Isaac Bashevis Singer Nobel díjas amerikai zsidó író Szerelmes történet – egy poligámista regénye című könyvét folytatásokban olvashatják az elkövetkező hetekben a Szombat olvasói – úgy, ahogy Singer regényeit annak idején a Forwärts című New York-i jiddis hetilap is közölte. Az újabb fejezetek vasárnaponként kerülnek fel honlapunkra. Köszönetet mondunk a Novella Kiadónak, mely a kötetet a Téli Könyvvásárra megjelenteti és a szöveget rendelkezésünkre bocsátotta, valamint Dezsényi Katalin fordítónak.

A SZERZŐ JEGYZETE

Személy szerint nem részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy a magam bőrén megtapasztaljam Hitler holokausztját, de évekig éltem New Yorkban olyan emberek között, akik bizony végigszenvedték. Ezért mindenek előtt sietek leszögezni, hogy ez a regény semmiképpen sem az átlagmenekült története, nem az ő életét és küzdelmeit örökítettem meg. Mint szépirodalmi műveim általában, ez a regény is egy kivételes esetet örökít meg egyedi hősökkel, és az események szálainak egyedi összeszövésével. A szereplők nem csupán a nácik, hanem egyúttal saját személyiségük és sorsuk áldozatai is. Ha beleillenek az általános képbe, az csupán azért van, mert a kivétel erősíti a szabályt. Ami azt illeti, az irodalomban a kivétel maga a szabály.

Személy szerint nem részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy a magam bőrén megtapasztaljam Hitler holokausztját, de évekig éltem New Yorkban olyan emberek között, akik bizony végigszenvedték. Ezért mindenek előtt sietek leszögezni, hogy ez a regény semmiképpen sem az átlagmenekült története, nem az ő életét és küzdelmeit örökítettem meg. Mint szépirodalmi műveim általában, ez a regény is egy kivételes esetet örökít meg egyedi hősökkel, és az események szálainak egyedi összeszövésével. A szereplők nem csupán a nácik, hanem egyúttal saját személyiségük és sorsuk áldozatai is. Ha beleillenek az általános képbe, az csupán azért van, mert a kivétel erősíti a szabályt. Ami azt illeti, az irodalomban a kivétel maga a szabály. A regény először 1966-ban jelent meg jiddis nyelvű The Jewish Daily Forwardban, „Szonim, di gesichte fun a libe” címmel Aliza Shevrin és Elizabeth Shub fordításában, az utóbbi, valamint Rachel MacKenzie és Robert Giroux szerkesztésében. Köszönet és hála mindőjüknek.  (I. B. S.)

Herman Masával töltötte a sátoros ünnep első két napját, aztán kol hamoedre, az ünnepek közti napokra hazament a brooklyni lakásába.
Megreggelizett, majd a nappaliban letelepedett az asztalhoz, és írni kezdte a Zsidó élet a Sulhán Áruh és a responzum alapján című könyv soron következő fejezetét. A könyvet egy amerikai és egy angol kiadó már elfogadta, és Lampert rabbi épp most készült aláírni a szerződést egy francia céggel. Herman a szerzői jog bizonyos százalékát kapná. A kéziratnak nagyjából ezerötszáz oldalnak kellett lennie, és eredetileg több kötetből állt volna. De Lampert rabbi átvariálta a dolgot, hogy előbb monográfiasorozatként jelenjenek meg, legyen mindegyik önmagában teljes egész, mégis úgy álljon össze, hogy később, kisebb átalakítással egyetlen hatalmas kötetté legyen alakítható.
Herman leírt néhány sort, aztán megállt. Mihelyt megpróbált dolgozni, az „idegei” felmondták a szolgálatot. Elálmosodott, alig tudta nyitva tartani a szemét. Hol szomjas volt, és innia kellett egy pohár vizet, hol vizelnie kellett, felfedezett egy fogai közé szorult morzsát, és azt próbálta kipiszkálni előbb a nyelve hegyével, aztán a jegyzetfüzete gerincéből kihúzott cérnaszállal.
Jadwiga lement a pincébe mosni, miután kért egy negyeddollárost Hermantól, hogy legyen mit bedobnia az automatába. Kinn a konyhában Wojtuś madárnyelven előadást tartott a rúdon mellette tollászkodó Mariannának. A nőstény csüggedten lehorgasztotta a fejét, mint aki egy megbocsáthatatlan vétek miatt részesül megrovásban.
Megszólalt a telefon.
– Most meg mit akar? – tűnődött Herman. Félórája, hogy utoljára beszélt Masával, aki közölte, hogy a Tremon Avenue-ra készül bevásárolni az ünnep hátralevő részére – a semini acereszre és a szimhát Tórára.
Fölemelte a hallgatót, és beleszólt: – Igen, Masácska.
Aztán mély, zengő férfihangot hallott, olyasfajta torokköszörülést, amit akkor hallat valaki, ha épp mondani készült valamit, de megzavarták a gondolatmenetét. Herman már mondani akarta, hogy téves kapcsolás, amikor a férfihang közölte, hogy Herman Brodert keresi. Herman nem tudta eldönteni, hogy lecsapja-e vagy sem. Valami nyomozó? Felfedezték, hogy bigámiában él? – Ki beszél? – nyögte ki végül.
A vonal túlsó végén köhögés, krákogás, újabb köhögés, mint amikor valaki beszédet készül tartani. – Kérem, hallgasson meg – mondta a férfi jiddisül. Leon Tortshiner vagyok. Masa előző férje.
Herman torka kiszáradt. Ez volt élete első közvetlen kontaktusa Tortshinerrel. Mély hangja volt, és másképp beszélte a jiddist, mint Herman vagy Masa. Ez a nyelvjárás Lengyelország egy szűk területén volt használatos, a Radom és Lublin között elterülő kis térségben. Minden szó kis vibratóra végződött, ilyen hangot a zongora basszus billentyűi hallatnak.
– Igen, tudom – felelte Herman. – Honnan tudja a telefonszámomat?
– Nem mindegy? Megszereztem, és ez a lényeg. Megláttam Masa telefonnoteszében. És jó a számmemóriám. Nem tudtam, kinek a száma, de az ilyesmire, ahogy mondani szokták, előbb-utóbb rájön az ember.
– Értem.
– Remélem, nem ébresztettem fel.
– Nem, nem.
Tortshiner szünetet tartott, mielőtt folytatta, és ebből a szünetből Herman rájött, hogy a férfi megfontolt ember, olyasvalaki, aki tömören fejezi ki magát, és megfontoltan cselekszik. – Találkozhatnánk?
– Mi célból?
– Személyes okom van rá.
Nem túl okos, futott végig Herman agyán. Masa gyakran mondta, hogy Leon bolond. – Gondolom, tudja, hogy ez a dolog engem igen kellemetlenül érint – dadogta Herman önkéntelenül. – Fogalmam sincs, mi szükség van rá. Ha egyszer elváltak… és… és…
– Kedves Broder úr, nem zargattam volna, ha nincs meg rá a jó okom… mindkettőnk érdekében.
Félig kacagás volt, félig köhögés, ami kiszakadt belőle, a kedélyes bosszúság és diadalittas joviálisság elegye, mint akinek sikerült túljárnia az ellenfele eszén. Herman érezte, hogy a füle tövéig elpirul. – Nem beszélhetnénk meg telefonon?
– Vannak dolgok, amelyeket szemtől szemben kell megbeszélni. Mondja meg, hol lakik, és én majd fölkeresem, vagy találkozhatunk egy kávéházban. Természetesen a vendégem.
– Legalább annyit mondjon, hogy mivel kapcsolatban – makacskodott Herman.
Leon Tortshiner mintha csettintene a nyelvével, s közben a szavakat keresgélné, amelyek sehogyan sem akarnak az eszébe jutni.
Aztán a hangok végre szavakká formálódtak. – Mi mással, mint Masával kapcsolatban? – kérdezett vissza Tortshiner. – Ő közöttünk az összekötő kapocs, ha szabad magamat így kifejeznem. Tény és való, hogy Masa meg én elváltunk, de hogy valaha férj és feleség voltunk, az tagadhatatlan. Én magáról már akkor tudtam mindent, amikor ő még egy szót se mesélt. Ne kérdezze, honnét. Nekem is megvannak a magam forrásai, ahogy mondani szokás.
– Most hol van?
– Flatbushban vagyok. Tudom, hogy valahol a Coney Islanden lakik, s ha kicsit is nehezére esik, hogy eljöjjön hozzám, hát majd én elmegyek magához. Hogy is van a mondás? Ha Mohamed nem megy a hegyhez, hát a hegynek kell elmennie Mohamedhez.
– Van egy kávéház a Surf Avenue-n – mondta Herman. – Ott találkozhatunk. – Nehezére esett a beszéd. Megadta Tortshinernek a kávéház pontos címét, és megmondta, melyik metróval jut el oda. Tortshiner többször is elismételtette vele. Mindent roppant alaposan elraktározott, megismételt, mintha örömét lelné magában a beszédben. Nem is annyira ellenszenvet ébresztett Hermanban, mint inkább bosszúságot, amiért egy ilyen kínos helyzetbe belekényszerítették. Továbbá gyanakodott is. Ki a megmondhatója? Nem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen alávaló alak kést ránt, vagy előkapja a revolverét. Herman megfürdött és sietve megborotválkozott. Úgy döntött, hogy a jobbik ruháját veszi fel, nem akart toprongyosnak látszani ez előtt a férfi előtt. – Járj a kedvében mindenkinek – gondolta gunyorosan –, még a szeretőd volt férjének is.
Lement a pincébe, és ott a mosógép ablakán keresztül azt látta, hogy az alsóneműje vadul forog a gép belsejében. A habos víz spriccelt, fröcskölt odabenn Hermannak az a fura gondolata támadt, hogy ezek a lelketlen tárgyak – a víz, a szappan, a mosószer – dühösek az emberre, amiért erőnek erejével hatalmában tartja őket. Herman láttán Jadwiga megijedt. A férfi addig soha nem ment utána a pincébe.
– Találkoznom kell valakivel a Surf Avenue-i kávéházban – mondta az asszonynak. S habár Jadwiga nem kérdezősködött, részletesen elmondta neki, hol található a kávéház, mert arra gondolt, ha esetleg Leon Tortshiner megtámadja, Jadwiga legalább tudni fogja, hová ment, és szükség esetén tanúskodhat is a bíróság előtt. Leon Tortshiner nevét is többször megemlítette. Jadwiga tátott szájjal bámult rá, a paraszt alázatával, aki régen felhagyott az igyekezettel, hogy megpróbálja megérteni a városlakó útjait s módjait. A tekintete mégis a bizalom hiányáról árulkodott. Még olyan napokon is, amikor otthon volt, Herman megtalálta a módját, hogy elmenjen hazulról.
Herman az órájára pillantott, és eldöntötte, mikor kell indulnia ahhoz, hogy ne érjen oda túl korán a kávéházba. Biztosra vette, hogy az ilyen Leon Tortshiner-féle alak legalább félórát késik, ezért úgy döntött, hogy majd gyalogol a sétányon.
Napos és langymeleg volt az idő, de a vidámpark be volt zárva. Nem volt más látnivaló, mint a bedeszkázott ajtók és málló plakátok. Az előadóművészek mind elmentek: a félig kígyó lány, az erőművész, aki szétszakította láncait, az úszó, akinek hiányzott a keze-lába, a médium, aki előcsalogatta a halottak szellemét. A hirdetőtáblára kifüggesztett plakát, amely közzétette, hogy a Demokrata Klub előadótermében tartják a nagyünnepi szertartásokat, már az esőtől cafatokká ázottan lógott. A tenger fölött sirályok röpködtek rikoltva.
Sziszegő, tajtékzó hullámok siettek a part felé, aztán – mint mindig – visszahúzódtak… akár a harapni gyönge kutyafalka. A távolban szürke vitorlás hajó ringott a vízen. Akár a tenger maga, egyszerre ringott és dermedt mozdulatlanságba – lepelbe burkolt, vízen járó halott.
– Már végbement minden – gondolta Herman. – A teremtés, az özönvíz, Szodoma, a Tóra átadása, Hitler holokausztja. – Mint az ösztövér tehenek a fáraó álmában, a jelen is nyomtalanul elnyelte az örökkévalóságot.

Amint Herman belépett a kávéházba, megpillantotta Leon Tortshinert egy fal melletti asztalnál. Egy fényképről ismerte fel, amelyet Masa albumában látott, bár azóta a férfi sokat öregedett. Ötven körüli, széles csontú, szögletes arcú férfi, sűrű, fekete hajáról messziről lerítt, hogy festi. Orcája terebélyes, álla előreugró, orra széles, nagycimpájú. A szemöldöke sűrű, és a szeme vágása ferde, mint egy tatáré. A homlokán a forradás azt sejttette, hogy valaha, régen kés sértette. Kissé durva megjelenésén a lengyel-zsidó szívélyesség enyhített valamelyest. Nem fog eltenni láb alól, gondolta Herman. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a faragatlan alak valaha Masa férje volt. Már maga a gondolat is nevetséges. De a tényekkel valahogy mindig ez a helyzet. Kipukkasztják az ötletek buborékját, romba döntik az elméleteket, porrá zúzzák a meggyőződést.
Tortshiner előtt egy csésze kávé gőzölgött. A hamutartóban két centis hamuval a végén, egy szivar pihent. Tőle balra félig elfogyasztott piskótatorta Amikor Hermant megpillantotta, olyan mozdulatot tett, mint aki az üdvözlésére felállni készül, de aztán hátrahuppant.
– Herman Broderhez van szerencsém? – kérdezte. Előrenyújtotta nagy, lapát kezét.
– Salom aléchem.
– Foglaljon helyet, kérem, foglaljon helyet – mondta Tortshiner. – Hozok egy kávét.
– Köszönöm, nem kérek.
– Teát?
– Azt sem, köszönöm.
– Akkor kávét hozok! – közölte Leon Tortshiner határozottan. – Én hívtam meg, tehát a vendégem. Nekem vigyáznom kell a kilókkal, ezért eszem csak piskótát, de maga nyugodtan megehet egy szelet túrótortát.
– Igazán nem szükséges.
Tortshiner felállt. Herman nézte, ahogy fogott egy tálcát és beállt vele a pult előtt kígyózó sorba. Zömök alkatához képest túl alacsony volt, keze-lába elnagyolt, s a széles válla is erős emberre vallott. Ez volt a Lengyelhonban megszokott alkat: szélesebb, mint amilyen magas. Barnacsíkos öltönyt viselt, nyilvánvalóan fiatalítani akarta magát. Megjött a csésze kávéval és a túrótortával. Sietve felkapta az addigra majdnem végigégett szivart, erőteljesen megszívta, aztán kieregette a füstfelhőt.
– Egészen másmilyennek képzeltem – mondta. – Masa született Don Juannak festette le. – A megjegyzést nyilvánvalóan nem becsmérlésnek szánta.
Herman leszegte a fejét. – A nők már csak ilyenek.
– Sokáig vívódtam, hogy felhívjam-e. Az ilyesmi nehezére esik az embernek. Minden okom megvan rá, hogy az ellenségemnek tekintsem, de ezennel közlöm, hogy a maga érdekében vagyok itt. Hogy elhiszi, avagy sem, az – mint mondják – más lapra tartozik.
– Igen, megértem.
– Nem, dehogy érti. Hogy is érthetné? Maga – mint Masától tudom – valami íróféle, én viszont tudósember vagyok. Mielőtt az ember megért valamit, össze kell gyűjtenie a tényeket, szert kell tennie minden információra. A priori semmit se tudunk, legföljebb azt, hogy egy meg egy az kettő.
– És mik a tények?
