I.B. Singer: Szerelmes történet – egy poligámista regénye

A regény első fejezete ide kattintva olvasható el

Valahányszor Herman megjátszotta, hogy üzleti útra indul, az éjszakát Masánál töltötte Bronxban. Volt egy szobája az asszony lakásán. Masa éveket húzott le a gettóban és különböző koncentrációs táborokban. Jelenleg pénztárosként dolgozott egy Tremont Avenue-i önkiszolgáló étteremben.
Masa apja, Meier Bloch egy gazdag, varsói ingatlantulajdonos, reb Mendl Bloch fia volt, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az aleksandrówi rabbi asztalánál ülhetett. Meier beszélt németül, jiddis nyelvű írásaival meglehetős hírnévre tett szert, és pártfogolta a művészeteket. Még azelőtt elmenekült Varsóból, hogy a nácik bevonultak az országba, de éhezve, vérhasban pusztult el Kazahsztánban. Ortodox anyja hatására Masa a Beth Jaakov iskolájába járt, később pedig egy héber-lengyel középiskolába Varsóban. A háború alatt az anyja, Sifra Pua az egyik gettóba került, Masa a másikba. Legközelebb 1945-ben, a felszabadulás után találkoztak Lublinban.
Habár Herman maga is túlélte a hitleri katasztrófát, teljességgel képtelen volt rájönni, hogy ez a két asszony hogyan maradhatott életben. Ő maga majd’ három évig rejtőzködött egy szénakazalban. Az életében keletkezett rést soha, semmivel nem sikerült betöltenie. Azon a nyáron, amikor a nácik megszállták Lengyelországot, ő a szüleit látogatta meg Cziwkewben, míg a felesége, Tamara a két gyerekkel a saját szüleihez utazott Nałęczów fürdőhelyre, ahol az apja villája állt. Herman először Cziwkewben bujkált, aztán Jadwigánál Lipskben, így úszta meg a gettót, a koncentrációs tábort és a kényszermunkát. Hallotta a náci üvöltést, a puskaropogást, de nem kényszerült rá, hogy az arcukba nézzen. Hetek is elmúltak anélkül, hogy egyetlen pillantást vethetett volna a napvilágra. A szeme megszokta a sötétséget, keze-lába elgémberedett a mozdulatlanságtól. Férgek csipkedték, egerek, patkányok harapdálták. Belázasodott, és Jadwiga a mezőn gyűjtött gyógynövényekkel meg az anyjától lopott vodkával kúrálta. Herman gondolatban gyakran hasonlította magát Choni Hamagolhoz, a talmudista bölcshöz, aki a legenda szerint hetven évig aludt, s mire fölébredt, annyira megváltozott körülötte a világ, hogy attól fogva csak a halálért imádkozott.
Herman Németországban ismerte meg Masát és Sifra Puát. Masa dr. Leon Tortshinernek volt a felesége, aki felfedezett valami új vitamint, vagy hozzájárult annak felfedezéséhez. Németországban viszont álló nap, de még fél éjszaka is valami csempészbandával kártyázott. Cikornyás lengyelt beszélt, és híres professzorok és egyetemek neveivel dobálózott, akikkel állítólag mind szoros kapcsolatban állt. Megélhetését az a segély biztosította, amit a Jointtól kapott, meg amit Masa varrással, ruha átalakítással összekeresett.
Masa, Sifra Pua és Leon Tortshiner Hermannál előbb került ki Amerikába. Amikor Herman New Yorkba érkezett, ismét összefutott Masával. Herman előbb Talmud-Tóra tanárként kereste a kenyerét, aztán egy kis nyomdában korrektorként – ott ismerkedett meg a rabbival. Addigra Masa különköltözött a férjétől, aki – mint kiderült – semmiféle vitamint nem fedezett föl, de még doktori címmel se rendelkezett. Ehelyett egy gazdag öregasszonynak, egy ingatlanügynök özvegyének volt a szeretője. Herman és Masa még Németországban egymásba szerettek. Masa égre-földre esküdött, hogy egy jövendőmondó cigányasszony megjósolta találkozását Hermannal. A legapróbb részletekig felsorolta a tulajdonságait, és előre figyelmeztette a sok bajra, bánatra, amellyel ez a szerelem együtt fog járni. Miközben megjósolta Masa jövőjét, a cigányasszony transzba esett és elájult.
Herman és Tamara, az első felesége jólétben cseperedtek fel mindketten. Tamara apja, reb Sahna Luria fakereskedő volt és társ a sógora üveggyárában. Volt két lánya – Tamara és Seva. Seva elpusztult a koncentrációs táborban.
Herman egyedüli gyerek volt. Apja, reb Smuel Leib Broder, a husatini rabbi követője gazdag ember volt, és több ház tulajdonosa Cziwkewben. Felfogadott egy rabbit, hogy oktassa fiát a zsidó tanokra, meg egy lengyel magántanárt is, aki a világi ismeretekre tanította. Reb Smuel Leib reménykedett, hogy egyszer modern rabbi lesz a fiából. Herman anyja, aki maga Lembergben végezte a német nyelvű gimnáziumot, orvosnak szánta a fiát. Herman tizenkilenc éves korában Varsóba ment, leérettségizett, és beiratkozott az egyetem filozófia szakára. Már kora ifjúkorában is vonzotta a filozófia. Ahány filozófiai tárgyú könyvet a Cziwkewi könyvtárban csak talált, azt mind elolvasta. Varsóban a szülei akarata ellenére feleségül vette Tamarát, aki biológia szakot végzett a Wszchnicán, és aktívan részt vett a baloldali mozgalmakban. Már a kezdet kezdetén sem voltak egymáshoz valók. Herman, mint Schopenhauer követője, elhatározta, hogy soha nem fog megnősülni, és nem segít a világra új nemzedékeket. Ezt meg is mondta Tamarának, de a lány teherbe esett, a magzat elvetetéséről hallani sem akart, ezzel szemben a családja segítségével kényszerítette Hermant, hogy vegye feleségül. Megszületett a fiuk. Az asszony egy ideig megátalkodott kommunista volt, el is határozta, hogy a gyerekével együtt a Szovjetunióban fog letelepedni. Később szakított a kommunizmussal és a  Poalé Cion Párt tagja lett. Sem Tamara szülei, sem maga Herman nem volt már abban a helyzetben, hogy a családot fenntartsa, ezért mindketten tanítóskodtak. Három évvel a házasságkötésük után Tamara leánygyermeknek adott életet, egy olyan teremtésnek, aki – Otto Weininger tanítása szerint (akit Herman akkoriban a legkövetkezetesebb filozófusnak tartott) „nem logikus, nem morális, nincs egzisztenciája, nem más, mint a szexualitás tárháza”.
