodra én nem jelentettem semmit, de a férfiak felfaltak a tekintetükkel. Isten legyen hozzám irgalmas! A gyerekeimet megölték, és a férfiak ki akartak kezdeni velem. Egy vekni kenyérért, egy kis zsiradékért, vagy valami kis könnyítésért a munkában. Csak azt ne hidd, hogy az ilyesmi nem számított. Egy darab kenyérhéj maga volt az álom. Pár szem krumpli egy vagyon. A táborokban megállás nélkül folyt a kereskedés, néhány lépésre a gázkamrától üzleteket kötöttek. Elfért egy cipőben mindaz, amivel csencseltek, de a kétségbeesett emberek így igyekeztek megmenteni az életüket. Jóvágású férfiak, nálamnál fiatalabbak, férjek, csinos feleséggel… mind futottak utánam, és ígérték az égről a csillagokat.
Fel sem merült bennem, hogy esetleg élsz, de ha mégis, hát hűséggel igazán nem tartoztam neked. Épp ellenkezőleg, el akartalak felejteni. Akarni valamit az persze egy dolog, de véghez is vinni, az már valami egészen más. Én vagy szeretek egy férfit, vagy undorodom magától a szextől. Őszintén irigyeltem azokat a nőket, akik csak szórakoztak. Végtére, mi más az egész, mint szórakozás? De van bennem valami, minden bizonnyal az istenfélő nagyanyáim vére az, ami utamba állt.
Mondogattam magamnak, hogy elment a józan eszem, de ha egy férfi csak megérintett, már elhúzódtam. Azt hitték, megőrültem, és igazuk is volt. Álszentnek neveztek. Gorombák lettek. Egy nagy megbecsülésnek örvendő férfi megpróbált megerőszakolni. És ennek a tébolydának a kellős közepén a fogolytársaim Jambulban hozzáláttak, hogy összehozzanak valakivel. Mind ugyanazt hajtogatták: „Fiatal vagy, férjhez kell menned” De te nősültél meg, nem én mentem férjhez. Egyvalamiben egészen biztos vagyok, a könyörületes Isten, akiben hittünk, nem létezik.
– Akkor hát nem volt senkid?
– Milyen csalódottnak tűnsz. Nem, nem volt senkim, és nem is lesz senkim soha többé. Tisztán akarok a gyermekeim lelke elébe állni.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nincs Isten.
– Ha Isten végignézte ezt a sok borzalmat és hallgatott, akkor nem Isten. Beszéltem hívő zsidókkal, még rabbikkal is. Volt egy fiatalember a táborunkban – a régi Dzikówban volt rabbi. Az olyan jámbor volt… nos, az ilyenből mára egy sem maradt. Az erdőben kellett dolgoznia, pedig nem volt meg hozzá az ereje. A vörösök tudták, hogy a munkája semmit se ér, de megkínozni egy rabbit komoly jócselekedetnek számított. Szombatonként nem vette át a kenyerét, mert a törvény tiltja, hogy azon a napon bármit is vigyen. Az anyja, az öreg rabbi felesége szent asszony volt. Csak odafönn, az Úr a megmondhatója, hogyan vigasztalt meg másokat, és hogyan osztotta szét mindenét, amije volt, hogy másokat megsegítsen. A tábori körülmények következtében megvakult. De tudta kívülről az imákat mind, és az utolsó pillanatáig mondta is őket.
Egyszer megkérdeztem a fiút: „Hogyan tűrheti Isten ezt a sok tragédiát?” Ő pedig mindenféle mentséget kitalált. „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, ilyesmi. Nem vitatkoztam vele, de el voltam keseredve. Elmondtam neki a gyerekeinket, mire elsápadt, egészen krétafehér lett és úgy szégyenkezett, mintha ő volna mindenért a felelős. Végre azt mondta: „Könyörgök, egy szót se többet.”
– Igen, igen.
– Te még csak nem is kérdezősködsz a gyerekek felől.
Herman egy percig várt. – Ugyan, mit kérdezhetnék?
– Nem, ne is kérdezz. Azt tudtam, hogy vannak nagy emberek a felnőttek között, de hogy a gyerekek… a kisgyerekek… is lehetnek nagyok, hát azt sosem hittem volna. Egyik percről a másikra felnőttek. Megpróbáltam nekik adni a porcióm egy részét, de az én részemet nem fogadták el. Szentként haltak meg. A lélek létezik; csak Isten nem. Ne is próbálj megcáfolni. Ez a szent meggyőződésem. Tudd meg, hogy a mi kis Davidunk és Jochevedünk eljárnak hozzám. Nem az álmaimban, hanem amikor ébren vagyok. Persze, most azt hiszed, elment a józan eszem, de az engem egy csöppet sem érdekel.
– És mit mondanak?
– Ó, mindenfélét. Ahová kerültek, ott ismét gyermekek. Mit akarsz tenni? Elválsz tőlem?
– Nem.
– Akkor én mit tegyek? Költözzek össze a feleségeddel?
– Először is lakást kell szerezned.
– Igen. Itt nem maradhatok.

A regény első és második fejezete ide kattintva olvasható el