– Tény az, hogy Masa olyan árat fizetett nekem a válásért, amilyent tisztességes nő biztosan nem fizetett volna, még ha az élete függ tőle, akkor se. – Leon Tortshiner mély hangon beszélt, lassan, látszólag a legkisebb harag nélkül. – És úgy vélem, erről magának tudnia kell, mert egy nő, aki képes ekkora összeget fizetni, annak a tisztessége erősen megkérdőjelezhető. Voltak szeretői még énelőttem, de aközben is, hogy velem élt. Ez a teljes igazság. Ezért is váltunk külön. Őszinte leszek magával. Normális esetben semmi nem indokolja, hogy ennyire a szívemen viseljem a sorsát. Csakhogy megismerkedtem valakivel, aki ismeri önt. Az illető nem tud arról, hogy mi ketten kapcsolatban állnánk, már amennyiben ezt kapcsolatnak lehet nevezni egyáltalán, ezért aztán sokat mesélt magáról. Minek is titkolnám? Lampert rabbiról van szó. Elmesélte, hogy maga mennyit szenvedett a háború alatt, hogy évekig bujkált egy szénakazalban, miegymás. Tudom, hogy neki dolgozik. Ő ezt „kutatómunkának” emlegeti, de nem esik nehezemre, hogy elképzeljem, mit rejt magában ez az elnevezés. Maga talmudista, én bakteriológus vagyok.
Mint tudja, Lampert rabbi egy könyvön dolgozik, amelyben minden tudást a Tórából akar levezetni, s engem megkért, hogy a könyv tudományos részénél legyek segítségére. Kerek perec megmondtam neki, hogy a modern tudománynak nyoma sincs a Tórában, tehát semmi értelme ott keresgélni. Mózes se az elektromosságról, se a vitaminokról nem rendelkezett ismeretekkel. Ráadásul én pár dollárért nem fogom elfecsérelni a drága időmet. Inkább beérem kevesebbel. A rabbi valójában ki sem ejtette a száján a maga nevét, de amikor emlegetett valakit, aki egy szénakazalban bujkált, összeállt a kép. Ahogy mondani szokták. Az egekig magasztalta magát. Amit viszont én tudok, arról neki sejtelme sincs. Különös alak. Rögtön az utónevemen szólított, amihez én nem vagyok hozzászokva. A dolgok kövessék a maguk természetes rendjét. A személyes kapcsolatokban is nélkülözhetetlen az evolúció. Két szót nem lehet vele beszélni, mert állandóan szól a telefon. Bármibe lefogadom, hogy legalább száz ügye van folyamatban egyszerre. Mi szüksége van annyi pénzre? De rögvest a tárgyra térek.
Jobb, ha tőlem tudja meg, hogy Masa egy senkiházi. Egészen egyszerűen az. Ha feleségül akar venni egy senkiházit, szíve joga, de gondoltam, felhívom a figyelmét, mielőtt végképp horogra akad. Ez a találkozás természetesen köztünk marad. Különben fel sem hívtam volna. – Leon Tortshiner fölemelte a szivarját, megszívta, de az már kialudt.
Miközben Tortshiner beszélt, Herman lehorgasztott fejjel hallgatta. Melege volt, s arra vágyott, bár meglazíthatná a gallérját. És mintha égett volna a fültöve. A hátán, a gerince mentén izzadságcseppek folytak végig. Amikor Tortshiner a szivarját kezdte babrálni, Herman fojtott hangon megkérdezte: – Milyen árat adott?
– Pontosan tudja, milyen árat. Maga nem olyan naiv. Bizonyára úgy véli, hogy én ugyanúgy megérem a pénzemet, ahogyan ő, és ez bizonyos mértékig érthető. Először is: szerelmes belé, márpedig Masa az a fajta nő, akibe könnyen beleszeret az ember. Az őrületbe kergeti a férfiakat. Engem majdhogynem az őrületbe kergetett. Minden primitívsége mellett az érzékenysége olyan, mint egy Freudé, egy Adleré és egy Jungé együttvéve. És mindennek a tetejébe ragyogó színésznő. Ha nevetni akar, nevet; ha sírni akar, akkor meg sír. Egyenesen megmondtam neki, hogy ha felhagyna azzal, hogy ostobaságokra vesztegesse el a tehetségét, egy második Sarah Bernhardt lehetne belőle. Egyszóval: engem cseppet sem lep meg, hogy maga a horgára akadt. Mi tagadás: még most is szeretem. Azt már egy elsőéves pszichológus hallgató is tudja, hogy a gyűlölet és a szeretet kéz a kézben jár. Talán felteszi magában a kérdést, miért osztom meg magával ezeket a titkokat? Netán tartozom önnek valamivel? Ahhoz, hogy erre feleletet kapjon, végig kell hallgatnia türelemmel.
– Hallgatom.
– Ne hagyja kihűlni a kávéját. Egye meg a túrótortát. Úgy. És ne izgassa fel magát. Végtére: az egész világ forradalmi lázban ég, a spirituális forradalom lázában. Hitler gázkamrái borzalmasak voltak, de amikor az emberek minden erkölcsi ítéletüket elvesztik, az még a kínszenvedésnél is rosszabb. Maga bizonyára vallásos családból származik. Különben honnan ismerné a Gemárát? Az én szüleim nem voltak vallási fanatikusok, de hívő zsidók voltak. Apám egy Istent és egy feleséget ismert, anyám egy Isten és egy férjet.
Masától bizonyára tudja, hogy a varsói egyetemen tanultam. Biológia szakra jártam, Wolkowki professzor volt a mesterem, és közreműködtem egy fontos felfedezésében. Valójában magam tettem a felfedezést, ő csak bezsebelte érte az elismerést. De az sem volt igazi elismerés. Az emberek azt hiszik, hogy a tolvajok a varsói Krochmalna utcában tanyáznak, vagy New Yorkban, a Boweryn. Holott vannak tolvajok a professzorok, művészek, általában minden terület kiemelkedő művelői között. A közönséges tolvajok többnyire nem egymástól lopnak, ugyanakkor a tudósok jó része ebből él. Azt tudta, hogy Einstein egy matematikustól lopta az elméletét, akivel együtt dolgozott, és akinek senki se tudja a nevét? Freud is lopott, és Spinoza is. Ennek a jelen témához vajmi kevés köze van, legföljebb annyi, hogy magam is ilyesfajta lopásnak estem áldozatául.
Amikor a nácik elfoglalták Varsót, akár dolgozhattam volna nekik is, mert voltak ajánló leveleim a legnagyobb német tudósoktól, s ezért még azt is elnézték volna, hogy zsidó vagyok. De én nem akartam ezen az áron előnyökhöz jutni, ezért végigéltem az egész gyehennát. Később átszöktem Oroszországba, de a mi értelmiségünk odaát teljes pálfordulást hajtott végre, a végén még attól se riadtak vissza, hogy egymást följelentgessék. A bolsevikoknak pontosan erre volt szükségük. Lágerekbe küldték őket. Én valaha rokonszenveztem a kommunizmussal, de mire kifizetődött volna a kommunistaság, elegem lett a rendszerből, és ezt nyíltan a szemükbe is vágtam. Képzelheti, hogy bántak velem ezek után.
Egy szó, mint száz, végigcsináltam a háborút, a táborokat, az éhezést, a megtetvesedést, és 1945-ben Lublinban kötöttem ki. Ott ismerkedtem meg a maga Masájával. Akkoriban szeretője vagy felesége volt egy vörös hadseregbeli katonaszökevénynek, aki csempészettel és feketepiaci kereskedelemmel foglalkozott Lengyelországban. A csempész igencsak jól tartotta. Hogy mi történt kettejük között, azt nem tudom pontosan. A férfi azzal vádolta, hogy megcsalja, meg még Isten tudja, mivel. Hogy Masa milyen csinos, azt nem kell különösebben ecsetelnem – néhány éve meg még igazi szépség volt. Én az egész családomat elvesztettem. Amikor Masa megtudta, hogy tudósember vagyok, felkeltettem az érdeklődését. A csempésznek, gondolom, volt más nője, esetleg féltucat is. Ne feledje, hogy az élet minden területén több a szecska, mint a búza.
Nos, Masa megtalálta az anyját, és együtt mentünk Németországba. Iratok nélkül szöktünk át. Lépten-nyomon a legnagyobb veszedelmeknek voltunk kitéve. Ha életben akartunk maradni, meg kellett szegnünk a törvényt, mert a törvények szerint halálra voltunk ítélve. Áldozat volt maga is, úgyhogy tudja, miről beszélek, bár mindenkié külön történet. Menekültekkel beszélgetni teljességgel lehetetlen, meg értelme sincs, mert az ember bármit mond, arról rögtön kiderül, hogy épp ellenkezőleg történt.
De térjünk vissza Masára. Elértük Németországot, ahol „tisztelettel” elhelyeztek minket egy táborban. A párok általában együtt éltek, ha fel tudták mutatni a házassági anyakönyvi kivonatukat, ha nem. Nem olyan időket éltünk, hogy bárki ragaszkodott volna a papírokhoz. De Masa anyja kötötte az ebet a karóhoz, hogy házasodjunk össze Mózes és Izrael törvényei szerint. A csempész talán elvált tőle, vagy sose is voltak összeházasodva. Bántam is én. A lehető leghamarabb vissza akartam térni a tudományos munkához, meg aztán különben sem vagyok vallásos. Masa eljegyzést akart: jól van, legyen eljegyzés. Mások a táborban egyből üzletelni – azaz csempészni – kezdtek. Az amerikai hadsereg a legkülönbözőbb árukkal árasztotta el Németországot, azzal kereskedtek. A zsidók mindenütt üzleteltek – még Auschwitzban is. Ha van pokol, bizonyára ott is üzletelni fognak. Ezt nem rosszindulatból mondom. Hisz’ mi mást tehettek volna? Amit a segélyszervezetektől kaptak, az a puszta létfenntartáshoz sem volt elég. A sokévi éhezés után az emberek jól akartak lakni, és tisztességes ruhában akartak járni.
De mit tehettem én, ha egyszer nem születtem üzletembernek? Otthon maradtam, és abból éltem, amit a Jointtól kaptam. Egyetemnek, laboratóriumnak a közelébe se engedtek a németek. Volt ott néhány hozzám hasonló mihaszna alak, azokkal olvastunk, sakkoztunk. Ez nem tetszett Masának. Amíg a csempésszel élt, hozzászokott a luxushoz. Amikor velem megismerkedett, megtetszettem neki, mert tudósember vagyok, de ez nem tartott sokáig. Aztán kezdett úgy bánni velem, mint valami kapcaronggyal, rémes jeleneteket rendezett. Az anyja, efelől megnyugtathatom: igazi szent. Végigszenvedte a poklok poklát, és megőrizte a tisztaságát. Az anyját őszintén szerettem. Masa apja is rendes ember volt, valami íróféle, hebraista. Hogy ez a nő kire ütött, arról fogalmam sincs. Neki, bárhová vetette is a sors, csak a mulatság kellett. A csempészeknél folyton állt a bál, a mulatság. Oroszországban rákaptak a vodkára meg a hejehujára.
Amikor Lublinban megismerkedtem Masával, azt hittem, hűséges a csempészhez. De hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel is, azzal is viszonya volt. A nyámnyila zsidókat megölték, azokat meg, akik megmaradtak, vasból gyúrták, bár, mint menet közben kiderült, azok is lelkileg összetört emberek voltak mind. De a bajaik csak most kerülnek napvilágra. Még száz év, és ki fog derülni, hogy a gettó eszményi hely volt, és csupa szent élt benne. No, ennél nagyobb hazugság nem is létezik. Először is, hány szent akad egy nemzedék során? Másodszor, a legtöbb valóban hívő, jámbor zsidó odaveszett. És azokat, akik megmaradtak, egyetlen cél éltette: megúszni bármi áron. Voltak gettók, amelyekben kabarék működtek! Képzelheti, miféle kabarék voltak azok! Halottakon kellett átgázolni, hogy bejusson az ember.
Az én elméletem szerint az emberi faj romlik, nem pedig javul. Ha szabad magam így kifejeznem: én a megfordított evolúcióban hiszek. Az utolsó ember a földkerekségen minden bizonnyal bűnöző lesz és elmebeteg.
Feltételezem, hogy Masától csak rosszat hallott rólam. Az igazat megvallva, ő rúgta fel ezt a házasságot. Amíg ő élte az életét, én, mint valami tökkelütött, odahaza ültem a mamájával. A mamája valami szembetegségben szenvedett, én meg felolvastam neki az Ótestamentumot meg az amerikai jiddis újságokat. De hát meddig lehetett így élni? Még most sem vagyok öreg, de akkoriban életem virágjában voltam. Elkezdtem én is kapcsolatokat építeni az emberek, és a tudományos világ felé. Professzorasszonyok látogattak át Amerikából – sok itt az iskolázott nő –, én meg felkeltettem az érdeklődésüket. Az anyósom, Sifra Pua nyíltan megmondta, hogy amíg Masa otthagy magamra álló nap és fél éjszaka, addig én nem tartozom neki semmivel. Sifra Pua engem a mai napig kedvel. Egyszer találkoztunk az utcán, megölelt, megcsókolt. A mai napig fiacskámnak szólít.
Amikor kézhez kaptam az amerikai vízumot, Masa azonmód kibékült velem. Nem a menekült státuszom miatt kaptam vízumot, hanem mert tudós vagyok. Én kaptam meg, nem ő. Ő Palesztinába készült. Énértem két híres amerikai egyetem is versengett. Aztán az egyikből is, meg a másikból is intrikák következtében elbocsátottak. Ezt most nem részletezem, mert semmi köze a jelenlegi témánkhoz. Olyan elméleteket állítottam fel, olyan felfedezéseket tettem, amelyek iránt a nagy társaságok nem mutattak érdeklődést. Az egyik egyetem dékánja őszintén megmondta: „Nem kockáztathatunk egy újabb Wall Street-i összeomlást.” Amit fölfedeztem, az se több, se kevesebb nem volt, mint néhány új energiaforrás. Atomenergia? Nem egészen. Inkább biológiainak nevezném. Az atombomba is évekkel korábban meglett volna, ha Rockefeller nem üti bele az orrát.
Az amerikai milliárdosok tolvajokat béreltek fel, hogy fosszák ki azt az embert, akit most itt lát maga előtt. Azt a berendezést akarták megszerezni, amelyet hosszú éveken keresztül a két kezem munkájával építettem. Ha ez a berendezés működésbe lép – amitől már csak egyetlen lépés választott el –, akkor csődbe jutottak volna az amerikai olajtársaságok. Csakhogy a berendezéssel és a vegyi anyagokkal nélkülem semmire se mentek a tolvajok. A cégek megpróbáltak kivásárolni. Akadályokat gördítettek az állampolgárságom elé, egészen biztos, hogy ők álltak mögötte. Naponta tízszer nyugodtan szembeköpheted Sam bácsit, és meg se rezzen. De ha csak egyetlen befektetését is veszélyezteted, fenevaddá változik.
Hol is tartottam? Ja, igen, Amerika. Mit csinált volna Masa Palesztinában? Kikötött volna egy menekülttáborban, ami nem sokban különbözött volna a németországinál. Az anyja beteg volt, az ottani klímába biztosan belepusztult volna. Távol áll tőlem, hogy szentnek akarjam beállítani magamat. Nem sokkal azután, hogy kijutottunk, viszonyom lett egy másik asszonnyal. Azt akarta, hogy váljak el Masától. Amerikai volt, egy milliomos özvegye, hajlandó lett volna berendezni nekem egy laboratóriumot, hogy egyetlen egyetemnek se legyek kiszolgáltatva. De valahogy akkor még nem álltam készen a válásra. Mindennek ki kell fejlődnie, még a ráknak is. Mi tagadás, addigra már cseppet sem bíztam Masában, sőt, ami azt illeti, mihelyt ide kiértünk, mindent elölről kezdett. De úgy látszik, a szerelem bizalom nélkül is működik. Egyszer összefutottam egy régi iskolatársammal, aki nyíltan bevallotta, hogy a felesége más férfiakkal él. Amikor megkérdeztem, hogy lehet ezt kibírni, egyszerűen így válaszolt: „Az ember túlteszi magát a féltékenységen.” Az ember a halál kivételével mindenen túlteszi magát.