A háború alatt és az azt követő években Hermannak volt elegendő ráérő ideje, hogy megbánja, ahogy a családjával viselkedett. De alapjában véve semmit se változott: sem önmagában, sem az emberi fajban nem hitt; fatalista hedonistaként, egyfajta öngyilkosságot fontolgató borongásban élte életét. A vallások hazudnak. A filozófia kezdettől fogva csődött mondott. A haladás meddő ígérete nem más, mint az áldozatok nemzedékeinek szembeköpése. Ha az idő csupán az érzékelés egy formája vagy az ész egy kategóriája, akkor a múlt éppoly jelenvaló, mint a mai nap: Káin továbbra is öli Ábelt. Nabukadonozor most is levágja Sédékiás fiait, és megvakítja Sédékiás szemeit. A kisinyovi pogrom soha nem ér véget. A zsidók örökké égnek Auschwitzban. Azok számára, akiknek nincs bátorságuk, hogy véget vessenek létüknek, csak egyetlen lehetőség kínálkozik: hogy kiöljék magukból a tudatot, elfojtsák emlékeiket, eltűntessék a remény utolsó nyomait.

A rabbi irodájából Herman metróval ment Bronxba. A nyári hőségben sietős, lökdösődő emberek vették körül. A bronxi expresszen foglalt volt minden ülőhely. Herman megkapaszkodott egy bőr fogódzkodóban. Feje fölött ventilátor surrogott, de a felkavart levegő nem volt hűvösebb. Nem vette meg a délutáni lapot, ezért a hirdetéseket olvasta – harisnya, csokoládé, leveskonzerv, „méltó” temetés. A vonat beszáguldott a keskeny alagútba. Még a benti, éles fény se tudta ellensúlyozni a kinti kövek szürkeségét. Minden állomásnál új utasok tolultak a kocsiba. Parfüm- és izzadságszag ülte meg a levegőt. A pirosító leolvadt a nők arcáról; a szempillafesték szárazan összeragadt.
Aztán lassanként gyérülni kezdett a tömeg; a vonat most már a földfelszín fölött száguldott, a magasvasút állványzatán. Herman belátott a gyárak ablakain, amelyekben fekete- és fehérbőrű asszonyok lépkedtek szaporán. Egy alacsony, fémváz-mennyezetes csarnokban félpucér fiatalok biliárdoztak. Egy lapos háztetőn összecsukható ágyon fürdőruhás lány napfürdőzött a lenyugvó nap utolsó sugarainál. A halványkék égen egy madár húzott keresztül. A házak nem tűntek különösebben régieknek, mégis a mállás és hanyatlás hangulata ülte meg a várost. Aranyló, tüzes por és pára lebegett minden fölött, mintha a föld bekerült volna egy üstökös csóvájába.
A magasvasút megállt, és Herman kilépett a szerelvényből. Lerobogott a vaslépcsőn, és egy parkhoz ért. Füves tér és fák mindenütt, akárha egy nyitott mezőn; az ágak között ugrabugráló madarak ciripeltek. Estére a parkbéli padok mind megtelnek, de most csupán néhány öreg üldögélt. Egy öregember kék szemüvege és nagyítója segítségével jiddis újságot olvasott. Egy másik térdig felgyűrte a nadrágszárát, és a reumás lábát melengette. Egy öregasszony durva, szürke gyapjúszálból kabátot kötött.
Herman befordult balra, abba az utcába, ahol Masa lakott Sifra Puával. Az utca alig néhány házból állt, a házak között gazzal benőtt üres telkek. Volt egy öreg raktárház, amelynek az ablakait téglával befalazták, és egy örökké zárt kapu. Egy roskadozó házban egy ács bútorokat készített, amelyeket aztán „félkész” állapotban eladott. Egy üres házon, amelynek az ablakait is betörték, kint lógott az „Eladó” tábla. Herman úgy érezte, az utca egyszerűen képtelen eldönteni, hogy része maradjon a környéknek, vagy adja föl a küzdelmet és tűnjön el a föld színéről.
Sifra Pua és Masa egy lerobbant verandájú ház második emeletén lakott, a földszint üres volt, ablakait deszkával és alumíniumtáblákkal tömték be. A bejárathoz roskatag tornácon vezetett az út.
Herman felmászott a másodikra és megállt – nem azért, mintha elfáradt volna, hanem mert időre volt szüksége, hogy végiggondolja a legújabb fantazmagóriáját. Mi lenne, ha kettéhasadna a föld, méghozzá éppenséggel Bronx és Brooklyn között? Akkor ő itt rekedne. A földnek azt a felét, ahol Jadwiga van, egy másik csillag másik konstellációja vonzaná magához. Akkor mi lenne? Ha igaz Nietzsche elmélete az örök visszatérésről, talán kvadrillió évvel ezelőtt végbement ez az egész. Isten megtesz mindent, amit módjában áll megtenni. Ezt Spinoza írta valahol.
Herman bekopogott a konyhaajtón, és Masa abban a minutában kinyitotta. Nem volt magas, de karcsúsága és fejtartása azt a benyomást keltette. A haja barna, vöröses árnyalatú. Herman gyakran mondogatta, hogy tűz és szurok. Az arcszíne kápráztatóan fehér, a szeme égszínkék, apró zöld pöttyökkel, az orra keskeny, az álla hegyes. Arccsontja széles, az orcája beesett. A szájában cigaretta lifegett. Az arcáról a pusztulást végigélt emberek ereje sugárzott. Masa most ötven kilót nyomott, de a felszabadulás idején nem volt több harminckettőnél.
– Anyád hol van? – kérdezte Herman.
– A szobájában. Mindjárt kijön. Ülj le.
– Nesze. Ajándék. – Herman a kezébe nyomott egy csomagot.
– Ajándék? Ne hozzál mindig ajándékot. Mi van benne?
– Egy doboz, amiben bélyegeket tarthatsz.
– Bélyegeket? Az nagyon hasznos. Már vannak is benne bélyegek? Vannak. Vagy száz levelet kellene megírnom, de telnek-múlnak a hetek, és én képtelen vagyok tollat ragadni. Mindig arra hivatkozom, hogy nincs itthon bélyeg. Mostantól nincs mire hivatkoznom. Köszönöm, drágám, köszönöm. De nem lett volna szabad annyit költened. Nos, akkor együnk. Főztem valamit, amit szeretsz… pörköltet galuskával.
– Megígérted nekem, hogy nem főzöl többé húst.
– Magamnak is megígértem, de hús nélkül nincs mit főzni. Isten is húst eszik – emberi húst. Nincsenek vegetáriánusok – egy szál sincs. Ha végignézted volna azt, amit én végignéztem, akkor tudnád, hogy Isten helyesli a mészárlást.