Nem inna még egy kávét? Nem? Igen, az ember mindenen túlteszi magát. Nem tudom pontosan, hogyan ismerkedtek meg, de nem is érdekel. Mit számít? Magát nem hibáztatom. Nem maga esküdött nekem örök hűséget, ráadásul ezen a világon az ember elkapja, ami az útjába kerül. Én elveszem, ami a magáé, maga meg elveszi, ami az enyém. Hogy volt valakije még maga előtt is, itt Amerikában, azt biztosan tudom, mert megismerkedtem az illetővel, aki nem csinált titkot a dologból. De válni csak az után akart, hogy magával megismerkedett, de mivel tönkretette az életemet, nem éreztem úgy, hogy bármivel is tartozom neki. Mivel jó ideje külön éltünk, polgári úton percek alatt kimondathatta a válást. De arra engem senki, még a leghíresebb rabbi se vehetett rá, hogy a zsidó törvények szerint is elváljak. Ő az oka, amiért így tengek-lengek a világban. Miután zátonyra futott a házasságom, megpróbáltam a tudományos munkába temetkezni, de olyan rossz lelkiállapotba kerültem, hogy képtelen voltam a komoly tudományra összpontosítani. Ekkor gyűlöltem meg, holott nem kenyerem a gyűlölködés. Itt ülök magával, mint a legjobb barátommal, és csak a legjobbakat kívánom. Megmondom miért: azon egyszerű oknál fogva, mert ha nem maga, hát valaki más. Ha olyan elvetemült alak volnék, mint amilyennek Masa megpróbál beállítani, maga szerint küldene a mamája újévi üdvözletet rós hasánakor?
És most rátérek a lényegre. Néhány hete Masa felhívott telefonon, és megkért, hogy találkozzunk. „Mi történt?” – kérdeztem. Csak hímezett-hámozott, míg végül mondtam, jöjjön fel a lakásomra. Fel is jött, szépen kiöltözve, hogy ne mondjam, kirittyentve. Hallottam már magáról, de ő mesélni kezdte az elejétől, mintha csak tegnap történt volna minden. A legapróbb részletekig. Hogy beleszeretett magába, hogy gyereket vár. És hogy meg akarja tartani a gyereket. Meg zsidó szertartás szerinti esküvőt akar, rabbival, az anyja miatt. „Mióta olyan fontos neked az anyád?” – kérdeztem. Nagyon rossz kedvemben voltam. Leült, keresztbe vetette a lábát, mint egy színésznő, aki a fényképésznek pózol. „Amikor velem éltél, úgy viselkedtél, mint egy kurva, hát most add meg az árát” – mondtam. Alig tiltakozott. „Még most is férj és feleség vagyunk”, mondta. „Gondolom, így engedélyezett a dolog.” Máig nem értem, miért tettem. Talán hiúságból. Aztán találkoztam Lampert rabbival, aki mesélt magáról, hogy milyen nagy tudós, hogy hány évig bujkált egy padláson a szénakazalban, és hirtelen összeállt a kép, nagyon is világosan összeállt. Rájöttem, hogy magára ugyanúgy kivetette a hálóját, ahogyan énrám. Hogy miért vonzódik az értelmiséghez, helyénvaló kérdés, bár kétségtelen, hogy bugris alakokkal is összeállt nem egyszer.
  Nos, nagyjából-egészéből így állunk. Sokáig tétováztam, mielőtt rászántam magam, hogy elmondjam. De arra a következtetésre jutottam, hogy valakinek mégiscsak figyelmeztetnie kell. Csak remélhetem, hogy legalább a gyerek a magáé. Olybá tűnik, Masa valóban szereti, de az ilyeneknél az ember sohasem tudhatja.
– Nem veszem el feleségül – mondta Herman. Olyan halkan mondta ki, hogy Leon Tortshiner tölcsért formált a füle köré.
– Micsoda? Nézze, egyvalamiben meg kell állapodnunk. Nem beszélhet neki a találkozásunkról. Hamarabb is felvehettem volna magával a kapcsolatot, de, mint a mellékelt ábra mutatja, a gyakorlatiasság nem igazán jellemző rám. Olyasmit csinálok, amitől aztán mindenféle bajba kerülök. Ha Masa tudná, hogy beszámoltam magának a történtekről, veszélyben forogna az életem.
– Nem fogom elmondani neki.
– Azt tudja, hogy nem köteles elvenni. Ez a nő éppen az a típus, aki gond nélkül megszül egy fattyút. Ha itt valaki szánalomra méltó, hát maga az. A felesége… meghalt?
– Igen, meghalt.
– A gyerekei is?
– Igen.
– A rabbitól úgy tudom, hogy egy barátjánál lakik, és hogy nincs telefonja, csakhogy én határozottan emlékszem, hogy láttam a telefonszámát felvésve Masa kis könyvecskéjében. Megvan az a szokása, hogy a fontos számokat bekarikázza, és kis virág- és állatrajzokkal körbedekorálja. A maga száma köré egy egész erdőt rajzolt fákkal, kígyókkal.
– Hogy került Brooklynba éppen ma, ha egyszer Manhattanben él? – kérdezte Herman.
– Vannak itt barátaim – felelte Leon Tortshiner, de ordított róla, hogy hazudik.
– Nos, mennem kell – mondta Herman. – Nagyon köszönöm.
– Hová siet? Ne menjen még. Én csak a maga javát akartam. Európában az embereknek megvoltak a maguk kis titkai. Lehet, hogy ott volt is értelme a dolognak, de ez itt egy szabad ország, itt senki elől nem kell elrejtőzni. Itt lehet az ember kommunista, anarchista, ami csak tetszik. Vannak bizonyos vallási szekták, amelyek imádkozás közben mérges kígyót szorongatnak, mert a Zsoltárok Könyve említ valami ilyesmit. Mások mezítelenül mászkálnak. Masa is tele van titkokkal. A baj csak az, hogy akiknek titkaik vannak, azok el is árulják magukat. Az ember önmaga legnagyobb árulója. Masa elmondott nekem olyanokat, amelyeket egyáltalán nem kellett volna elmondania, és amire én máskülönben semmiképpen nem jöttem volna rá.
– Például miket?
– Amit nekem elmondott, el fogja mondani magának is. Idő kérdése. Az emberek szeretnek eldicsekedni mindennel, még a sérvükkel is. Hogy éjszakánként nem alszik, azt, gondolom, nem tőlem tudja meg. Cigarettázik és beszél. Mindig könyörögtem neki, hogy hagyjon aludni. De a démon, amelyik belebújt, nem hagyja pihenni. Ha a középkorban élne, biztosan boszorkány volna, aki szombat éjjel seprűnyélre pattan, hogy el ne késsen a találkájáról az ördöggel. De Bronx speciel az a hely, ahol az ördög meghalna unalmában. Az anyja is boszorkány a maga módján, de jó boszorkány: félig rabbiné, félig jövendőmondó. Minden nőstény ül a hálójában és szövöget, akár egy pók. Ha arra repül egy légy, azt elkapja. Ha nem menekül el, az élet utolsó cseppjét is kiszívják magából.
– El fogok menekülni. Viszontlátásra.
– Lehetnénk barátok. A rabbi brutális alak, de szereti az embereket. Kapcsolatban áll mindenkivel, és magának is nagy hasznára lehet. Énrám haragszik, amiért nem vagyok hajlandó belemagyarázni az elektronikát és a televíziót az Ótestamentum első fejezetébe. De majd biztosan talál valakit, aki hajlandó rá. Alapjában véve úgy viselkedik, mint egy jenki, pedig Lengyelországban született. Az igazi neve nem is Milton, hanem Melech. Mindenért csekket állít ki. Ha egyszer megérkezik a túlvilágra, és számot kell adnia, elég lesz, ha előveszi a csekkfüzetét. Csakhogy – ahogy azt Reicze nagyanyám szokta volt mondani – „a szemfedőnek nincsen zsebe”.

Megszólalt a telefon, de Herman nem vette fel. Számolta a kicsengést, aztán visszatért a Gemárához. Ült az ünnepi terítővel beborított asztal mellett, olvasott és kántált, ahogy annak idején is, a Cziwkewi tanházban.
Misna: „Ezek azok a munkák, amelyeket az asszony ura házában elvégez: őröl, süt, mos, főz, szoptatja gyermekét, megveti neki az ágyat, gyapjút készít. Ha hozott magával egy rabszolganőt, úgy nem őröl, nem süt, nem mos. Ha kettőt hozott, nem főz és nem szoptat gyermeket. Ha hármat hozott, nem vet neki ágyat és nem készít gyapjút. Ha négyet hozott, az emelvényen ül. Rabbi Eleázár mondja: Még ha száz rabszolganőt hozott is magával, kényszerítse, hogy gyapjút készítsen, mert a tétlenség bűnös gondolatokra csábít.”
Gemára: Őröl? De hisz’ a víz őröl… neki az a dolga, hogy előkészítse a gabonát az őrlésre. Bár lehet, hogy kézi őrlésre céloz. Ez a Misna nem mond ellent Chija rabbinak, mivel Chija rabbi azt mondta: A feleség egyetlen dolga, hogy szép legyen, és gyermekeket szüljön. Chija rabbi azt is mondta továbbá: aki szép leánygyermeket akar nevelni, táplálja fiatal csibével, és érése előtt itassa tejjel…
A telefon ismét megszólalt, és ezúttal Herman nem számolta a csengéseket. Végzett Masával. Megesküdött, hogy felhagy a világi célkitűzések hajhászásával, a szabadossággal, amelybe akkor süllyedt, amikor eltévelygett Istentől, a Tórától, a judaizmustól. Előző éjszaka fennmaradt, s megpróbálta kielemezni a modern zsidót és a maga életmódját. Ismét ugyanarra a következtetésre jutott: ha egy zsidó akárcsak egyetlen lépésnyire eltér a Sulhán Áruhtól, az lelkileg rögtön a legnagyobb aljasságok – a fasizmus, a bolsevizmus, gyilkosság, házasságtörés és iszákosság – közé süllyed Mi akadályozhatná meg, hogy Masa az legyen, aki? Mi változtatná meg Leon Tortshinert? Ki és mi foghatta volna vissza a szovjet titkosrendőrség zsidó tagjait, a kápókat, a tolvajokat, spekulánsokat, besúgókat? Mi az, ami őt, Hermant megmenthetné attól, hogy még mélyebbre süllyedjen a mocsárban, amelybe beleragadt? Se a filozófia, se Berkeley, Hume, Spinoza, se Leibniz, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche vagy Husserl. Ezek mind az erkölcsről prédikálnak, de nincs erejük ahhoz, hogy visszatartsák az eltévelyedőt a kísértéstől. Lehet valaki Spinoza híve és közben náci; lehet egy sztálinista jó ismerője Hegel fenomenológiájának; hihet valaki a monászokban, a Zeitgeistben, a vakvéletlenben, az európai kultúrában és közben elkövethet kegyetlen gaztetteket.
Éjszakánként számvetést készített. Becsapta Masát, Masa is becsapta őt. Mindketten ugyanazt a cél tűzték ki maguk elé: a lehető legtöbb élvezetet kihozni az életből abban a néhány esztendőben, amelyik megelőzi a végső sötétséget, az utolsó állomást, az örökkévalóságot, ahol nincsen jutalom, büntetés, akarat. E Weltanschauung mögött a csalás, meg az „aki kapja marja” bűzhödött. És ez elől csak az menekülhet, aki Istenhez fordul. És vajon mely hitben lelhet megnyugvást? Semmiképpen sem abban a hitben, amely Isten nevében inkvizíciót, keresztes háborút, véres háborúkat szervezett. Egyetlen menekvés létezik csak a számára: visszatérni a Tórához, a Gemárához, a zsidó könyvekhez. Hogy mi lesz a kételyeivel? Lélegeznie annak is kell, aki kétségbe vonja az oxigén létezését. Tagadhatod a gravitációt, de attól még járnod kell a földön. Mivel Isten és a Tóra nélkül megfullad, Istent kell szolgálnia és a Tórát tanulmányoznia. Magát előre-hátra ingatva kántált: „És szoptatja gyermekét. Akkor talán leszögezhetjük, hogy a Misna ellentmond Semája iskolájának. ’Ha megesküdött, hogy nem szoptatja gyermekét, elveszi mellét a szájától’, mondja a Shamai iskola ’A férj kiköveteli, és neki szoptatnia kell’, mondja Hillél iskolája.
A telefon ismét megszólalt. Jadwiga bejött a konyhából, egyik kezében vasaló, a másikban egy fazék víz.
– Miért nem veszed fel a telefont?
– Mostantól fogva ünnepnapon soha többé nem veszem fel. És ha olyan nagyon zsidó akarsz lenni, akkor ne vasaljál semini acereszkor.
– Te szoktál sábátkor írni, nem én.
– Többé nem írok sábátkor. Ha nem akarunk nácivá lenni, zsidóknak kell lennünk.
– Elkísérsz ma a kafótra?
– Az nem kafót, hanem hakkafot. Igen, elkísérlek. És a rituális fürdőbe is el kell menned, ha zsidó asszony akarsz lenni.
– Mikor lesz belőlem zsidó?
– Majd beszélek a rabbival. Megtanítlak az imákra.
– És lesz gyerekünk?
– Ha Isten is úgy akarja, lesz gyerekünk.
Jadwiga arca elvörösödött. Úrrá lett rajta az öröm.
– Mit csináljak a vasalóval?
– Tedd félre az ünnepek utánra.
Jadwiga még álldogált ott egy kicsit, aztán visszament a konyhába. Herman az állát tapogatta. Nem borotválkozott meg, és már serkedt a szakálla. Úgy döntött, hogy nem dolgozik tovább a rabbinak, mivel az is csak csalás. Tanári állást vagy valami hasonlót kell kerítenie. Elválik Tamarától. Amit előtte sok száz nemzedéken keresztül megtettek a zsidók, azt megteheti ő is. Bűnbánat? Masa soha nem fog bűnbánatot tartani. Ízig-vérig modern asszony, tele a modern asszony ambícióival és tévhiteivel. 
Talán az volna a legbölcsebb, ha itt hagyná New Yorkot és letelepedne valamelyik távoli államban. Ha nem teszi, bármikor fennáll a kísértés, hogy visszamegy Masához. Ha csak rá gondol, már izgalomba jön. Abból, ahogyan újra meg újra megszólalt a telefon, kihallotta az asszony gyötrelmét, fékezhetetlenségét, ragaszkodását. Rási Talmud-magyarázatainak olvasása közben is folyvást befurakodtak gondolataiba az asszony vitriolos megjegyzései – gunyoros kiszólásai, megvetése azok iránt, akik mind megkívánták, akik futottak utána, mint kopó a szuka után. Kérdés nélkül is magyarázattal szolgálna a viselkedésére. Kitellett tőle az is, hogy kósernek nyilvánítsa a disznót, aztán valami hihető teóriával be is bizonyítsa, hogy neki van igaza.
Herman a Gemára fölött görnyedt, bámulta a betűket, a szavakat. Ezek között az írások között otthon érezte magát. Ezek között a lapok között éltek a szülei, a nagyszülei, az összes ősei. Ezeket a szavakat lehetetlenég elfogadhatóan lefordítani, csupáncsak magyarázni lehet őket. A szövegkörnyezet, még egy olyan kifejezés is, mint „a feleség egyetlen dolga, hogy szép legyen”, mély vallásos jelentéssel bír. Felidézte a tanházat, a zsinagóga nőknek kijelölt részét, a bűnbánati imákat, a mártírok megsiratását, az élet feláldozását a Szent Név tiszteletére. Ahol nyoma sincs sminknek és frivolságnak.
El lehet ezt magyarázni egy kívülállónak? A zsidó megszenteli a piac, a műhely és a hálószoba szavait. A Gemárában a tolvaj, a rabló szó jelentésének más íze van, más asszociációkat kelt, mint ugyanazok a szavak lengyelül vagy angolul. A bűnösök a Gemárában csupáncsak abból a célból loptak és csaltak, hogy a zsidóság tanuljon a példából – hogy Rási kommentárt fűzhessen hozzá, hogy Toszifta megírhassa Rásihoz a nagy szuperkommentárt; hogy a tudós mesterek, mint amilyen reb Samuel Idlis, a lublini reb Meir és reb Slomo Luria még világosabb válaszokat kereshessenek, mind újabb elmésségeket, meglátásokat fejthessenek ki és boncolgathassanak. Még a sokat emlegetett bálványimádók is imádták az isteneket, így a talmudi traktátus is foglalkozik a házasságtörés veszélyeivel.
A telefon újból megszólalt, és Herman a csengésből kihallani vélte Masa hangját: „Legalább hallgasd meg az én verziómat is!” Bárki törvénye megadja a lehetőséget, hogy a másik fél is meghallgattassék. Herman ugyan tudta, hogy ismét megszegi az esküjét, de képtelen lévén ellenállni, odament és felvette a kagylót.
– Halló.
A vonal végén csend. Nyilvánvaló, hogy Masa nem jut szóhoz.
– Ki beszél? – kérdezte Herman.
– Senki sem válaszolt.
– Te kurva!
Herman hallotta, hogy a vonal végén valakinek elakad a lélegzete. – Még élsz? – kérdezte Masa.
– Igen. Élek.
Újabb hosszas hallgatás.
– Mi történt veled?
– Az történt, hogy rájöttem, micsoda hitvány teremtés vagy! – kiabált Herman. Levegőt se kapott.
– Szerintem neked elment a józan eszed! – felelte Masa.
– Megátkozom a napot, amikor megismertelek! Te ringyó!
– Teremtőm! Hát mit tettem?
– Lefeküdtél a válásért! – Herman úgy érezte, nem az ő hangja kiabál. Az apja szokta volt így korholni a hitetlen zsidót: Te goj, te sátán, te hitehagyott! Ez volt az ősi zsidó felzúdulás azok ellen, akik megszegték a parancsolatokat. Masa köhögni kezdett. Olyan volt, mint aki fuldoklik. – Ezt meg ki mondta neked? Leon?
Herman megígérte Leonnak, hogy nem említi a nevét. Csakhogy most nem hazudhatott. Hallgatott.
– Az egy szörnyeteg, egy gonosz ördög, egy…
– Lehet, hogy szörnyeteg, de igazat beszélt.
– Az igazság az, hogy valóban azt akarta, de én arcul köptem. Ha nem a színtiszta igazság, amit mondok, hát ne érjem meg a holnap reggelt, és egyetlen perc nyugovásom ne legyen odalenn a sírban. Csak szembesítsél vele. Ha van képe megismételni ezt az aljas hazugságot, megölöm őt is meg magamat is. Ó, Uram a Mennyekben!
Masa sikoltozott, az ő hangja se hasonlított a sajátjára; inkább a régi idők zsidó asszonyáéra, akit hamis váddal illetnek. Mintha Herman egy nemzedékekkel korábban élt hangot hallott volna. – Az az ember nem zsidó, az egy náci!
Masa oly hangosan jajveszékelt, hogy Herman eltartotta fülétől a hallgatót. Csak állt és hallgatta az asszony zokogását, amely ahelyett, hogy alábbhagyna, egyre fokozódott. Herman ismét haragra gerjedt.
– Itt, Amerikában is volt szeretőd.
– Úgy legyek rákos, ahogy szeretőm volt Amerikában. Isten látja lelkemet, és meg is büntet, ha így volt. Leon találta ki az egészet, hogy legyen átkozott. Atyám a mennyekben, hát látod, mit művelnek velem! Ha az az ember igazat beszél, pusztuljon bele a magzatom!
– Hagyd abba! Csak szórod az átkokat, mint egy halas kofa.
– Nem akarok élni többé!
Masát rázta a zokogás.

Herman ismét útra készült. Most újabb hazugsággal rukkolt elő, ezúttal az Encyclopedia Britannicát készült árulni, Jadwigának azt mondta, hogy egy egész hetet kell a közép-nyugaton töltenie. Mivel Jadwiga nem tudta megkülönböztetni az egyik könyvet a másiktól, teljesen fölösleges volt a hazudozás. De Herman már menthetetlenül rászokott a mesékre. Amellett a hazugságok elkopnak, ezért állandó korrekcióra szorulnak, márpedig Jadwiga újabban sokat zsémbelt. Herman rós hasáná első napján sem volt odahaza, meg még a második nap első felében sem. Az asszony töltött pontyot készített, almát, mézet, és megsütötte a különleges, újévi hallát, pontosan úgy, ahogyan arra a szomszédasszony megtanította. De mint kiderült, Herman még rós hasánákor is könyveket árult.
A házbeli nők, most arról próbálták meggyőzni Jadwigát – félig jiddisül, félig lengyelül –, hogy a férje biztosan szeretőt tart valahol. Egy öregasszony azt javasolta, hogy kérje ki ügyvéd tanácsát, váljon el Hermantól, és követeljen tartásdíjat. Egy másik elvitte a zsinagógába, hogy hallja, hogyan fújják meg a sófárt. Jadwiga az asszonyok között állt, és amikor meghallotta a sófár hangját, sírva fakadt. Lipskre emlékeztette, a háborúra, az apja halálára. 
Most, alig néhány otthon töltött nap elteltével Herman megint útra készült, ezúttal nem Masához, hanem Tamarához, aki kivett egy bungalót a Catskill hegyek közt. Masának is hazudni kényszerült. Neki azt mondta, hogy Lampert rabbival megy Atlantic Citybe egy kétnapos rabbi-konferenciára.
Átlátszó kifogás volt. Még a reform rabbik sem tartottak kongresszust a bűnbánat napján. De Masa, akinek sikerült kicsikarnia Leon Tortshiner beleegyezését a válásba, és már csak arra várt, hogy leteljen a kilencven napos várakozás, hogy hozzámehessen Hermanhoz, nem rendezett többé féltékenységi jeleneteket. A válás és a terhesség az egész külsejét megváltoztatta. Feleségként bánt Hermannal. És sokkalta kíméletesebb volt az anyjával. Masa talált egy rabbit, aki maga is menekült lévén, ráállt, hogy engedély nélkül végigcsinálja a házassági ceremóniát.
Amikor Herman megmondta Masának, hogy még jóm kippur előtt megjön Atlantic Cityből, az asszony nem faggatta. Azt is megmondta neki, hogy a rabbitól jár neki ötven dollár honorárium – a pénzre pedig nagy szükség volt.
A nagy kalandot köröskörül veszélyek kísérték. Herman megígérte Masának, hogy majd felhívja telefonon, holott tudta, hogy a kapcsolatot összekötő telefonos kisasszony megmondja, honnan jön a hívás. Masa esetleg feltárcsázhatja Lampert rabbi irodáját, és kiderítheti, hogy a rabbi New Yorkban tartózkodik. De mivel Masa reb Abraham Nissen Jaroslavert sem hívta fel, hogy őt ellenőrizze, talán most Lampert rabbit sem fogja. Még egy kis veszély már sem nem oszt, sem nem szoroz. Van két felesége, és épp elvenni készül a harmadikat. Rettegett ugyan tette következményeitől, de azért némiképp élvezte is az örökkön körülötte ólálkodó katasztrófa mámorító érzését. Részben gondosan eltervezte a tetteit, részben improvizált. A „tudatalatti”, ahogyan von Hartmann nevezte, sohasem tévedett. Mintha maguktól buktak volna ki szájából a szavak, s ő csak később fedezte fel a bennük rejlő, kihasználható lehetőségeket. Az érzelmek őrült katyvasza mögött a számító hazárdjátékos naponta kockára tette mindenét.
Herman könnyedén szabadulhatott volna Tamarától. Az asszony többször is elmondta, hogy ha el akar válni, ő nem támaszt akadályt. De ezzel a válással Herman nem sokra menne. A törvény szemében bizonyára nincs nagy különbség a bigámista és a poligámista között. Ráadásul a válás pénzbe kerül, és Hermannak szüksége lenne az irataira. De volt még valami: Tamara visszatértében Herman misztikus hitének szimbólumát látta. Valahányszor az asszonnyal volt, újra és újra a feltámadás csodáját élte át. Néha, amikor az asszony szólt hozzá, úgy érezte, hogy egy spiritiszta szeánszon vesz rész, ahol az asszony szelleme testet öltött. Azzal a gondolattal is eljátszott, hogy Tamara valójában nincs is az élők között, csak a kísértete tért vissza hozzá.
Hermant már a háború kitörése előtt is foglalkoztatta az okkultizmus. Itt, New Yorkban, ha ideje engedte, elment a Negyvenkettedik utcai közkönyvtárba, és könyveket vett ki a gondolatolvasásról, spiritizmusról, dibukokról, kopogó szellemekről – mindenről, ami a parapszichológia körébe tartozik. Mivel a hivatalos vallás kész csődnek bizonyult, és a filozófia elvesztette minden értelmét, az okkultizmus értelmes témakör volt mindazoknak, akik továbbra is az igazságot kutatták. De a lelkek különböző szinteken léteztek. Tamara úgy viselkedett – legalábbis látszólag –, mint egy élőlény. A menekülteket támogató szervezettől havi apanázst kapott, és a nagybátyja, reb Abraham Nissen Jaroslaver is támogatta. Most kivett egy bungalót Mountaindale-ben, egy zsidó szállodában. Nem akart a főépületben megszállni és az étteremben étkezni. A tulajdonos, egy lengyel zsidó hajlandónak mutatkozott napi két alkalommal a bungalóba küldeni az ételét. A két hetes vakáció a vége felé közeledett, de Herman nem tartotta meg az ígéretét, hogy vele tölt néhány napot. Meg is írta a brooklyni címére, mennyire rossz néven veszi, hogy nem tartotta meg az adott szavát. A végén ezt írta: „Tégy úgy, mintha halott volnék, és látogass el a síromhoz.”
Mielőtt Herman útnak eredt, számba vette az eshetőségeket. Pénzt adott Jadwigának; kifizette a lakbért Bronxban; ajándékot vett Tamarának. És a bőröndjébe Lampert rabbi egyik kéziratát is belerakta, mondván, hogy majd dolgozik rajta.
Herman túl korán ért ki a pályaudvarra, és leült egy padra, hogy ott várja meg, amíg bemondják a Mountaindale-be tartó busz indulását. A busz nem ott állt meg, ahol Tamara megszállt, valahol menet közben át kellett szállnia.
Vett egy jiddis újságot, de csak a főcímeket futotta át. A hírek mindig ugyanarról szóltak: Németországot újjáépítik; a nácik bűneit mind a Szövetségesek, mind a szovjetek megbocsátják. Valahányszor Herman ilyen híreket olvasott, feltámadt a bosszúszomja, s gondolatban ilyen-olyan módszereket fedezett fel, amelyekkel egész hadseregeket meg lehet semmisíteni, teljes iparágakat tönkretenni. Ítélőszék elé állított mindenkit, aki szerepet játszott a zsidóság kiirtásában. Szégyellte a képzelgéseit, amelyek a legapróbb kísértésre is elöntötték az agyát, de azok gyerekes makacssággal nem tágítottak.
Amikor bemondták Mountaindale-t, kisietett a várakozó autóbuszokhoz. Feltette bőröndjét a csomagtartóra, és egy pillanatra egészen felszabadult. Alig figyelt a többi felszálló utasra. Azok jiddisül beszélgettek, és jiddis újságpapírba göngyölt csomagokat vittek. A busz elindult, és a félig nyitott ablakon kisvártatva fű, fa, benzingőz szagát fújta be a szél.
 Az ötórás út majdnem egész nap tartott. A busz megállt valahol, ahol be kellett várniuk egy másik busz érkezését. Odakinn még nyárias volt az idő, de már rövidültek a nappalok. Napnyugta után feltűnt az égen az újhold, aztán hamarosan eltűnt a felhők mögött. Sötét és csillagos volt az ég. A második busz sofőrjének el kellett oltania a buszban a világítást, mert a keskeny és kanyargós úton zavarta a vezetésben. Erdőkön hajtottak keresztül, aztán hirtelen előtűnt egy fényesen kivilágított szálloda. A verandán férfiak és nők kártyáztak. Olyan látványt nyújtottak, mint egy délibáb, ahogy a busz sietve elhúzott előttük.
A különböző megállóknál a többi utas lassacskán mind leszállt és beleveszett a sötétségbe. Herman egyedül maradt a buszon. Arcát az ablaküveghez nyomva igyekezett megjegyezni minden út menti fát, bokrot, követ, mintha Amerikára is ugyanaz a pusztulás várna, mint Lengyelországra, és neki előtte el kellene raktároznia minden apró részletet. Tán nem porlad szét előbb-utóbb az egész planéta? Herman olvasta, hogy tágul a világegyetem, és tulajdonképpen a szétrobbanás folyamatában van az egész. Éjjeli mélabú szállt alá a mennyekből. A csillagok úgy ragyogtak, mint emlékgyertyák egy kozmikus zsinagógában.
A buszban felkapcsolták a világítást, a jármű a Palace Hotel elé kanyarodott, ahol Hermannak le kellett szállnia. Ez a hely a megszólalásig ugyanolyan volt, mint az előző: ugyanaz a veranda, ugyanazok a székek, asztalok, férfiak, nők, és ugyanaz az elmélyült kártyajáték folyt itt is. – Lehetséges, hogy körbejárt a busz? – tűnődött. A lába megmacskásodott a sok üléstől, de azért ruganyos léptekkel futott föl a hotel lépcsőjén.
Egyszer csak ott termett Tamara, fehér blúzban, fekete szoknyában, fehér cipőben. Napbarnított volt és fiatal. A haját is másképpen fésülte. Eléje szaladt, elvette a bőröndjét, és bemutatta a kártyaasztalnál ülő néhány asszonynak. Egy nő, aki a fürdőruhája fölé csak egy kiskabátot terített, sietős pillantást vetett a kártyalapokra, aztán érdes hangon megjegyezte: – Hogy hagyhatja egy férfi ilyen sokáig magára a csinos feleségét? Úgy zsongnak körülötte a férfiak, mint legyek a méz körül.
– Mi tartott ilyen soká? – kérdezte Tamara, és szavai, a lengyel-jiddis kiejtése, az ismerős hanglejtés egyből eloszlatta okkult képzelgéseit. Ez bizony csöppet sem túlvilági kísértet. Fel is szedett néhány kilót.
– Éhes vagy? – kérdezte. – Félretették a vacsorádat. – Karon fogta és bevezette az étterembe, ahol egyetlen lámpa égett. Az asztalokat már megterítették a másnapi reggelihez. Valaki még ott téblábolt a konyhában, kihallatszott, hogy a mosogatóban folyik a víz. Tamara bement a konyhába és egy fiatalemberrel tért vissza, aki tálcán hozta Herman vacsoráját: egy fél sárgadinnyét, levest tésztával, csirkét sárgarépával, kompótot és egy szelet mézes süteményt. Tamara tréfálkozott a férfival, aki jó ismerősként csevegett vele. Herman észrevette a karjára tetovált kék számokat.