– Nem kell megtenned mindent, amit Isten kíván.
– De meg kell, de meg kell.
Nyílt a másik szoba ajtaja, és kilépett Sifra Pua Magasabb volt Masánál, barnahajú, fekete szemű, hátul kontyban összefogott, sötét hajába ősz szálak vegyültek, az orra keskeny, a szemöldöke egészen összenőtt. A felső ajkán szemölcs; az állán szőrszálak éktelenkedtek. A bal orcáján forradás, egy náci bajonettől kapta a hitleri megszállás első heteiben.
Még ma is meglátszott, milyen mutatós lehetett hajdanán. Meier Bloch beleszeretett, héber dalokat írt hozzá. De a tábor és a betegség alaposan tönkretette. Sifra Pua mindig feketében járt. Máig a férjét, a szüleit, a nővéreit és bátyjait gyászolta, akik mind odavesztek a gettóban és a táborokban. Most úgy hunyorgott, mint aki a sötétből lépett ki hirtelen a fényre. Úgy emelte föl apró kezét, rövid ujjait, mint aki a haját készül lesimítani, és így szólt: – Ó, Herman! Alig ismertelek meg. A legújabb szokásom, hogy leülök, és rögvest elbóbiskolok. Éjszaka meg ébren fekszem és gondolkodom hajnalig. Nappal viszont alhatnék. Sokáig aludtam?
– Ki tudja? Én azt se tudtam, hogy alszol – mondta Masa. – Olyan nesztelenül járkál, mint egy egér. Vannak itt valódi egerek is, de én már meg nem mondom melyik az egyik, melyik a másik. Egész éjszaka járkál, még a villanyt se kattintja fel. Egy nap majd elesel a sötétben és eltöröd a lábadat. Meglátod.
– Már megint kezded. Nem is alszom igazán, de mintha leereszkedne egy függöny az arcom előtt, és az agyam kiürül. Senkinek nem kívánom. Mi ez a szag? Csak nem ég valami?
– Semmi se ég, mama, semmi se ég. Anyámnak van egy különös szokása, mindenért, amit ő maga csinál, megpróbál engem hibáztatni. Amit főz, azt mind elégeti, és mihelyt én főzök valamit, rögtön égésszag van. Kitölt magának egy pohár tejet, túlcsordítja, aztán figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Ez valami Hitler-betegség lehet. A táborunkban volt egy nő, aki följelentgette a többieket – csupa olyasmivel vádolta meg őket, amit ő maga tett. Beteges volt, de vicces is. Nincsenek őrült emberek; az őrültek csak úgy tesznek, mintha azok volnának.
– Mindenki józan… csak anyád nem normális – dünnyögte Sifra Pua.
– Nem így értettem, mama. Ne adjál olyan szavakat a számba, amiket nem mondtam. Ülj le, Herman, ülj le. Kaptam tőle egy kis dobozt, amiben bélyegeket lehet tartani. Most aztán leveleket kell írnom. Ki akartam takarítani a szobádat, Herman, de közben ezer más dolgom akadt. Megmondtam: légy olyan bérlő, mint a többiek – ha nem követeled meg, hogy a szobád tiszta és rendes legyen, akkor piszkos lesz és rendetlen. A nácik oly sok mindenre rákényszerítettek, és oly sokáig, hogy ma már képtelen vagyok bármit is megtenni a szabad akaratomból. Ha meg akarok csinálni valamit, azt kell képzelnem, hogy egy német áll a hátam mögött, puskával a kezében. Itt, Amerikában rájöttem, hogy a szolgaság végtére nem is olyan nagy tragédia – ahhoz, hogy egy munkát elvégezzenek, nem árt, ha a közelben van az ostor.
– Hogy ez miket össze nem hord. Csak kérdezd meg, miről beszél – méltatlankodott Sifra Pua. – A lényeg, hogy ellenkezzen, a többi nem számít. Az apjától, meg annak a családjától örökölte… nyugodjék békében az Éden kertjében. Azok voltak ilyen vitatkozósak. Apám… béke poraira…, a te nagyapád, egyszer azt mondta: „A talmudi viták nagyszerűek, de a végén mind azt bizonyítják, hogy pészahkor szabad kenyeret enni.”
– Hogy jön ide a pészahi kenyér? Mama, légy oly szíves, és üljél le. Nézni se bírom, ahogy itt állsz. Annyira roskatag, az ember azt hinné, bármelyik pillanatban eleshet. És el is esik. Nincs nap, hogy el ne esne.
– Még mit ki nem találsz rólam? Feküdtem a lublini kórházban, a halál kapujában. Végre nyugalomban. Egyszer csak megjelenik, és visszahív a túlvilágról. Minek kellettem, ha így összevissza hazudozol rólam? Nem olyan rossz dolog meghalni, kész öröm. Aki belekóstolt a halálba, az már nem tud mit kezdeni az élettel. Azt hittem, ő is meghalt. És egyszer csak kiderült, hogy él, és engem keres. Egyik nap megtalált, a másikon meg már feleselt, és szurkálta belém a tűket. Ha én mindent kitálalnék, aki hallja, azt hinné, hogy elment a józan eszem.
– El is ment, mama, el is ment. Egy hordó tintára volna szükségem, ha le akarnám írni, milyen állapotban volt, amikor elhoztam Lengyelországból. De egyvalamit tiszta lelkiismerettel elmondhatok: engem soha senki annyira meg nem gyötört, mint ő.
– Mit tettem veled, lányom, hogy ilyesmi jön ki a szádon? Te még akkor is egészséges voltál… hogy gonosz tekintet ne essen rád… amikor én meg voltam halva. Megmondtam neki kerek perec: „Elég volt, meg akarok halni.” De ő dühödten visszarángatott az életbe. Düh által el lehet pusztítani valakit, de vissza is lehet hozni az életbe. Mi szükséged volt rám? Mert úgy tetszett neki, hogy legyen anyja, és kész. A férje meg, a Leon, nekem első perctől nem tetszett az az alak. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy megmondjam: „Leányom, ez egy sarlatán.” Azt mondják, minden oda van írva az ember homlokára, csak tudni kell leolvasni. A lányom a legbonyolultabb könyvet is elolvassa, de ha egy emberről van szó, akkor nem tudja megkülönböztetni a kezét a lábától. És most tessék, itt ül, elhagyott feleség, szalmaözvegy, amíg él.
– Ha férjhez akarok menni, nem fogok arra várni, hogy a válást kimondják.
– Micsoda? Attól még zsidók vagyunk, nem gojok. Mi van azzal a pörkölttel? Mennyit kell annak főnie? Szét fog esni a hús. Hadd vetek rá egy pillantást. Ó, te jóságos ég! Ebben a lábosban egy csepp lé nem maradt. Erre aztán semmit sem lehet rábízni. Éreztem én az égésszagot. Kriplit csináltak belőlem ezek a szörnyetegek, de szagolni még tudok. Hová tetted a szemedet? Túl sok nevetséges könyvet olvastál, Isten legyen hozzám irgalmas!

Masa evés közben is dohányzott. Bekapott egy falatot, majd megszívta a cigarettáját. Az ételbe épp csak belekóstolt, s már tolta is félre a tányérját, Hermant viszont egyre kínálta, hogy egyék. – Képzeld azt, hogy Lipskben vagy a szénakazalban, és hogy a sikszédtől épp az imént kaptál disznóhúst. Honnét tudhatjuk, mit hoz a holnap? Megtörténhet megint. A zsidók lemészárlása beletartozik a természet rendjébe. A zsidókat le kell vágni – ezt akarja Isten.
– Lányom, összetöröd a szívemet.
– Ez az igazság. A papa mondta mindig, hogy minden Istentől ered. Te is azt mondod, mama. De ha Isten nézhette ölbe tett kézzel, hogy megölik az európai zsidóságot, milyen alapon feltételezhetjük, hogy az amerikai zsidók kiirtását majd megakadályozza? Törődik is vele Isten. Ő már csak ilyen. Igazam van, Herman?
– Ki tudja?
– Te meg mindenre ugyanazt mondod: „Ki tudja?” Valakinek csak tudnia kell! Ha Isten mindenható és teljhatalmú, akkor ki kell állnia az ő szeretett népéért. Ha csak ül a mennyországban és hallgat, az azt jelenti, hogy annyira érdekli az egész, mint a tavalyi hó.
– Lányom, hagyd már békén Hermant. Előbb odakozmálod az ételt, aztán meg kérdésekkel nyaggatod, amikor enni akarna.
– Nem számít – mondta Herman. – Bár tudnám, mi az igazság. Elképzelhető, hogy a szenvedés Istennek tett felajánlás. Ha elfogadjuk, hogy Isten minden, akkor mi is Isten vagyunk, és ha én téged megverlek, az azt jelenti, hogy Istent bántalmazták.
– És miért bántalmazná Isten önmagát? Egyél. Ne hagyj a tányéron semmit. Ez a filozófiád? Ha a zsidó Isten, a náci is Isten, ez esetben pedig nincs miről beszélni. A mama kalácsot sütött. Hozok neked egy szeletet.
– Lányom, előbb hadd egye meg a kompótot.
– Mit számít, mit eszik előbb? A gyomrában úgyis összekeveredik minden. Egy zsarnok vagy, mama, az hát. Bánom is én, hozd be neki a kompótot.
– Kérlek szépen, hogy legalább az én kontómra ne veszekedj. Hogy mit eszem előbb, annak semmi jelentősége. Ha ti ketten képtelenek vagytok békében élni, mitől legyen béke valaha is? Ha csak két ember lesz életben ezen a földön, hát majd azok is meggyilkolják egymást.
– Vannak kétségeid? – kérdezte Masa. – Mert nekem nincsenek. Majd állnak egymással szemközt, mindegyiknek a kezében egy-egy atombomba, és éhen vesznek, mert egyik se jut hozzá az evéshez. Ha az egyik leülne enni, a másik elhajítaná a bombát. A papa mindig magával vitt a moziba. Ő utálja a filmeket – bökött fejével az anyja felé –, de a papa majd’ megőrült értük. Mindig azt mondta, hogy amikor moziban van, minden bajáról megfeledkezik. Most engem sem érdekelnek, de akkoriban én is imádtam moziba járni. Beültem vele, és megengedte, hogy fogjam a botját. Amikor a papa elment Varsóból, azon a napon, amikor a férfiak mind átmentek a Prága-hídon, a botjára bökött, és azt mondta: „Amíg ez velem van, nem vagyok elveszve.” Miért hozakodom elő ezzel? Ja, igen! Az egyik filmben mutattak két szarvast – hímszarvast –, amint megküzdöttek egy nőstényért. Összeakasztották az agancsukat, és addig gyepálták egymást, amíg az egyikük holtan esett össze. A nőstény végig ott állt, füvet legelt, mint akinek semmi köze ahhoz, ami köztük folyik. Gyerek voltam még… második gimnazista. Akkor azt gondoltam, ha Isten az oktalan állatba is belétáplálja az erőszakot, akkor igazán nincs remény. Gyakran jutott eszembe az a film a táborban. Meggyűlöltette velem Istent.
– Lányom, nem volna szabad így beszélned.
– Annyi mindent teszek, amit mind nem volna szabad. Hozd a kompótot!
– Hogyan érthetnénk meg Istent? – Sifra Pua kiment a konyhába.
– Nem értem, miért vitatkozol vele – jegyezte meg Herman halkan. – Mi értelme? Ha anyám élne, én biztosan nem szájalnék vissza.
– Te akarod megmondani, hogy viselkedjek? Nekem kell vele élnem, nem neked. A hét öt napján a sikszéddel élsz, aztán, amikor végre megjössz, nekilátsz prédikálni. Megpukkadok, hogy ilyen ájtatos, meg szűklátókörű. Ha Istennek annyira igaza van, miért csap akkora hűhót abból, hogy a leves nem akkorra kész, amikorra ő elvárná? Ha kíváncsi vagy a véleményemre, anyám minden létező ateistánál jobban ragaszkodik a materiális dolgokhoz. Előbb mindenáron rákényszerített, hogy feleségül menjek Leon Tortshinerhez, csak mert valahányszor eljött hozzánk, mindig aprósüteményt hozott neki. Aztán később – Isten tudja, miért – már mindenbe belekötött. Mit számít nekem, hogy kihez megyek feleségül? Azok után, amiken keresztülmentem, ugyan mit számít? De mondd csak, hogy van a kis sikszéd? Megint azt adtad be neki, hogy könyvárus körútra mész?
– Mi mást mondhattam?
– És ma hol vagy?
– Philadelphiában.
– És mi lesz, ha rájön a viszonyunkra?
– Soha nem jön rá.
– A lehetőség mindig fennáll.
– Biztos lehetsz, hogy soha nem fog kettőnk közé állni.
– Én korántsem vagyok olyan biztos. Ha képes vagy ennyi időt tölteni egy analfabéta libával, akkor nyilvánvalóan nem is igényelsz jobbat. És mi értelme elvégezni a piszkos munkát egy szélhámos rabbinak? Legalább légy te a rabbi, és szélhámoskodj a magad nevében.
– Azt nem tehetem.