A pincér távozott, és Tamara elhallgatott. Mintha megfakult volna a fiatalsága, de még a napbarnítottsága is, amire Herman az érkezésekor felfigyelt. Árnyékok és táskák ültek a szeme körül.
– Láttad azt a fiút? – kérdezte. – A gázkamra kapujából jött vissza. Még egy perc, és már csak egy kupac hamu maradt volna belőle.

Tamara az ágyban feküdt, Herman pedig az összecsukható priccsen, amit neki hoztak be a bungalóba, de egyikük szemére sem jött álom. Herman egy pillanatra elszundított, de máris felriadt. Recsegett alatta a priccs.
– Nem alszol? – kérdezte Tamara.
– Előbb-utóbb majd elalszom.
– Van nálam altató. Ha kérsz, adok. Én is szedem, aztán éberebb leszek tőle, mint ha be se venném. És ha mégis elalszom, az nem annyira alvás, mint inkább alámerülés a semmibe. Adok egy tablettát.
– Ne, Tamara, elleszek anélkül is.
– Minek hánykolódnál egész éjjel?
– Ha melletted fekhetnék, el tudnék aludni.
Tamara egy percig nem szólt.
– Mi értelme? Van feleséged. Én meg egy hulla vagyok, Herman, egy hullával meg senki nem akar összefeküdni.
– Miért, én mi vagyok?
– Reméltem, hogy te legalább hűséges vagy Jadwigához.
– Mindent elmondtam neked.
– Igen, elmondtál. Valaha úgy volt, hogy ha mondott nekem valaki valamit, pontosan tudtam, hányadán állok. Most világosan hallom a szavakat, de az értelmük nem hatol el az agyamig. Leperegnek rólam, mint víz a viaszosvászonról. Ha az az ágy nem kényelmes, gyere az enyémbe.
– Igen.
Herman leszállt a priccsről a sötétben. Betapogatózott a takaró alá, megérezte Tamara testének melegét, amiről a hosszú különélés alatt rég megfeledkezett, s ez a valami egyszerre volt anyai és teljességgel idegen. Tamara a hátán feküdt, mozdulatlanul. Herman az asszony felé fordulva, az oldalán. Nem érintette meg, de érzékelte a telt keblét. Csendesen feküdt, mint a szégyellős vőlegény a nászéjszakán. Az évek éppoly hatékonyan elválasztották őket, akár egy válás. A takarót szorosan begyömöszölték a matrac alá, Herman szerette volna megkérni Tamarát, hogy lazítsa ki egy kicsit, de nem merte.
– Mennyi ideje, hogy utoljára egymás mellett feküdtünk? – kérdezte Tamara. – Száz évnek tűnik legalább.
– Még tíz sincs.
– Tényleg? Számomra egy örökkévalóságnak tűnik. Csakis Isten zsúfolhat bele ennyi mindent ilyen rövid időbe.
– Azt hittem, nem hiszel Istenben.
– Azután, ami a gyerekekkel történt, nem hittem többé. Hol voltam 1940-ben, jóm kippurkor? Oroszországban. Minszkben. Zsákokat varrtam egy gyárban, hogy valahogy hozzájussak a kenyéradagomhoz. Gojok közt éltem a külvárosban. Jóm kippurkor úgy döntöttem, hogy enni fogok. Mi értelme lett volna ott a böjtölésnek? Meg aztán nem is volt ajánlatos elárulni a szomszédoknak, hogy az ember vallásos. De amikor leszállt az este, és rájöttem, hogy vannak helyek, ahol zsidók mondják a Kol nidrét, egy falat sem ment le a torkomon.
– Azt mondtad, hogy a kicsi David és Jocheved visszajárnak hozzád.
Herman nyomban megbánta a szavait. Tamara nem mozdult, de magától, mintha a férfi szavaitól, felnyögött  az ágy. Tamara megvárta, amíg megszűnik a nyikorgás, aztán így szólt: – Úgysem hinnéd el. Jobb, ha nem mondok semmit.
– Hiszek neked. Akik mindent megkérdőjeleznek, arra is képesek, hogy mindent elhiggyenek.
– Még ha akarnék, akkor se tudnék róla beszélni. Egyetlen magyarázat lehetséges csak… hogy megőrültem. De még az őrületnek is kell, hogy legyen valamiféle kiindulási alapja.
– Mikor jönnek? Álmodban?
– Nem tudom. Mondtam már, nem alszom, hanem belesüppedek a végtelen szakadékba. Zuhanok, egyre csak zuhanok, és soha nem érek a mélyére. Aztán csak lógok fennakadva. Ez csak egy kiragadott példa. De annyi ilyet megtapasztalok, hogy sem nem emlékszem rá, sem nem tudom elmesélni senkinek. Napközben még csak elvagyok valahogy, de az éjszakák rémületesek. Talán el kellene mennem egy pszichiáterhez, de az hogyan segíthetne? Annyit tesz, hogy latin nevet ad ezeknek a dolgoknak. Ha orvoshoz megyek, csupáncsak egyvalamit akarok: írjon fel altatót. A gyerekek… igen, ők visszajárnak. Néha reggelig is maradnak.
– És mit mondanak?
– Ó, hát beszélnek egész éjszaka, de reggel, amikor felébredek, nem emlékszem semmire. Még ha néhány szó megmarad is, hamarosan azt is elfelejtem. De megmarad az az érzés: hogy vannak valahol, és kapcsolatba akarnak lépni velem. Néha velük megyek, vagy repülök – nem is tudom, melyik. Zenét is hallok, de az afféle hangok nélküli muzsika. Aztán elérünk egy határhoz, és azon én nem kelhetek át. Kitépik magukat az ölelésemből, és átlebegnek a túloldalra. Nem emlékszem, micsoda – egy domb, valami válaszfal. Néha lépcsőfokokat vélek látni, és azt, hogy valaki eléjük jön – egy szent vagy egy szellem. Bármit mondok is, Herman, az nem pontos, mert hiányoznak a megfelelő szavak. Persze, ha őrült vagyok, akkor mindez része az őrültségemnek.
– Nem vagy őrült, Tamara.
– Nos, ezt örömmel hallom. De tudja-e valaki, mi az őrültség? Ha már itt vagy, miért nem jössz kicsit közelebb? Nem bánom. Évekig éltem abban a tudatban, hogy te már nem élsz, és az embernek másképpen kell elszámolnia a halottal. Amikor kiderült, hogy élsz, már késő volt változtatni a hozzáállásomon.
– A gyerekek rólam soha nem beszélnek?
– De, azt hiszem, igen, de nem vagyok benne biztos.
Egy percre teljes lett a csend. Még a tücskök is elhallgattak. Aztán Herman vízbugyogást hallott, mintha patak csobogna valahol, vagy egy dréncső lehetett? Egy gyomor korgott, de képtelen volt eldönteni, hogy az övé-e vagy Tamaráé. Viszketett, szeretett volna vakarózni, de türtőztette magát. Nem igazán gondolkodott. Mégis, mintha egy gondolatfolyam kúszott volna át az agyán. Váratlanul megszólalt: – Tamara, szeretnék kérdezni valamit. – Még amikor kimondta, akkor sem tudta, mi fog kérdezni.
– Micsodát?
– Miért maradtál egyedül?
Tamara nem felelt. A férfi azt hitte, talán elszunnyadt, de amikor megszólalt, tisztán és éberen beszélt. – Már megmondtam neked, hogy számomra a szerelem nem sport.
– Mit akar ez jelenteni?
– Ha valakibe nem vagyok szerelmes, ahhoz nem lehet közöm. Ilyen egyszerű.
– Ez azt jelenti, hogy még mindig engem szeretsz?
– Azt nem mondtam.
– Ennyi év alatt egyetlen férfival sem volt dolgod? – kérdezte Herman remegő hangon, szégyenkezve a saját szavain, meg a felinduláson, amelyet benne magában keltettek.
– No, és ha lett volna valakim? Akkor most kipattannál az ágyból és visszasétálnál New Yorkba?
– Nem, Tamara. Még csak el sem ítélnélek érte. Egészen őszinte lehetsz.
– Aztán később elmondanál mindennek.
– Nem. Ha egyszer nem tudtad, hogy élek, hogyan tarthatnék igényt bármire is? A legtöbb hűséges özvegy férjhez megy megint.
– Igen, igazad van.
– Akkor hát, mi a válasz?
– Miért reszketsz? Semmit se változtál.
– Felelj!
– Igen, volt valakim.
Tamara dühösen beszélt. Az oldalára fordult, szembe Hermannal, így valamelyest közelebb került hozzá. A férfi a sötétben látta a szeme villanását. Ahogy megfordult, a térde Herman térdéhez ért.
– Mikor?
– Oroszországban. Ott történt minden.
– Ki volt az?
– Egy férfi, nem is nő.
Tamara alig tudta visszafogni a nevetését, de a hangjából megbántottság hallatszott. Herman torka összeszorult. – Egy volt? Vagy több is?
Tamara türelmetlenül sóhajtott. – Nem szándékozom elmondani a legapróbb részleteket is.
– Ha ennyit elmondtál, akár a többit is elmondhatod.
– Nos… volt több is.
– Hány?
– Nézd, Herman, erre igazán semmi szükség.
– Mondd meg, hogy hányan voltak!
Csend volt. Mintha Tamara számolgatott volna magában. Hermant elöntötte a bánat és a vágyakozás, maga is csodálkozott a test szeszélyein. Egy része gyászolt valamit, ami visszavonhatatlanul elveszett: ez a megcsalatás, ha a világ feslettségéhez képest mégoly triviális is, szégyenfolt marad örökre. Másik része belevetette volna magát ebbe az árulásba, dagonyázott volna a mérhetetlen aljasságban. – Hárman voltak – mondta ekkor Tamara.
– Három férfi?
– Nem tudtam, hogy életben vagy. Kegyetlenül bántál velem. Annyi éven át csak szenvedtem. És tudtam, ha élnél, ugyanazt tennéd. Erre tessék, feleségül vetted anyád cselédlányát.
– Tudod, miért.
– Nekem is megvoltak a „miértjeim”.
– Akkor is kurva vagy!
Tamara nevetésre emlékeztető hangot hallatott. – Nem megmondtam?
Azzal feléje nyújtotta a karját.

Herman mély álomba zuhant, amelyből valaki épp ébresztgette. Kinyitotta szemét a sötétben, és fogalma sem volt, hol van. Jadwiga? Masa? – Lefeküdtem valakivel? – tűnődött. De zavara mindössze másodpercekig tartott. Hát persze, hogy Tamara volt az. – Mi van? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy tudd meg az igazságot. – A hangja remegett, mint aki a könnyeivel küszködik.
– Miféle igazságot?
– Az az igazság, hogy nem volt senkim – se három, se egy, se egy fél férfi. Egyetlen ujjával sem érintett meg senki. Isten engem úgy segéljen, ez az igazság.
Tamara fölült, és Herman a sötétben is érezte, milyen feszült, s el van rá szánva, hogy addig nem hagyja aludni, amíg el nem mondta az igazságot.
– Hazudsz – mondta.
– Nem hazudok. Elsőre megmondtam az igazságot, amikor kérdeztél. De ez mintha csalódással töltött volna el. Mi bajod… ferde hajlamaid vannak?
– Nincsenek ferde hajlamaim.
– Sajnálom, Herman, de éppoly tiszta vagyok, mint azon a napon voltam, amikor feleségül vettél. Azért mondom, hogy sajnálom, mert ha tudom, hogy ekkora csalódást okozok, megpróbáltalak volna megbékíteni. Egy biztos: nem volt hiány férfiakban, akiknek kellettem volna.
– Mivel ezt is, azt is teljesen meggyőzően adod elő, többet soha az életben nem hiszek neked.
– Akkor ne higgyél. Igazat mondtam ott a bácsikám házában. Talán szívesen vennéd, ha összehordanék mindenfélét képzeletbeli szeretőkről, csak hogy a kedvedben járjak. Sajnos ehhez az én fantáziám nem elég jó. Herman, tudod, mennyire szent nekem a gyermekeink emléke. Előbb vágatnám ki a nyelvemet, semhogy megszentségtelenítsem az emléküket. Jochevedre és Davidra esküszöm, hogy más férfi engem meg nem érintett. És percig se hidd, hogy olyan könnyű volt megállni. Földön aludtunk, pajtákban. A nők odaadták magukat olyan férfiaknak, akiket alig ismertek. De ha valaki megpróbált a közelembe férkőzni, én ellöktem magamtól. Mindig előttem lebegett a gyerekeink arca. A Mindenhatóra, a gyerekeinkre, a szüleimre esküszöm, legyen áldott emlékük, hogy ennyi év során férfi engem meg se csókolt! Ha most sem hiszel nekem, akkor kérlek, hogy hagyjál magamra. Ennél erősebb esküvést maga a Mindenható sem csikarhatott volna ki belőlem.
– Hiszek neked.
– Megmondtam… lett volna rá alkalom, de valami egyszerűen nem engedte. Hogy micsoda, nem tudom. Bár a józan ész amellett szólt, hogy egy porcikád se maradt meg, mégis éreztem, hogy megvagy valahol. Hogy lehet ezt megérteni?
– Nem szükséges megérteni.
– Herman, van még valami, amit el kell mondanom.
– Mit?
– Könyörgök, ne szakíts félbe. Mielőtt idejöttem, a konzulátuson az amerikai orvos megvizsgált és azt mondta, hogy tökéletes egészségnek örvendek. Mindent kibírtam – az éhezést, a járványokat. Keményen dolgoztam Oroszországban. Fűrészeltem, árkot ástam, kövekkel teli talyigát vonszoltam. Esténként, alvás helyett, gyakran a betegeket kellett ápolnom, akik a közelemben feküdtek. Nem is sejtettem, hogy ennyi erő lakozik bennem. Itt hamarosan állást fogok szerezni magamnak, és ha mégoly kemény munka lesz is, csak könnyebb lehet annál, amit ott kellett csinálnom. Nem akarok továbbra is a Joint segélyén élni, és vissza akarom adni azt a néhány dollárt, amit a bácsikám rám erőltetett. Mindezt azért mondom el neked, nehogy azt hidd, mentsen Isten, hogy majd hozzád megyek segítségért kuncsorogni. Amikor elmondtad, hogy abból élsz, hogy könyveket írsz egy rabbinak, aki aztán a saját neve alatt kiadja, mindjárt tudtam, milyen helyzetben vagy. Így nem szabad élni, Herman. Tönkreteszed magadat!
– Nem ezzel teszem magamat tönkre, Tamara. Régen tönkre mentem már.
– És velem mi lesz? Tudom, nem volna szabad ezt mondanom, de én mással nem bírok együtt lenni. Ezt éppoly biztosan tudom, mint azt, hogy most éjszaka van odakinn.
Herman nem felelt. Lehunyta a szemét, mint aki aludna még egy percet.
– Herman, nekem már nincs miért élnem. Majdnem két hetet elvesztegettem azzal, hogy ettem, sétáltam, fürödtem, mindenféle emberekkel beszélgettem. És közben végig azt kérdezgettem magamtól: „Miért csinálom?” Próbálok olvasni, de a könyvek nem kötnek le. A nők előhozakodnak mindenféle ötletekkel, hogy mihez kezdjek magammal, de én inkább tréfákkal és ostoba locsogással megpróbálom másfelé terelni a beszélgetést. Herman, számomra nincs más megoldás… nekem meg kell halnom.
Herman fölült. – Mit akarsz tenni? Felakasztod magadat?