– Te még mindig abban a szénakazalban rejtőzöl. Ez az igazság
– Igen, ez az igazság. Vannak katonák, akik le tudnak dobni egy bombát egy városra, és könnyű szívvel megölnek ezer embert, aztán képtelenek levágni egy tyúkot. Amíg nem látom az olvasót, akit átverek, és ő se lát engem, nem bánom. Ráadásul, amit a rabbinak írok, nem tesz kárt senkiben. Épp ellenkezőleg.
– Azt akarod mondani, hogy nem vagy szélhámos?
– De az vagyok, és hagyjuk a témát!
Sifra Pua visszatért. – Itt a kompót. Várj egy kicsit, hadd hűljön. Miket beszél rólam ez a lány? Miket beszél? Ahogy az ember elhallgatja, azt hinné, a legmegátalkodottabb ellensége vagyok.
– Mama, ismered a mondást: „Isten védjen meg a barátaimtól, az ellenségeimtől majd megvédem magam.”
– Azt láttam, hogy védted meg magadat. De mindegy, ha tekintetbe vesszük, hogy megölték az egész családomat, én meg még mindig élek, hát igazad van. Te, Masa, egyedül te tehetsz mindenről. Ha te nem vagy, már én is nyugodhatnék békében.

Vacsora után Herman a szobájába ment. Apró szoba volt, egyetlen ablaka a kis udvarra nézett. Fű nőtt odalenn, meg egy göcsörtös fa. Az ágya gyűrött. Mindenütt könyvek, kéziratok és papírfecnik hevertek Herman feljegyzéseivel.
Ahogy Masa mindig cigarettával az ujjai közt jelent meg, azonképpen Herman sosem mutatkozott papír és ceruza nélkül. Még a lipski szénakazalban is írt és jegyzeteket készített, ha elég fény esett be a tető repedésein. Cikornyás gyöngybetűkkel írt, az írásművészetet a tökéletességre fejlesztette. Különös alakokat vetett a papírra: a fülük szétáll, az orruk hegyes, a szemük kerek – köréjük pedig trombitákat, patákat, viperákat rajzolt. Még álmában is írt – sárgás papírra, héber betűkkel –, afféle mesekönyv, kabbalista megnyilatkozás és tudományos felfedezések gyűjteménye volt egyben. Néha arra ébredt, hogy a túl sok írástól görcsöt kapott a keze.
Herman szobája a tető alatt volt, és nyáron mindig rekkenő hőség volt benne, kivéve kora reggel, napkelte előtt. Sűrű pernye szitált be a nyitott ablakon. Masa gyakran cserélte a huzatot, mégis többnyire szennyesnek tűnt az ágynemű. A padlóban lyukak tátongtak, és esténként hallani lehetett az alatta kaparászó egereket. Masa többször is felállította a fogót, de a kelepcébe került szerencsétlen párák kétségbeesett vinnyogását Herman nem bírta elviselni. Éjnek évadján fölkelt és szabadon eresztette őket.
Mihelyt Herman belépett a szobába, az ágyra vetette magát. A testét fájdalom gyötörte. Reumája volt és isiásza; néha már-már úgy érezte, hogy gerincdaganattal járkál. De nem volt türelme, hogy orvoshoz menjen, meg aztán nem is bízott benne. A hitleráj évei akkora fáradtsággal ülték meg a testét, hogy attól csak percekre szabadulhatott, amikor éppen Masával szeretkezett. Evés után fájt a gyomra. Már egy korty sörtől is eldugult az orra. A torka gyakran kiszáradt, a hangja reszelőssé vált. A füle is sajgott… tályog lehet, tumor? Egyvalamitől soha nem szenvedett – nem lázasodott be.
Estére járt, de odakinn még világos volt. Egyetlen csillag ragyogott fényesen, kéken, zölden, közel s távol, oly intenzív ragyogással, oly kézzelfoghatóan, hogy egészen elképesztette. Onnan a messzeségből, ahol tündökölt, egyenes vonal vezetett Herman szemébe. Ez a mennyei tömeg (már ha tömeg volt) kozmikus örömmel hunyorgott; kinevette annak a fizikai és szellemi lénynek a parányi mivoltát, amely csak egyvalamihez értett: a szenvedéshez.
Nyílt az ajtó, és Masa lépett be. Arcán az alkonyi fény árnyékainak mozaikja. A szeme mintha maga gerjesztené a fényt. Az ajka között cigaretta lóg. Herman már többször intette, hogy egy szép napon majd felgyújtja magát. – Előbb-utóbb biztosan égni fogok – jött rá a felelet mindig. Most megállt az ajtóban és mélyen letüdőzte a füstöt. A cigarettaparázs fényében egy pillanatig izzó és groteszk volt az arca. Aztán felvett egy könyvet és egy folyóiratot a székről és leült. – Isten a mennyekben, pokoli hőség van itt – mondta.
De hiába a forróság, amíg az anyja ébren volt, Masa nem vetkőzött le. A látszat kedvéért megágyazott a nappaliban a kanapén.
Meier Bloch, Masa apja nem volt hívő, de Sifra Pua tartotta a vallást, és szigorúan kóser konyhát vezetett. Ünnep idején, amikor imádkozni ment, még a parókáját is feltette. Sábátkor ragaszkodott hozzá, hogy a férfi mondja el az áldást és énekelje el a zsoltárokat, utána pedig rögtön bezárkózott a dolgozószobájába, és verseket írt, héberül.
A gettó, a koncentrációs tábor, a menekülttábor megszüntette anya és lánya ragaszkodását a hagyományokhoz. A német táborban, ahol a háború után Sifra Pua a lányával élt, a párok mindenki szeme láttára közösültek. Amikor Masa feleségül ment Leon Tortshinerhez, Sifra Pua egy szobában aludt a lányával és a vejével, csupán egy spanyolfal választotta el őket.
Sifra Pua előszeretettel hangoztatta, hogy a lélek, akárcsak a test, egy bizonyos fokig állja az ütést, aztán nem bírja tovább; attól fogva érzéketlen a fájdalomra. Amerikában hithűbb lett, mint valaha. Naponta háromszor imádkozott, s ha elment otthonról, kendővel kötötte be a fejét, és általában olyan szabályokat írt elő magának, amelyeket még otthon, Varsóban sem tartott soha. Lélekben továbbra is együtt élt azokkal, akiket elgázosítottak, megkínoztak. Állandóan paraffinolajjal töltött égőket gyújtott – a barátok és rokonok emlékére. A jiddis újságból csak a gettók és a koncentrációs táborok túlélőinek beszámolóit olvasta. A kosztpénzből elspórolt fillérekből Majdanekről, Treblinkáról, Auschwitzról szóló könyveket vett.
Más menekültek egyre hangoztatták, hogy az idő meghozza a feledést, de sem Sifra Pua, sem Masa nem felejtett. Épp ellenkezőleg, minél messzebb kerültek a holokauszttól időben, annál közelebb kerültek hozzájuk az elmúlt események. Masa szemére vetette az anyjának, hogy túl sokat búsong a halottakért, de ha az anyja épp hallgatott, Masa átvette tőle a prímet. Amikor a német atrocitásokról beszélt, az ajtófélfára erősített mezüzéhez szaladt és leköpte.
Sifra Pua a saját arcát csipkedte. – Köpdössed csak, lányom, gyalázkodjál! Itt már kijutott a katasztrófából, majd odaát is megkapjuk ugyanazt! – És ujját intőn az égre emelte.
Masa különköltözése Leon Tortshinertől, aztán ez a kapcsolat Herman Broderrel, egy siksze férjével, Sifra Pua számára meghosszabbítása volt mindama rémségeknek, amelyek 1939-ben kezdődtek; és úgy érezte, a sorozatnak soha nem lesz vége. Ugyanakkor Sifra Pua nagyon kedvelte és „gyermekemnek” szólította Hermant. Lenyűgözte a hatalmas jártassága a judaisztika terén.
Naponta azért imádkozott a mindenhatóhoz, hogy válassza már el Masát Leon Tortshinertől, meg Hermant is a siksze feleségétől, hogy ő, Sifra Pua hadd érje meg azt a boldogságot, hogy a hüpe alá kísérhesse a lányát. De úgy tűnt, ebben az örömben sosem fog részesülni. Sifra Pua önmagát hibáztatta: ő is lázadt a szülei ellen, rosszul bánt Meierrel, kevés figyelmet szentelt Masának, amikor az még kislány volt, amikor még belé lehetett volna plántálni az istenfélelmet. És a legnagyobb bűn, amit valaha elkövetett, az volt, hogy életben maradt, amikor pedig annyi ártatlan férfi és nő áldozatul esett a szörnyűségeknek.
Sifra Pua kinn a konyhában mosogatott és magában mormogott. Mintha egy láthatatlan lénnyel vitázott volna. Leoltotta a villanyt, aztán felgyújtotta megint. Elmondta a lefekvés előtti imát, bevette az altatót, megtöltötte a forró vizes palackot. Sifra Puának beteg volt a szíve, a mája, a veséje és a tüdeje. Néhány havonta kómába esett, az orvosok lemondtak róla, de aztán szép lassacskán rendbejött. Masa az anyja minden mozdulatát figyelemmel követte, ugrásra készen várta, hátha szükség van a segítségére. Anya és lánya imádták egymást, ugyanakkor tele voltak sérelmekkel egymás iránt. Meier Bloch még javában élt, amikor ezek ketten már marakodtak. A férfi plátói érzelmekkel viseltetett egy héber költőnő, Masa tanárnője iránt. Masa tréfásan megjegyezte, hogy a szerelem akkor kezdődött, amikor valami héber nyelvi szabályon vitatkoztak, és ennél soha nem is jutott tovább. De Sifra Pua még ezt a kis hűtlenséget se bocsátotta meg Meiernek.

Sifra Pua szobájában sötét volt már, de Masa továbbra is csak ült Herman szobájában, és egyik cigarettát szívta a másik után. Herman tudta, hogy valami szokatlan történettel készül előállni szerelmi előjáték gyanánt. Masa Seherezádéhoz hasonlította magát. Az ölelkezést, csókolózást és szenvedélyes szeretkezést mindig a gettóból, a táborokból és a romokban heverő Lengyelországban tett vándorútjairól szóló történetek kísérték. Ezeknek az volt a lényege, hogy a férfiak üldözték: a bunkerekben, az erdőben, s a kórházban is, ahol ápolónőként dolgozott.
Masának annyi kalandja volt, mint égen a csillag. Herman már-már úgy érezte, maga találja ki őket, holott tudta, hogy Masa nem hazudozó típus. A legbonyolultabb tapasztalataira a felszabadulás után tett szert. A mesék tanulsága egyöntetűen az volt, hogy ha Istennek az volt a szándéka, hogy a hitleri üldöztetéssel jobbítsa az ő kiválasztott népét, akkor elbukott. A hívő zsidókat gyakorlatilag megsemmisítették. A világi zsidók, már aki megmaradt közülük, kevés kivétellel semmit se tanultak a szenvedésekből. Masa egyszerre vallott és kérkedett. Herman figyelmeztette, hogy az ágyban ne dohányozzon, de az asszony csak megcsókolta és ráeregette a füstkarikákat. A cigarettából felröppenő szikrák az ágyneműre hullottak. Rágógumizott is, csokoládét evett, kólát ivott. Ennivalót hozott fel Hermannak a konyhából. Szeretkezésük nem a megszokott közösülés volt férfi és nő között, hanem gyakran hajnalig is tartó rituálé. Hermannak az ősöket juttatta eszébe, akik az egyiptomi kivonulás csodás történetét gyakran a Hajnalcsillag felkeléséig mesélték.
A Masa drámáit megtöltő hősöket és hősnőket jobbára megölték, járványokban pusztultak el vagy Szovjet-Oroszország bugyraiban veszett nyomuk örökre. Mások Kanadában telepedtek le, Izraelben, New Yorkban. Egyszer Masa bement egy pékségbe süteményt venni, és kiderült, hogy a pék kápó volt azelőtt. Menekültek ismerték fel Masát a Tremont Avenue-i önkiszolgáló kávéházban, ahol pénztárosként dolgozott. Néhányan meggazdagodtak Amerikában – gyárakat, szállodákat, élelmiszer áruházakat nyitottak. Az özvegyek újból nősültek, az özvegyasszonyok férjhez mentek. A gyermekeiket elvesztett asszonyok, akik még fiatalok voltak, új házasságokban új gyerekeket szültek. Férfiak, akik csempészként dolgoztak a náci Németországban, és feketeáruval kereskedtek, német lányokat vettek el, néha náciknak a lányát, testvérét. Senki nem bánta meg a bűneit – se az agresszor, se az áldozat. Itt van például Leon Tortshiner.
Masa soha be nem telt a Leon Tortshiner trükkjeinek taglalásával. Az az ember minden volt egyszerre: notórius hazudozó, alkoholista, hetvenkedő alak, szexmániás, hazárdjátékos, aki az utolsó ingét is eljátszotta. Meghívta a szeretőjét az eljegyzési bankettre, amit Masa és az anyja az utolsó fillérjeikből összeizzadtak. Festette a haját; doktornak mondta magát, holott nem volt doktorátusa; plágiummal is vádolták. Egyszerre volt tagja a Cionista Revizionista Pártnak és a Kommunista Pártnak. A New York-i bíró, aki a válást kimondta, heti tizenöt dollár tartásdíjat ítélt meg Masának, de ő abból még egyetlen fillért sem látott. Mi több, a férfi mindent elkövetett, hogy amit lehet, kicsaljon belőle. Még mindig hívogatta telefonon, levelekkel ostromolta, és könyörgött, hogy térjen vissza hozzá.