– Ha egy darab kötéllel véget lehet vetni neki, hát a Mindenható áldása legyen a kötélverőn. Odaát még volt valami reményem. Tulajdonképpen Izraelben szerettem volna letelepedni, de amikor megtudtam, hogy élsz, minden megváltozott. Most minden reményt elvesztettem, és abba hamarabb bele lehet halni, mint a rákba. Ezt már nem egyszer észrevettem. És megfigyeltem az ellenkezőjét is. Egy asszony a halálos ágyán feküdt Jambulban. Aztán levelet és ételcsomagot kapott külföldről. Felült, és azonnal jobban lett. Az orvos jelentést írt róla, és elküldte Moszkvába.
– És az asszony azóta is él?
– Egy évre rá halt meg vérhasban.
– Tamara, nekem sincs miben reménykednem. Nekem sincs más kilátásom, mint a börtön és a kitoloncolás.
– Miért kerülnél börtönbe? Nem raboltál ki senkit.
– Két feleségem van, és hamarosan lesz egy harmadik.
– Ki a harmadik? – kérdezte Tamara.
– Masa, az a nő, akiről meséltem.
– Azt mondtad, már van egy férje.
– Elvált. És gyereket vár.
Hermannak fogalma sem volt, miért mondta el mindezt Tamarának. De neki is rá kellett bíznia valakire a titkát, meg talán el is akarta borzasztani az asszonyt ezzel a sok elkötelezettséggel.
– Nos, gratulálok. Ismét apa leszel.
– Az a szomorú igazság, hogy lassan megőrülök.
– Hát, hogy elment a józan eszed, az egészen biztos. Mondd csak, mi értelme ennek az egésznek?
– Fél az abortusztól. Az ilyesmit nem lehet senkire ráerőltetni. Nem akarja, hogy a gyerek törvénytelen legyen. Az anyja nagyon vallásos.
– Nos, én megígérem, hogy többé nem lepődöm meg semmin. Én hajlandó vagyok elválni. Akár holnap elmehetünk a rabbihoz. Ebben az esetben nem lett volna szabad idejönnöd, de hát tőled következetességet elvárni olyan, mint egy vak emberrel színekről diskurálni. Mondd csak, mindig ilyen voltál? Vagy a háborútól lettél ilyen? Nem igazán emlékszem, miféle ember voltál annak előtte. Mondtam neked, vannak időszakok, amelyek majdnem teljesen kiestek az életemből. És te? Csak egy felelőtlen alak vagy, vagy élvezed a szenvedést?
– Satuba szorultam, és nem tudok szabadulni.
– Tőlem hamarosan megszabadulsz. Jadwigától is megszabadulhatsz. Adjál neki útiköltséget és küldd haza Lengyelországba. Ott ül egyedül abban a lakásban. Egy parasztnak dolgoznia kell, gyerekeket kell szülnie, reggel kimenni a mezőre, nem ott gubbasztani, mint az állatnak a ketrecben. Különben meg fog őrülni, és mi lesz vele, mentsen Isten, ha téged lecsuknak?
– De Tamara, az a nő megmentette az életemet.
– Ezért akarod tönkretenni?
Herman nem felelt. Pirkadni kezdett. Már látta Tamara arcát. Alakot öltött a sötétből – itt egy folt, ott egy folt, akár egy portré, amelyet most festenek. Elkerekedett szemmel bámult a férfira. Az ablakkal szemközt a napfény váratlanul egy kis foltot vetett a falra, olyan volt, mint egy bíbor egér. Herman ráébredt, milyen hideg van a szobában. – Feküdj vissza. Még tüdőgyulladást kapsz – mondta Tamarának.
– Ilyen hamar nem visz el az ördög.
De azért visszafeküdt, Herman pedig mindkettőjüket betakarta. Megölelte Tamarát, és az asszony nem tiltakozott. Feküdtek némán, mindkettőjükön úrrá lett a test bonyolult és ellentmondásos kívánása.
A falon a tüzes egér elhalványult, előbb a farka tűnt el, aztán ő maga. Egy időre visszatért az éjszaka.

Herman a jóm kippur előtti napot és éjszakát Masánál töltötte. Sifra Pua vett két áldozati tyúkot, egyet magának, egyet Masának; vett volna egy kakast Hermannak, de a férfi megtiltotta. Egy ideje foglalkoztatta már a gondolat, hogy vegetáriánus lesz. Ha csak alkalma nyílott rá, kifejtette, hogy ugyanazt teszik az emberek az állatokkal, amit a nácik műveltek a zsidókkal. Hogy szabad feláldozni egy szárnyast egy emberi lény bűneinek megváltásáért? Hogyan fogadhat el egy könyörületes Isten efféle áldozatot? Ez alkalommal Masa igazat adott Hermannak. Sifra Pua azonban megesküdött, hogy ha Masa nem csinálja végig a szertartást, elmegy hazulról. Miután Masa kénytelen-kelletlen megforgatta a tyúkot a feje fölött, s közben elmondta az imát, nem volt hajlandó elvinni a madarat a sakterhez.
A két tyúk, egyik fehér, a másik barna, a padlón hevert, a lábukat összekötözték, arany szemük oldalvást sandított. Sifra Puának magának kellett elvinnie őket a sahterhez. Mihelyt az anyja kilépett a házból, Masa könnyekre fakadt. Az arca eltorzult, nedves lett. Herman karjába omolva zokogta: – Nem bírom tovább! Nem bírom! Nem bírom!
Herman a kezébe nyomott egy zsebkendőt, hogy fújja ki az orrát. Masa kiment a fürdőszobába, ahonnan behallatszott elfojtott zokogása. Aztán egy üveg whiskyvel a kezében tért vissza. Egy részét már megitta. Az elrontott gyerek huncutságával félig sírt, félig nevetett. Herman arra gondolt, hogy a terhessége előrehaladtával egyre gyerekesebben, egyre idétlenebbül viselkedik. Kislányosan affektált, vihogott, éretlenül naivan viselkedett. Hermant Schopenhauer mondására emlékeztette, miszerint egy nőstény sosem lesz teljesen érett személy. Aki gyermekeknek ad életet, élete végéig maga is gyermek marad.
– Ebben a világban az egyetlen menedék – a whisky. Nesze, igyál! – Azzal Herman szájába nyomta a flaskát.
– Nekem ez nem kell.
Masa aznap éjjel nem ment be hozzá. Altatót vett be, és vacsora után nyomban elaludt. Tetőtől talpig felöltözve, részeg bódulatban hevert az ágyon. Herman a maga szobájában eloltotta a villanyt. A tyúkokat, amelyek miatt Masa és Sifra Pua összevesztek, már beáztatták, leöblítették, és a hűtőbe tették. Nem egészen háromnegyedig teli hold sütött be az ablakon. Fényét az éjszakai égre vetette. Herman elaludt és csupa olyasmiről álmodott, aminek nem volt köze a hangulatához. Egy különös szerkezet segítségével, amely korcsolya, szánkó és sítalp volt egyszerre, lefelé siklott egy jéghegyről.
Másnap, reggeli után Herman búcsút vett Sifra Puától és Masától és Brooklynba ment. Útközben telefonált Tamarának. Sheva Haddas ülőhelyet váltott neki a zsinagóga női részlegébe, hogy részt vehessen az éjféli istentiszteleten. Miután Tamara, jó feleséghez illően jókívánságokkal látta el Hermant, még hozzátette: – Történjék bármi, senki nem áll hozzám nálad közelebb.
Jadwiga nem csinálta végig a rituális tyúkforgató ceremóniát, de a jóm kippur előtti napon készített hallát, mézet, halat, kreplahot és csirkét. A konyhájából pontosan ugyanaz az illat áradt, mint Sifra Puáéból. A háztartáspénzből spórolt tíz dollárért jegyet vett a zsinagógába. És most Herman nyakába zúdította minden megbántottságát, azzal vádolta, hogy más nőkkel kóricál. A férfi védekezni próbált, de a bosszúságát nem tudta leplezni. A végén még el is taszította és belerúgott, mert tudta, hogy odahaza Lengyelországban, a szülőfalujában, ha egy férj elveri a feleségét, az a szeretet jele. Jadwiga jajveszékelt: megmentette a férfi életét, és most azzal hálálja meg a jóságát, hogy az év legszentebb napjának estéjén megveri.
A nap eltelt, leszállt az est. Herman és Jadwiga elfogyasztották a böjt előtti utolsó vacsorát. Jadwiga ivott tizenegy korty vizet, ahogy a szomszédok tanácsolták – nehogy megszomjazzon a böjt alatt.
Herman böjtölt, de nem ment el a zsinagógába. Nem bírt, nem is akart úgy viselkedni, mint az asszimiláns zsidók, akik évente egyszer, az engesztelés napján imádkoznak. Megesett, hogy imádkozott a Megváltóhoz, ha ugyan épp nem pörlekedett vele, de hogy ott álljon Isten házában, ünnepi imakönyvvel a kezében, és dicsérje Őt az előírás szerint – azt már nem. A szomszédok tudták, hogy a zsidó Herman odahaza marad, miközben a siksze felesége elmegy imádkozni. Szinte látta maga előtt, ahogy a neve hallatán kiköpnek. A maguk módján kiközösítették.
Jadwiga fölvette az új ruháját, amelyet olcsón vett egy végkiárusításon. Kendővel kötötte be a fejét, és tenyésztett gyöngysort kerített a nyaka köré. Ujján ragyogott a jegygyűrű, amit Herman vett neki annak ellenére, hogy nem állottak a menyegzői hüpe alá. Magával vitte az ünnepi imakönyvet a zsinagógába. Héberül nyomtatták az egyik és angolul a másik oldalon: Jadwiga egyik nyelvet sem ismerte.
Indulás előtt megcsókolta Hermant és anyáskodva megjegyezte: – Kérj a Mindenhatótól boldog új évet.
Aztán jó zsidó asszony módjára könnyekben tört ki.
A szomszédok odalenn várták Jadwigát, készen rá, hogy maguk közé fogadják, hogy továbbadják neki az anyjuktól, nagyanyjuktól rájuk maradt judaizmust, amely itt, Amerikában felhígult és elkorcsosult.
Herman fel-alá járkált Ha magára maradt Brooklynban, többnyire nyomban felhívta Masát, de jóm kippurkor Masa nem telefonált, sőt, rá se gyújtott. Mindazonáltal mégiscsak megpróbálta felhívni, mert kinézett, és látta, hogy még nincs három csillag az égen. De nem vették fel.
Ahogy magára maradt a lakásban, Herman úgy érezte, ott van körülötte mind a három nő: Masa, Tamara és Jadwiga. Úgy olvasott a gondolataikban, akár egy gondolatolvasó. Tudta, de legalábbis azt hitte, tudja, hogyan jár az agyuk. Elégedetlenségük a Mindenhatóval a vele való elégedetlenségükkel keveredett. Asszonyai imádkoztak Herman jólétéért, ugyanakkor könyörögtek a Mindenhatóhoz, hogy szedje ráncba ezt az embert. Azon a napon, amikor az Úr annyi hódolatban részesült, Hermannak nem akarózott feltárnia neki a lelkét. Az ablakhoz lépett. Üres volt az utca. Ha csak a legenyhébb széllökés támadt, a levelek megpöndörültek és alászállottak. A deszkapalánk ürességtől kongott. A Mermaid Avenue-n minden bolt bezárt. Jóm kippur volt, és a Coney Islanden csend honolt – akkora csend, hogy Herman a lakásból hallotta a hullámok morajlását. Talán a tenger örökké jóm kippurt önnepelt, s talán az is Istenhez imádkozott, de az ő Istene olyan, mint maga a tenger – örökkön hullámzó, végtelenül bölcs, határtalanul közömbös, változhatatlan törvények közé szorított korlátlan ereje pedig félelmetes.
Ahogy ott állt, Herman telepatikus üzeneteket próbált küldeni Jadwigának, Masának és Tamarának. Vigasztalta mindőjüket, boldog új évet kívánt nekik, szerelmet, hűséget ígért.
Aztán bement a hálószobába, és ruhástól végignyúlt az ágyon. Nem akaródzott elismernie, de minden rettegése közül attól rettegett a legjobban, hogy apa lesz. Félt, hogy fia lesz, attól meg még jobban, hogy lánya, aki csak még inkább bizonyítékul szolgálna annak a pozitivizmusnak, amelyet ő elutasít; kötelék, amely nem vágyik a szabadságra, vakság, amely nem ismeri el, hogy világtalan.
Herman elaludt, Jadwiga ébresztette fel. Elújságolta, hogy a kántor elénekelte a zsinagógában a Kol nidrét, és hogy a rabbi a beszédében gyűjtést hirdetett a Szentföld jesiváinak, és más zsidó ügyeknek. Jadwiga felajánlott öt dollárt. Pironkodva közölte Hermannal, hogy ma éjszaka nem szeretne érintkezni vele. Mert tilos. Ahogy az asszony hozzáhajolt, ugyanazt a csillogást fedezte fel a szemében, amelyet az anyja arcán látott ünnepkor. Jadwiga ajka remegett, mint aki mondani készül valamit, de hang nem jött ki rajta. Aztán így suttogott: – Betérek a zsidóságra. Zsidó gyereket akarok.
 

– Nos, a lehetetlen is lehetséges – mondta magában Herman. – Valóban bekövetkezett.
Ment a Tizennegyedik utcában, és közben magában motyogott. Tamarát a nagybátyja házában hagyta és Masához tartott, miután felhívta egy East Broadway-i önkiszolgáló étteremből, hogy megmondja, előkerült egy távoli rokona Cziwkewből. Kajánul nevet is adott a rokonnak – Feivl Lemberger – és elmesélte róla, hogy hatvanas éveiben járó Talmud-tudós. – Biztos, hogy nem Eva Kracover, a harmincas éveiben járó hajdan volt barátnőd? – kérdezte Masa.
– Ha akarod, majd bemutatlak neki – felelte Herman.
Herman most megállt egy drogéria előtt, hogy Jadwigát is felhívja. A telefonfülkék mind foglaltak voltak, így várnia kellett. Ami a legijesztőbb volt az egészben, az nem maga az esemény volt, hanem a tény, hogy legvadabb fantáziálásaiban és képzelgéseiben sem fordult meg a fejében, hogy Tamara esetleg él. Talán még a gyerekei is feltámadnak majd halottaikból? Az élet tekercse visszatekeredik, és úgy lesz minden megint, ahogyan eredetileg volt. Amíg a Hatalmak kényük-kedvükre játszanak vele, nyilvánvaló, hogy még mást is tartogatnak a tarsolyukban. Nem teremtették meg Hitlert meg Sztálint is? A leleményességükre bizton lehet számítani.
Tíz perc elteltével még foglalt volt mind az öt telefonfülke. Az egyik telefonáló beszéd közben úgy gesztikulált, mintha az, aki a vonal végén van, láthatná. Egy másiknak szünet nélkül mozgott a szája, mint aki végeláthatatlanul monologizál. A harmadik beszélt, cigarettázott, s közben egymásra rakta az aprót, hogy legyen mit bedobálnia a további beszélgetéshez. Egy lány kacagva a balkeze vörösre lakkozott körmeit mustrálgatta, mintha a beszélgetőtársával épp ezekről a körmökről, a formájukról és a színükről társalogna. A beszélgetők szemmel láthatóan mind magyarázkodásba, mentegetőzésbe, ármánykodásba merültek. Arcuk hamisságról, kíváncsiságról, aggodalomról árulkodott.
Végre megürült egy fülke, és Herman belépett, belélegezve egy másik ember szagát és melegét. Tárcsázott, s Jadwiga úgy kapta fel nyomban, mint aki a telefon mellett várakozott.
– Jadzia, drágám, én vagyok az.
– Ó, igen!
– Hogy vagy?
– Honnan beszélsz?
– Baltimore-ból.
Jadwiga egy percig hallgatott. – Az hol van? Igaz, mindegy is.