Herman folyvást kérlelte Masát, hogy ne maradjanak fenn sokáig. Mindketten korán keltek reggel, hiszen munkába kellett menniük. De úgy látszott, Masa nem igazán igényelte az alvást. El-elszunyókált, aztán pár perc elteltével frissen és üdén ébredt. Rémálmok gyötörték. Álmában kiabált – németül, oroszul, lengyelül beszélt. Életre keltek a holtak. Előkapott egy zseblámpát és megmutatta Hermannak, micsoda nyomokat hagytak a halottak a karján, a mellén, a combján. Egyszer álmában megjelent az apja és felolvasta a verseit, amelyeket a túlvilágon írt. Egy versszakot sikerült megjegyeznie, el is szavalta Hermannak.
Hiába, hogy Masának volt elég kalandja a múltban, mégse tudta megbocsátani Herman korábbi nőügyeit – még azokkal szemben sem volt elnéző, akik elpusztultak. Soha nem szerette Tamarát, a gyermekei anyját? Annak az asszonynak a teste jobban vonzotta, mint az övé, Masáé? És mennyire? Hát az a lány, az a hosszú copfos, aki újlatin nyelveket tanult? És Jadwiga? Tényleg olyan hideg, mint állítja? És mi lesz akkor, ha Jadwiga váratlanul meghal – ha mondjuk öngyilkosságot követ el? És ha Masa halna meg – Herman mennyi ideig emlékezne rá? Mennyi idő után keresne új partnert magának? Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer őszinte lenne hozzá!
– Te mennyi ideig várnál? – kérdezett vissza Herman.
– Nekem soha többé nem kellene senki.
– És ez igaz?
– Igaz, te szörnyeteg, ez a színtiszta igazság. – Azzal hosszasan, szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Akkora csend lett a helyiségben, hogy még az egér kaparászását is hallani lehetett a padló alatt.
Masa olyan rugalmas volt, mint egy akrobata. És oly intenzív vágyat ébresztett a férfiban, amelynek a létezéséről az korábban nem is álmodott. Valamely titokzatos módon még a menstruációját is fel tudta függeszteni. Bár sem Masában, sem Hermanban nyoma nem volt perverzitásnak, vég nélkül szórakoztatták egymást a legkülönfélébb szexuális viselkedésekről és elhajlásokról szóló mesékkel. Szívesen megkínozna egy náci gyilkost? Szeretkezne nővel, ha nem maradna több férfi a föld kerekén? El tudja képzelni magát homoszexuálisnak? Közösülne állattal, ha minden emberi lény kiveszne? Csak amióta a Hermannal folytatott kapcsolata tartott, értette meg Masa, hogy férfi és nő köteléke miért olyan nagy fontosságú a kabbalában.
Azokban a pillanatokban, amikor Herman egy új metafizika vagy akár egy új vallás létrejöttéről képzelődött, mindennek az alapját a nemek vonzásában látta. Kezdetben volt a testiség. Úgy az isteni, mint az emberi vezérelv maga a vágy. A gravitáció, a fény, a vonzás, a gondolat mind ugyanannak az egyetemes vágyakozásnak a különböző aspektusai. A szenvedés, az üresség, a sötétség nem más, mint az egyre növekvő intenzitású kozmikus orgazmus megszakítása…

 – Egyél meg mindent, Herman. Tilos otthagyni bármit is.
– Köszönöm. Kitűnő az omlett.
– Hogy is lehetne rossz? Friss a tojás, friss a vaj. Amerika ­– virágozzék soká – tele van jó dolgokkal. Reménykedjünk, hogy bűneink következtében nem veszítjük el. Várj, hozom a kávét.
Miközben a konyhában a kávét töltötte, Sifra Pua eltört egy poharat. Folyton eltört valamit – ez volt a gyöngéje. Masa korholta is miatta eleget, Sifra Pua pedig nem győzött röstelkedni. A látása megromlott. Régen nem tört össze semmit, de kész idegroncs lett, mire a haláltáborból kikerült. Egyedül Isten a mennyekben a megmondhatója, hogy ő mennyit szenvedett, mennyire megkínozzák a rémálmok. Egyáltalán: hogyan is élhet valaki, aki visszaemlékszik mindarra, amire ő visszaemlékszik? Abban a pillanatban, ahogy ott állt a tűzhely mellett, lelki szemei előtt megjelent egy zsidó lányka, amint egy gödör ürülék fölött egy pallón egyensúlyoz anyaszült meztelenül. Németek, ukránok, litvánok állták körül falkában, s kötöttek fogadásokat, vajon meddig bír ott állni a lány. Sértéseket ordibáltak a lány és a zsidók felé; félrészegen lesték, amíg ez a tizennyolc esztendős szépség, rabbik és nagy tiszteletben álló zsidók gyermeke végre megcsúszott és a mocsadékba zuhant.
Sifra Pua száz ilyen történetet mondott el Hermannak. Ettől az emléktől esett most ki kezéből a pohár. Herman segíteni akart az összesöprésében, de az asszony nem hagyta. A végén még – mentsen Isten – összekaszabolja az ujjait. Söprűvel és szemétlapáttal felsöpörte az üvegszilánkokat, aztán bevitte a férfi kávéját. Herman gyakran úgy érezte, hogy bármit megérint az asszony, az szentté lesz. Megitta a kávét és megevett egy szelet süteményt, amelyet Sifra Pua az ő kedvéért sütött (neki magának szigorú orvosi utasításra diétáznia kellett). Annyira elmélyedt ismerős gondolataiban, hogy azokat már megfogalmaznia sem kellett.

Hermannak nem kellett bemennie az irodába. Masa délben végzett, ő pedig érte ment az önkiszolgálóba. Ezen a nyáron Masa először kap szabadságot – egy teljes hetet. Alig várta, hogy együtt elmenjenek valahová, csakhogy hová? Herman az önkiszolgáló felé lépkedett a Tremont Avenue-n. Divatcikkeket, női portékákat, papírárut kínáló üzletek előtt haladt el. Az üzletekben eladók és eladónők ültek, ugyanúgy, mint Cziwkewben. Az üzletláncok következtében sok kiskereskedés csődbement. Itt-ott „kiadó” tábla lógott az ajtókon. Mindig akadt valaki, aki készen állt, hogy ismét szerencsét próbáljon.