– Néhányszáz mérföldre New Yorktól. Jól hallasz?
– Igen. Nagyon jól.
– Könyveket próbálok eladni.
– És veszik őket?
– Nem könnyű munka, de veszik. Belőlük fizetjük a lakbért. Milyen napod volt?
– Ó, hát mostam… olyan könnyen piszkosodik be itt minden – mondta Jadwiga, és észre se vette, hogy mindig ugyanazt mondja. „A mosodák itt miszlikbe tépik a ruhát.”
– Hogy vannak a madarak?
– Csacsognak. Egész nap együtt vannak és csókolóznak.
– Milyen szerencsések. Én itt éjszakázom Baltimore-ban. Holnap Washingtonba megyek, ami még messzebb van, de majd telefonálok. A telefonnak nem számít a távolság. Az elektromosság másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel viszi a hangot – mondta Herman, s közben fogalma sem volt, miért osztja meg vele ezt az információt. Talán jelezni akarta, hogy milyen messze van, nehogy az asszony arra számítson, hogy hamarosan hazaér. Hallotta a háttérben a madarak ciripelését. – Járt nálad valaki? Mármint a szomszédok közül – kérdezte.
– Nem. De egyszer becsöngettek. Kinyitottam az ajtót, úgy, hogy közben rajta volt a lánc, és egy ember állt ott valami masinával a kezében, ami felszívja a port. Meg akarta mutatni, hogy működik, de megmondtam, hogy ha te nem vagy itt, nem engedhetek be senkit.
– Helyesen tetted. Biztosan egy porszívóügynök volt, de akár tolvaj vagy gyilkos is lehet az ilyen.
– Nem engedtem be.
– Mit csinálsz ma este?
– Ó, hát elmosogatok. Aztán az ingeidet kell kivasalnom.
– Elvannak azok anélkül is.
– Mikor fogsz telefonálni?
– Holnap.
– Hol vacsorázol?
– Philadelphia, vagyis Baltimore tele van vendéglőkkel.
– Húst ne egyél. Elrontod a gyomrodat.
– Így is, úgy is elromlik minden.
– Feküdj le korán.
– Igen. Szeretlek.
– Mikor jössz haza?
– Leghamarabb holnapután.
– Gyere hamar, olyan magányos így nélküled.
– Nekem is hiányzol. Hozok neked ajándékot.
Azzal Herman letette a hallgatót.
Galamb lélek, gondolta magában. Hogy is maradhat életben ennyi jóság ezen a korrupt világon? Rejtély… hacsak nem hisz valaki a lélekvándorlásban. Hermannak eszébe jutott Masa célozgatása, hogy biztosan Jadwigának is van szeretője. Nem igaz, gondolta haragosan. Ő maga a színtiszta igazság. Mindazonáltal elképzelte, hogy egy lengyel szorosan Jadwiga mellett áll, miközben az asszony vele beszél telefonon. A lengyel ugyanazokat a trükköket adja elő, amelyeket Herman oly jól ismer. Nos, az ember egyvalamiben lehet csak biztos – a halálban.
Hermannak eszébe jutott Lampert rabbi. Ha aznap nem szállítja le az ígért fejezetet, a rabbi egyszer s mindenkorra kirúghatja. Ideje lakbért fizetni Bronxban és Brooklynban is. – Megszököm! Ez egyszerűen túl sok. Ebbe bele kell pusztulni.
Amikor az állomáshoz ért, lement a lépcsőn. Micsoda forróság, micsoda pára! Fiatal feketék száguldottak el mellette afrikai és New York-i dialektusban ordibálva. Nők átizzadt hónaljú ruhában, csomagokkal, retikülökkel lökdösődtek, a szemük dühösen villogott. Herman a nadrágzsebébe dugta a kezét, zsebkendőt keresett, de az is nyirkos volt. A peronon sűrű tömeg várakozott, a testek egymásnak préselődtek. A vonat éles sikollyal gördült be az állomásra, mintha meg se akarna állni. A kocsik máris zsúfolásig tömve voltak. A peronon várakozó tömeg a nyíló ajtók felé lódult, meg se várták, hogy a bent lévők leszálljanak. Ellenállhatatlan erő lökte Hermant a kocsi belsejébe. Csípők, mellek, könyökök vájtak belé. Itt aztán látszata sem maradt a szabad akaratnak. Itt aztán az ember úgy hánykódott jobbra-balra, mint egy kavics, vagy mint egy meteor a világűrben.
Herman fogolyként vergődött a tumultusban, és irigyelte a magas férfiakat, a száznyolcvan centimétereseket, akik friss levegőt szippanthattak a ventillátorokból. Még a szénakazalban se volt ilyen meleg, a legnagyobb nyár idején. A zsidókat zsúfolhatták így össze a marhavagonokban, amelyek a gázkamrába vitték őket.
Herman lehunyta a szemét. Most mitévő legyen? Hol kezdje? Tamara nyilvánvalóan egy fillér nélkül érkezett. Biztosan kap valami támogatást a Jointtól, már ha eltitkolta, hogy van férje. De azt már megmondta, hogy nem áll szándékában lóvá tenni a jótékonykodó amerikaiakat. És most egyszerre bigámista lett, akinek még szeretője is van. Ha ez kiderül, letartóztathatják és deportálhatják Lengyelországba.
– Ügyvédhez kell mennem! Most rögtön ügyvédet kell kerítenem! – De hogy lehet elmagyarázni ezt a helyzetet? Az amerikai ügyvédeknek egyszerű megoldásuk van mindenre: „Melyiket szereti? Váljon el a másiktól. Vessen véget a kapcsolatnak. Kerítsen magának munkát. Menjen pszichiáterhez.” – Herman már látta, ahogy a bíró elítéli, feléje bök a mutatóujjával: – Visszaélt Amerika vendégszeretetével.
– Szégyen és gyalázat, de nekem kell mind a három – vallotta be magának. Tamara csinosabb lett, nyugodtabb, érdekesebb. Ha lehet, még Masánál is többet szenvedett. Ha elválok tőle, azzal más férfiak kezére juttatom. Ami a szerelmet illeti, ezek a szakértők úgy használják a szót, mintha egyértelmű lenne a meghatározása – holott a valódi jelentését ez idáig senkinek nem sikerült megfogalmaznia.

Masa odahaza volt, amikor Herman megérkezett. Lerítt róla, hogy jókedve van. Kivette ajka közül a cigarettát és szájon csókolta a férfit. A konyhából Herman behallotta a fazekak sistergését. Sülő hús, fokhagyma, borscs, újkrumpli illata szállt felé. És Sifra Pua hangja.
Ahogy ebbe a házba belépett, mindjárt megéhezett. Anya és lánya vég nélkül sütöttek, főztek, lábosokkal, fazekakkal, húsdeszkával, galuskaszaggatóval csörömpöltek. A szülei Cziwkewi házát juttatta eszébe. Sábátkor Sifra Pua és Masa sóletet készítettek, kuglit sütöttek. Talán éppen azért, mert Herman egy sikszével élt együtt, Masa soha nem feledkezett meg róla, hogy sábátkor gyertyát gyújtson, kifényesítse az ünnepi serleget, s az asztalt az előírásnak és szokásnak megfelelően megterítse. Sifra Pua gyakran kikérte Herman tanácsát az étkezési előírásokkal kapcsolatban: véletlenségből együtt mosta el a tejes kanalat a húsos villával; a gyertyáról egy csepp faggyú a tányérra csöppent; a csirkének hiányzik az epéje. Az utolsó kérdésre adott válaszára Herman máig emlékezett: kóstold meg a máját, hogy keserű-e.
– Igen, keserű.
– Ha keserű, akkor kóser.
Herman éppen hideg sóskalevest evett krumplival, amikor Masa faggatni kezdte a rokon felől, aki kerestette. A férfinak majdnem torkán akadt a falat. Nem jutott eszébe, milyen nevet mondott neki a telefonban. De azért beszélni kezdett, nagy gyakorlata volt már az ilyen kitalációkban.
– Igen, nem is sejtettem, hogy ez a rokonom életben van.
– Férfi vagy nő?
– Férfi… mondtam már.
– Annyi mindent mondasz. Kiféle? Honnét való?
Ekkor eszébe jutott a név, amit kitalált: Feivl Lemberger.
– Milyen ági rokonod?
– Anyám családjából.
– Hogyan?
– Anyám bátyjának a fia.
– Anyád lánykori neve Lemberger? Mintha régebben valami mást mondtál volna.
– Rosszul emlékszel.
– A telefonban azt mondtad, hatvan körüli férfi.
– Hogy lehet neked olyan öreg unokatestvéred?
– Anyám volt a legfiatalabb a testvérek között. A nagybátyám húsz évvel volt öregebb nála.
– Hogy hívták a nagybátyádat?
– Tuvje.
– Tuvje? Hány éves volt anyád, amikor meghalt?
– Ötvenegy.
– Bűzlik nekem ez az egész. Itt valami régi szerelemről van szó. Annyira hiányoztál neki, hogy feladott egy hirdetést az újságban. Miért vágtad ki? Féltél, hogy meglátom a nevét és a telefonszámát. Csakhogy én még egyszer megvettem azt az újságot. És most rögtön felhívom őket, és megtudom az igazságot. Ezúttal a saját kardodba dőltél – mondta Masa. Az arcán gyűlölet és elégedettség ült.
Herman eltolta a tányért maga elől.
– Tudod mit, hívd föl most rögtön, csak vess véget ennek a nevetséges vallatósdinak! Tessék, tárcsázd fel azt a számot! Unom már a förtelmes vádaskodásaidat!
Masa kifejezése megváltozott. – Majd felhívom, amikor kedvem tartja. Ne hagyd kihűlni a krumplit.
– Ha egy fikarcnyit sem hiszel bennem, akkor semmi értelme a kapcsolatunknak.
– Értelme valóban nincsen. Azért azt a krumplit még megeheted. Ha az anyád unokaöccséről van szó, miért mondtad, egy távoli rokon?
– Nekem minden rokonom távoli.
– Megvan a sikszéd, itt vagyok én is, de előkerül valami szuka Európából, és már  faképnél is hagysz, és rohansz, hogy találkozz vele. Egy ilyen kurva nyilván szifiliszes is.
Sifra Pua az asztalhoz lépett. – Miért nem hagyod már enni?
– Mama, ne avatkozz közbe! – mondta Masa vészjósló hangon.
– Nem avatkozom közbe. Mondd csak, az én szavam neked már semmit se ér? Ha valaki eszik, annak közben tessék békét hagyni. Hallottam egy esetről, amikor valaki, mentsen Isten, belefulladt a…
– Neked mindenre van egy történeted! Ez egy hazug fráter, egy csaló gazember. És ahhoz sincs elég esze, hogy megússza szárazon – mondta Masa félig az anyjához, félig Hermanhoz intézve a szavait.
Herman felkanalazott egy kis krumplit: vajtól csillogott, a tetejét petrezselyemmel szórták meg. Már majdnem a szájába vette, de megállt. Megtalálta a feleségét, de elvesztette a szeretőjét. Hát ezt a tréfát tartogatta számára a végzet?
A legkisebb részletekig gondosan végigpróbálta ugyan, hogy mit fog mondani Masának erről a rokonról, de most leállt az agya. A kanál élével kettébe vágta a puha kis krumplit. – Mondjam meg neki az igazat? – latolgatta. De választ nem kapott. Különös, de a gyötrődés ellenére is megőrizte a nyugalmát. Egy rajtakapott bűnöző lemondásával vette tudomásul az elkerülhetetlen büntetést.
– Miért nem telefonálsz? – kérdezte.
– Egyél. Hozom a galuskát.
Megette a krumplit, s érezte, ahogy minden egyes falat feltölti energiával. Nem is ebédelt, s a nap eseményei teljesen kiszívták az erejét. Úgy érezte magát, mint a kivégzés előtti utolsó vacsorán az elítélt. Masa hamarosan megtudja az igazságot. Lampert rabbi nyilvánvalóan kirúgja. Mindössze két dollár van a zsebében. Segélyért nem folyamodhat a kormányhoz – még lelepleződik a kettős élete. Miféle munkát találhat egyáltalán? Hiszen még mosogatónak se alkalmazták.
Masa pudingot tett elé, almakompótot meg teát. Evés után Herman dolgozni akart a rabbi kéziratán, de megfájdult a gyomra. Amikor megköszönte anyának és lányának a vacsorát, Sifra Pua megkérdezte: – Miért nekünk köszönöd? Köszönd meg Neki, odafönn. – Egy tál vizet vitt Hermannak, amiben megmossa az ujjait, és egy kipát, hogy föltegye és elmondja az áldást. Herman elmormolta az áldás kezdő sorait, majd visszavonult a szobájába. Masa vízzel töltötte meg a mosogatót, hogy elmosogasson. Odakinn még világos volt, és Herman a hátsókertben álló fáról madárcsivitelést vélt hallani, de valahogy nem a megszokott verebekét, amelyek rendszerint az ágakon csipogtak. Herman eljátszott a gondolattal, hogy ezek egy más korból való madarak szellemei, még a Kolumbusz előtti időkből, ha ugyan nem egy történelem előtti korból, s ezek most életre kelve alkonyattájt dalra fakadnak. A szobájában, éjjelente gyakran talált akkora és oly különös bogarakat, hogy nehezen akaródzott elhinnie, hogy ezek ebben a klímában és ebben a korban létezhetnek.
Azt a napot hosszabbnak érezte Herman, mint bármely korábbi nyári napot addigi életében. David Hume szavai jutottak eszébe, aki azt mondta, hogy nincsen rá bizonyíték, hogy a nap másnap reggel is fölkél. Ha ez igaz, arra sincsen garancia, hogy a nap akár ma is lenyugszik.
Hőség volt. Gyakran eltűnődött, hogyhogy a szoba nem lobban lángra önmagától a nagy melegben. Különösképpen fellengzős hangulatú estéken azt is elképzelte, hogy lángok csapnak ki a mennyezetből, a falakból, az ágyneműből, a könyvekből és a kéziratokból. Végignyúlt az ágyon, hol elszundított, hol borongott. Tamara elkérte a címét és telefonszámát, de ő inkább megígérte, hogy másnap este maga jelentkezik. Mit akarnak ezek mind? Legalább egy időre feledni a magányt és a halál kikerülhetetlenségét. Még ilyen szegény és semmirekellő létére is akadnak, akik tőle függenek. De Masa az, aki értelmet ad ennek az egésznek. Ha ez a nő kiteszi a szűrét, Tamara és Jadwiga csupán púp lesz a hátán.
Elaludt, és mire fölébredt, addigra beesteledett. Hallotta, hogy a másik szobában Masa telefonál. Vajon reb Abraham Nisser Jaroslaverrel beszél? Vagy Tamarával? Herman minden idegszálával hallgatózott. Nem, Masa az önkiszolgálóban dolgozó másik pénztárosnővel beszélt. Néhány perc múlva bement Herman szobájába. A félhomályban kezdett beszélni.
– Alszol?
– Most ébredtem.
– Csak lefekszel, és nyomban elalszol. Tiszta lehet a lelkiismereted.
– Nem öltem meg senkit.
– Ölni kés nélkül is lehet. – Majd megváltozott hangon folytatta: – Herman, most már kivehetem a szabadságomat.
– Mikortól?
– Vasárnap reggel indulhatunk.
Herman egy percig hallgatott. – Két dollár és néhány cent az összes vagyonom.
– Nem esedékes a fizetésed a rabbitól?
– Nem is tudom.
– A paraszttal maradnál… vagy talán valaki mással. Egész évben azt ígérted, hogy elviszel vidékre, erre most, az utolsó pillanatban meggondolod magad. Nem való ilyet mondani, de hozzád képest Leon Tortshiner a becsületesség mintaképe. Ő is hazudozott, de a kérkedésével a légynek sem ártott, csak kitalálta a sok ostobaságot. Te magad tetted be azt a hirdetést az újságba? Nem volnék meglepve. Semmiből sem áll, hogy feltárcsázzam azt a számot. Egy perc alatt kiderül az igazság.