Herman belépett a forgóajtón az önkiszolgálóba, és meglátta Masát. Ott állt Meier Bloch és Sifra Pua leánya, elvette a csekkeket, számolta a pénzt, árulta a rágógumit és a cigarettát. Amikor megpillantotta Hermant, elmosolyodott. A kávéház órája szerint még hátra volt húsz perc Masa munkaidejéből, ezért Herman leült egy asztalhoz. Szívesen választott fal melletti asztalt, vagy még inkább sarokasztalt, két fal találkozásánál, hogy senki ne kerülhessen a háta mögé. Komolyan belakott ugyan, most mégis rendelt a pultnál egy kávét és rizspudingot. Az elhízás ismeretlen fogalom volt nála. Mintha odabenn, a bensőjében tűz emésztene el mindent. Messziről figyelte Masát. Az ablakon besütött a nap, a villanyok mégis mind égtek. A szomszédos asztaloknál ülő férfiak nyíltan olvasták a jiddis újságokat. Senki elől nem kellett rejtőzködniük. Herman nem győzött csodálkozni. – Meddig tarthat ez így? – tette fel a kérdést magában. 
Az egyik vendég egy kommunista lapot olvasott. Biztosan nincsen ínyére Amerika, talán a forradalomban reménykedik, amikor a tömegek majd elözönlik az utcákat, betörik az üzletek kirakatát, amelyek előtt Herman az imént elhaladt, kirángatják és börtönbe csukják vagy munkatáborba hurcolják az eladókat. Herman csendben üldögélt, azon a bonyolult élethelyzeten tépelődött, amelybe belecsöppent. Három napig maradt Bronxban. Megtelefonálta Jadwigának, hogy Philadelphiából tovább kell mennie Baltimore-ba, s megígérte, hogy ma estére hazatér. De abban már korántsem volt biztos, hogy Masa el is ereszti; szó volt róla, hogy moziba mennek. Masa mindent elkövetett, hogy el ne eressze, amennyire csak módjában állt, megnehezítette a dolgát. Jadwiga iránti gyűlölete már nem volt normális. Ha egy pecsétet fedezett fel Herman ruháján, netán hiányzott egy gombja, már azzal vádolta Jadwigát, hogy elhanyagolja, hogy csak azért él vele, mert a férfi eltartja. Masa volt a legjobb élő példa, amit Herman Schopenhauer tételére felhozhatott, miszerint az intelligencia nem más, mint a vakszerencse szolgálója.
Masa végzett a kasszánál, átadta a bevételt és a csekkeket a váltótársának, aztán tálcáján az ebédjével Herman asztalához ment. Előző éjszaka alig aludt, korán kelt, de cseppet sem látszott fáradtnak. Az elengedhetetlen cigaretta az ajka közt lógott, és már jó néhány kávét magába döntött. Szerette a fűszeres ételeket – székelykáposztát, kapros-kovászos uborkát, mustárt; mindent, amit megevett, alaposan megsózott-paprikázott, a kávét meg feketén itta, cukor nélkül. Kortyolt egyet a kávéból és mélyen megszívta a cigarettát. Az ebéd háromnegyede ott maradt, érintetlenül.
– Nos, anyám hogy van? – kérdezte.
– Minden a legnagyobb rendben.
– Rendben? Holnap orvoshoz kell vinnem.
– Mikor leszel szabadságon?
– Még nem tudom biztosan. Gyere, menjünk innét! Megígérted, hogy kiviszel az állatkertbe.
Masa és Herman mérföldeket tudott gyalogolni. Masa a kirakatok előtt gyakran megállt. Megvetette az amerikai luxuscikkeket, az alkalmi vétel ellenben annál inkább lázba hozta. Végkiárusításkor hatalmas árleszállítások vannak – megesik, hogy valamit a felénél is kevesebbért odaadnak. Masa fillérekért vett ruhaanyagokat, amelyeket aztán megvarrt az anyjának és magának. Az ágyneműt, függönyt, de még a bútorhuzatot is maga készítette. De ki járt hozzá látogatóba? S ő maga hová ment? Menekülttársaitól elidegenedett – előbb azért, hogy a közéjük tartozó Leon Tortshinerrel össze ne fusson, aztán meg a Hermannal folytatott élete miatt. Mindig fennállt a veszély, hogy a férfi összefut valakivel, aki ismeri Coney Islandről.
Megálltak a botanikus kertnél, hogy gyönyörködjenek a virágokban, pálmákban, kaktuszokban, a mesterséges klímájú üvegházakban pompázó számtalan növényben. Herman arra gondolt, hogy maga a zsidóság is afféle üvegházi növényzet – idegen környezetben virul, és a Messiásba vetett hit, az eljövendő igazság reménye és a Biblia ígéretei éltetik, amely egy életre megbabonázta őket.
Idővel Herman és Masa továbbmentek a bronxi állatkert felé. Ennek a helynek a hírét még Varsóból ismerték. Két jegesmedve szunyókált egy kis tavacska mentén az árnyékban, minden bizonnyal hóról és jéghegyekről álmodtak. Minden állat és madár közvetített valamit a maga néma nyelvén, továbbadott egy mesét a történelemelőtti időkből, felvillantva és elrejtve a teremtés folyamatos láncolatát. Az oroszlán aludt, csak időnként nyitotta ki lustán aranyló szemét, amelyből azok reménytelensége áradt, akik sem nem élhetnek, sem nem halhatnak, s erőteljes farkával a legyeket hessegette. A farkas föl-alá járkált, körbejárta saját tébolyát. A tigris a földet szaglászta, talpalatnyi helyet keresett, ahová lefekhetne. Két teve ált büszkén és mozdulatlan – Keletről érkezett hercegi pár. Herman gyakorta hasonlította az állatkertet a koncentrációs táborhoz. A levegőt megülte a vágyakozás – a sivatag, a hegyek, völgyek, barlangok, család utáni vágy. Akárcsak a zsidókat, az állatokat is úgy rángatták ide, a világ minden tájáról, elszigeteltségre és unalomra kárhoztatva. Némelyik világra kürtölte a bánatát, mások némák maradtak. A papagájok rekedt rikácsolással követelték jogaikat. Egy banáncsőrű madár jobbra-balra forgatta a fejét, mint aki keresi a tettest, aki így átejtette. A véletlen? Darwin? Nem, van itt terv – de legalábbis valakik tudatos játékot űznek. Hermannak eszébe jutott, mit mondott Masa a mennyországbeli nácikról. Tán nem lehetséges, hogy egy Hitler ül odafenn a trónon, s ő osztja a sok szenvedést a fogoly lelkekre? Ellátta őket hússal, vérrel, fogakkal, karmokkal, szarvakkal, dühvel. Vagy gonoszok, vagy pusztulniuk kell.
Masa elhajította a cigarettáját. – Mire gondolsz… hogy melyik volt előbb, a tojás vagy a csirke? Gyere, vegyél nekem egy fagylaltot.

A regény első fejezete ide kattintva olvasható el