– Hívd föl és derítsd ki. Pár centért megtudod az igazat.
– Ki az, akit fölkerestél?
– A halott feleségem, Tamara föltámadt poraiból. Kilakkozta a körmeit és megérkezett New Yorkba.
– Na persze. És mi van a rabbival?
– El vagyok maradva a munkámmal.
– Szándékosan tetted, hogy ne kelljen velem jönnöd nyaralni. Nincs szükségem rád. Vasárnap reggel becsomagolom a bőröndömet, és megyek az orrom után. Ha nem menekülhetek el ebből a városból néhány napra, beleőrülök. Soha életemben még ilyen fáradt nem voltam, a koncentrációs tábort is beleértve.
– Miért nem fekszel le?
– Köszönöm a javaslatot: az már nem segít. Ha lefekszem, egyből eszembe jut a sok borzalom, a sok megaláztatás. Ha elalszom, nyomban velük vagyok. Húznak-vonnak, ütlegelnek, vadásznak rám. Rám rontanak minden irányból, mint a vadászkopók a nyúl után. Bele lehet halni a rémálmokba? Várj, hozok egy cigarettát.
Masa kiment. Herman felkelt és kinézett az ablakon. Az ég sápadtan, tompán nézett vissza rá. Alant a fa rezzenetlen állt. A levegő a mocsár és a trópusok illatát hozta. A Föld nyugatról keletre forgott, ahogyan emberemlékezet óta tette. A Nap sebesen vágtázott valahol, nyomában a bolygókkal. A Tejút forgott a tengelye körül. E kozmikus kalandok közepette állt Herman, kezében a maroknyi valósággal, nevetséges apró kis bajok tömkelegével. Csak egy kötél kellene, pár csepp méreg, és a bajok vele együtt véget érnének. – Miért nem telefonál Masa? Mire vár? – töprengett Herman. – Talán fél az igazságtól.
Masa visszatért, ajka közt cigaretta fityegett. – Ha velem jössz, fizetem a költségeidet.
– Van pénzed?
– Majd felveszek kölcsönt a pénztáralaptól.
– Tudod, hogy nem érdemlem meg.
– Nem hát, de akinek tolvaj kell, megmenti a bitófától.

 Herman úgy tervezte, hogy a péntek-, szombat-, vasárnapot Jadwigával tölti Brooklynban. Hétfőn készült elutazni Masával.
Befejezte a fejezetet, és leszállította a rabbinak ünnepélyes ígérettel, hogy soha többet nem késik a munkával. Az volt a szerencséje, hogy Lampert rabbinak annyi dolga volt, hogy soha nem ért rá beváltani a fenyegetőzését. Elvette a kéziratot, és ott helyben kifizette Hermant. Közben az asztalán szüntelen csörömpölt a két telefon. Aznap Detroitba repült, ott tartott előadást. Amikor Herman búcsút vett tőle, a rabbi a fejét ingatta, mintha azt mondaná: „Percig se hidd, hogy túljársz az eszemen, zöldfülű. Többet tudok, mint gondolnád.” Nem fogott kezet Hermannal annak rendje s módja szerint, csak a két ujját dugta oda.
Amikor Herman az ajtóhoz ért, Mrs. Regal, a titkárnő utána szólt: – És mi van a telefonjával?
– Megadtam a címet a rabbinak. – Azzal behúzta az ajtót maga mögött.
Valahányszor átvett egy csekket Lampert rabbitól, úgy érezte, csoda történt. Mihelyt tudta, készpénzre váltotta abban a bankban, ahol ismerték a rabbit. Ő maga irtózott a csekkektől. Mindig a nadrágja hátsó zsebében hordta a pénzét, pedig rettegett, hogy kirabolják. Péntek volt, és a bankbeli falióra mutatója negyed tizenkettőt mutatott. A Nyugati Ötvenhetedik utcában volt a rabbi irodája, ugyanott volt a bank is.
Herman megindult a Broadway felé. Hívja fel Tamarát? Amilyen hangnemben Masa az önkiszolgálóból beszélt vele, semmi kétsége nem volt, hogy már felhívta reb Abraham Nissen Jaroslavert. Mostanra bizonyára tudja, hogy Tamara valóban él. „Ezt most már egészen biztosan nem viszem el szárazon.” Herman most döbbent rá, hogy az apjától számtalanszor hallott kifejezést ismétli.
Herman bement egy boltba, és feltárcsázta reb Abraham Nissen Jaroslaver számát. Néhány másodperc elteltével meghallotta Sheva Haddas hangját.
– Ki beszél?
– Herman Broder vagyok, Tamara férje. – Félve ejtette ki a szavakat.
– Máris hívom.
Fogalma sem volt, mennyi ideig várt, egy percig, kettőig, ötig. Az a tény, hogy Tamara nem termett ott nyomban, ékesen bizonyította, hogy Masa valóban telefonált. Végre meghallotta Tamara hangját – mintha más lett volna, mint tegnap. A kelleténél hangosabban kérdezte: – Te vagy az, Herman?
– Én vagyok. Még most se hiszem, hogy ami megtörtént, ténylegesen megtörtént.
– Pedig így van. Kinézek az ablakon, és egy New York-i utcát látok magam előtt, tele zsidókkal, áldja meg őket az Isten. Még a halszeletelés hangjait is hallom.
– Akkor egy zsidónegyedben vagy.
– Voltak zsidók Stockholmban is, jó zsidók, de itt az ember kicsit Nalęczówban érzi magát.
– Igen, valóban megmaradt belőle valami. Keresett valaki telefonon?
Tamara nem felelt mindjárt. Aztán visszakérdezett: – Ki telefonált volna? Senkit sem ismerek New Yorkban. Vannak… hogy is mondják?... Landsleit. A bácsikám ígérte, hogy majd felméri őket, de…
– Kiadó szobát még nem kerestél?
– Hol keresnék? Hétfőn bemegyek a szervezethez. Talán adnak tanácsot. Tegnap estére ígérted, hogy telefonálsz.
– Az én ígéreteim keveset érnek.
– Különös minden. Oroszországban nagyon rossz volt a helyzet, de legalább összetartottak az emberek; akár a táborban, akár az erdőben, mindig fogolycsoportban voltunk. Stockholmban is együtt voltunk. Itt, életemben először, egyedül vagyok. Kinézek az ablakon, és érzem, hogy nem tartozom ide. Át tudsz jönni? A bácsikám elment, és a nénikém is vásárolni készül. Beszélhetnénk.
– Rendben van. Megyek.
– Gyere. Végtére is, valaha közünk volt egymáshoz – mondta Tamara, azzal letette.
Épp arra jött egy taxi, ahogy Herman kilépett az utcára. A száraz kenyérrevalót is alig kereste meg, de most sietnie kellett, nehogy Jadwigát megrövidítse egy egész nappal. Ahogy a taxiban ült, a benne kavargó érzelmi zűrzavartól kirobbant belőle a nevetés. Igen, nem képzelődik, Tamara itt van.
A taxi megállt, Herman fizetett és borravalót adott a sofőrnek. Becsöngetett; Tamara nyitott ajtót. Elsőnek a férfi azt vette észre, hogy lemosta körmeiről a lakkot. Másik sötét színű ruhát viselt, a haja kissé zilált. Néhány ősz szálat is felfedezett közötte. Az asszony észrevette, hogy nem tetszett neki, hogy mennyire amerikaira vette a módit, és visszavedlett az óvilági formájába. Most öregebbnek látszott, Herman a ráncokat is meglátta a szeme sarkában.
– A nénikém az imént ment el – mondta az asszony.
Az első találkozás alkalmával Herman nem csókolta meg Tamarát. Most megtette volna, de az asszony kitért előle.
– Főzök teát.
– Teát? Most ebédeltem.
– Talán jogot formálhatok rá, hogy megkínáljalak egy csésze teával – mondta a régi, nałęczówi kacérsággal.
Herman megindult utána a konyhába. A teavízforraló sípolni kezdett, Tamara beletette, és érni hagyta a teát. Hamarosan tálcával a kezében jelent meg, rajta tea, citrom, és egy tányéron sütemény – bizonnyal Sheva Haddas készítette. Nem voltak egyforma alakúak, inkább girbegurbák, mint odahaza, Cziwkewben. Fahéj és mandula illatát árasztották. Herman rágni kezdett egy süteményt. A csészéje tele volt a forró teával, benne fényes ezüstkanál. Ha mégoly hihetetlen is, de ezen a helyen a legapróbb részletekig olyan volt minden, mint a lengyel-zsidó múlt világi életében.
Tamara leült az asztal mellé, nem túl közel Hermanhoz, de nem is túl messze, épp a kellő távolságra, ahogy az egy olyan asszony esetében illő, aki egy férfi társaságában van, aki nem a férje, de azért a rokona. – Csak nézlek, és nem akaródzik elhinnem, hogy te vagy az – mondta Tamara. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is elhiggyek. Valahogy minden reményem elveszett, amióta idekerültem.
– Hogy érted?
– Alig emlékszem, milyen volt odahaza. Nem fogod elhinni, Herman, de éjszaka fekszem az ágyban, és nem tudok visszaemlékezni, hogyan ismerkedtünk meg, vagy hogyan szerettünk egymásba. Tudom, hogy gyakran veszekedtünk, de hogy miért, azt már nem. Az életem úgy hámlott le rólam, akár a hagymáról a rétegei. Már-már el is feledem, mi történt Oroszországban, vagy akár nemrégiben, Svédországban. Hurcoltak minket onnan ide, innen oda, csak a Mindenható tudja, miért. Igazolványokat adtak, azt megint visszavették. Ne is kérdezd, hányszor kellett aláírnom a nevemet az utolsó hetek során! Minek kellett az a sok aláírás? És mindenhová a férjezett nevemet kellett írnom – hogy Broder. A hivatalos helyeken máig a feleségedként tartanak nyilván – Tamara Broderként.
– Idegenek nem leszünk soha többé.
– Ezt te se gondolod komolyan, csak beszélsz itt. Elég hamar megvigasztalódtál anyád cselédjével. De a gyerekeim – a gyerekeid – máig kísértenek az álmaimban. Ne is beszéljünk róla! Inkább mondd el, hogy élsz. Legalább jó asszony a feleséged? Velem ezer bajod volt.
– Mit várhatnék tőle? Ugyanazt csinálja most is, mint cselédlány korában.
– Herman, nekem elmondhatsz mindent. Először is, mert valaha mégiscsak együtt éltünk. Másodszor pedig azért, mert ahogy már mondtam, én többé nem érzem úgy, hogy ehhez a világhoz tartoznék. Talán még segíthetek is neked.
– Ugyan, hogyan? Ha az ember évekig egy padláson bujkál, többé nem tagja a társadalomnak. Az igazat megvallva, még itt, Amerikában is egy padláson bujkálok. A minap magad is mondtad.
– Nos, két halottnak valóban nincs mit titkolnia egymás elől. Ha már tetted, amit tettél, miért nem kerítesz magadnak valami tisztességes munkát? Csak nem akarsz életed hátralevő részében egy rabbinak írni?
– Mi mást tehetnék? Verni csak az verheti az asztalt, aki erős, és tagja valamelyik szakszervezetnek. Errefelé így nevezik a munkásegyesületeket, és egyáltalán nem könnyű bejutni közéjük. Másként meg…
– A gyerekeid elpusztultak. Tőle miért nincs gyereked?
– Talán neked lehetnek még gyerekeid.
– Aztán minek? Hogy a gojoknak legyen kit gázkamrába küldeniük? De itt rettenetes az űr. Találkoztam egy asszonnyal, aki maga is a táborból szabadult. Mindenkije odaveszett, de mostanra van új férje és egy csomó új gyereke. Rengetegen elölről kezdtek mindent. A bácsikám késő éjszakáig rágta a fülemet, hogy végre üljek le veled, és jussak valamilyen elhatározásra. Rendes emberek, de ami a szívükön, az a szájukon. Szerintük el kellene válnod a másiktól: ha nem, akkor meg tőlem. Arra is utalt, hogy szándékában áll némi örökséget hagyni rám. Mindenre ugyanazt szajkózzák: Isten akarata. És mert el is hiszik, minden rémséget túlélnek, és közben épek és egészségesek maradnak.
– Jadwigától nem válhatok el zsidó szokás szerint, mert nem is a zsidó szertartás szerint házasodtunk össze – mondta Herman.
– De legalább hűséges vagy hozzá, vagy van mellette hat másik? – kérdezte Tamara.
Herman hallgatott. – Valljak be őszintén mindent?
– Akár meg is tudhatom az igazat.
– Az igazság az, hogy van egy szeretőm.
Alig észlelhető mosoly suhant át Tamara arcán. – Sejtettem. Miről is beszélgethetnél Jadwigával? Aki maga a jobb cipő a bal lábon. Ki a szeretőd?
– Még odaátról, a táborból ismerem.
– És miért nem őt vetted feleségül a paraszt helyett?
– Mert férjnél van. Nem élnek együtt, de a férfi nem hajlandó elválni.
– Látom, mit se változtál. De legalább megmondod az igazat. Vagy még most is titkolsz valamit?
– Nem titkolok semmit.
– Nekem aztán édes mindegy, hogy egyvalakid van, vagy kettő vagy három. Ha akkor is megcsaltál, amikor fiatal voltam és csinos… vagy legalább is nem visszataszító… akkor miért lennél most hűséges egy parasztlányhoz, aki ráadásul még csak nem is vonzó. Na és a másik, a kedvesed szépen tudomásul veszi a dolgok ilyetén állását?
– Nincs más választása. A férje nem hajlandó elválni. Belém meg szerelmes.
– És te is szereted?
– Nem élhetek nélküle.
– Nahát, nahát, hogy mik ki nem jönnek a szádon! Gyönyörű? Intelligens? Bájos?
– Mind a három.
– És hogy győzöd? Rohangálsz egyiktől a másikig?
– Igyekszem.
– Semmit se tanultál. Az égadta világon semmit. Lehet, hogy magam se változtam volna meg, ha nem kényszerülök végignézni, mit műveltek a gyerekeinkkel. Mindenki azzal igyekezett vigasztalni, hogy az idő minden sebet begyógyít. De épp ellenkezőleg: ahogy múlik az idő, egyre nő a fekély. Ki kell vennem egy szobát valahol, Herman. Én itt nem bírok többé megmaradni. Még a rabtársaim között is jobban elvoltam. Amikor úgy éreztem, nem bírok tovább odahallgatni rájuk, egyszerűen megmondtam, hogy eredjenek és boldogítsanak valaki mást. De a nagybátyámmal így nem beszélhetek. Olyan, mintha apám volna. Nekem nem kell válás; én többé senkivel nem akarok élni. Hacsak te nem akarod. Abban az esetben…
– Nem, Tamara, nem akarok elválni. Amit irántad érzek, azt senki el nem bitorolhatja.
– Mit érzel? Másokat is becsaptál… nos, ezen nem tudsz változtatni… de persze magadat is becsapod. Én nem akarok itt prédikálni neked, de ebből a katyvaszból jó ki nem sülhet. Amikor rád néztem, arra gondoltam: „Így néz ki az űzött vad, amikor bekerítik a vadászok, és nincs hová menekülnie.” Miféle nőszemély a szeretőd?
– Kicsit bolond, de roppant érdekes.
– Vannak gyerekei?
– Nincsenek.
– És elég fiatal még ahhoz, hogy gyereket szüljön?
– Igen, de ő sem akar gyereket.
– Hazudsz, Herman. Ha egy asszony