Rubin Eszter: Bagel

Mondja meg nekem valaki, miért pont a boldog csirkét kell megenni?

Szegény igazán élhetett volna még, ha már olyan kiteljesedett kapirgálós jódolga volt. Mégis imádják elvágni a boldog csirke nyakát – inkább azt, mint a gyári csirkéét, nem igaz? Huhh, hogy lehet azt a borzalmat megenni, se színe se bűze, műanyaghús, olyan a melle, mint a higroszkópos vatta, ronda, sápadt szürkés halvány rózsaszín, és teljesen íztelen. Nem csoda, hiszen, napfényt nem látnak soha, életükben nem szívtak egy korty szabad levegőt, tulajdonképpen betegek, ezért is kezelik őket gyógyszerekkel. Valódi ételt nem kapnak, csak valami mesterséges úton előállított szánalmas tápot, ők maguk is az anyjuknak – akit sosem ismerhettek – adott tojató táp következtében jöttek világra. Pusztán azért, hogy megegyék őket. Ezzel az erővel nyomtathatnának csirkét 3D csirkenyomtatóval.

Fogságban élnek a nyomorultak, tiszta KGB, a baromfiak Lubjanka börtöne. Ártatlanul sínylődnek a rácsok mögött a halálsoron az őrizetesek, az elkerülhetetlen ítélet után tehetetlenül várják a kivégzőosztagot.

Vagy még inkább Alcatraz. Mint a dél-amerikai elítéltek, úgy is néznek ki, kigyúrt felsőtesttel drogoznak egész nap. Hatalmasra fejlesztett mellizmok csenevész lábakon, járni úgysem tudnak szerencsétlen madarak, az egy főre jutó tenyérnyi helyen nyomorognak szegények a szögesdrót mögött. Naponta jön a narkó, beadják az őrök a fogvatartottaknak, csomagot nem lehet küldeni, beszélő nincs a csirketömlöcben.

De mitől olyan biztosak a hozzáértő boldogságkutatók abban, hogy a kapirgálós csirke viszont boldog volt? Csak mert háztáji gazdaságban nevelkedett? Nem minden baromfi marxista, hogy materiális léte határozza meg a tudatát. A szimpla komfortérzeten kívül lehettek spirituális szempontjaik is. Szerelemféltés, egzisztenciális szorongás, fel-feltörő rémálmok a kollektív csirke tudattalanból – annyi más problémájuk adódhatott a puszta létfeltételeken kívül. Manyi csibe például sosem felejtette el, hogy a nagyobb, pár héttel idősebb növendék madarak, a példaképei, akiket mindig igyekezett követni, és kapirgálásban utánozni, egy bizonyos baljóslatú napon örökre eltűntek a szeme elől. Egy hét múlva arra ébredt, hogy legjobb pajtásai Pötyi és Pici következtek. Homályos, megfoghatatlan szorongás tört elő ekkor diónyi agyában, s többé nem tudott szabadulni tőle. Egyedül lézengett a baromfiudvaron, egyetlen kérdés marcangolta szívét, dörömbölt egyre, szűk tyúkeszében: Hova lettek? Hova lettek?? Hova lettek??? És még ez: Miért? Miért?? Miért???

 

Élénken nyit be hozzám a szemközti könyvtárban dolgozó Zsuzsa. Elvitelre kér öt darab fahéjas csigát, amit az imént vettem ki a sütőből egy tepsivel, most pedig langyosan illatoznak a pulton egy kosárban. Lelkesen újságolja:

– Lehet kapni a sarki abc-ben boldog csirkét, meghalva!

– Ez igazán jó hír.

Vasárnap délelőtt csirkevágó ollóval bontja szét energikusan a tetemet Zsuzsa, kedvtelve nézegeti a konyhaablakon besütő nap fényénél a kukoricatáppal tetszetős sárgára festett háztáji bőrt, a mély napszínben játszó tojássárgáját. Egy baj van csak, hogy egy állatnak korlátozott számú testrészei vannak, ám a gyerekei mind a combért lelkesednek. Férje ugyan nagy mellrajongó, de amilyen nagytermészetű, nagyétkű ember, nem éri be egy példánnyal. Semmilyen téren. Így hát a nagyon boldog csirke mellé némi csalással vesz még pár darab kevésbé örömteli alsó combot az asszony a gyerekeknek, valamint néhány szintén nem annyira jó kedélyű mellet, a család úgysem kérdez semmit. Fel sem merül bennük a kétely, vajon hány lába van a csirkének? Agyukban nem kapcsolódik össze a ropogós aranybarna bundában, tányéron magát kellető, étvágygerjesztő fogás, a cuki sárga pelyhes fiókák képével. Ezek csak ilyen falatok. Nem igazi állat. Bundázott jércemell ketchupba és majonézbe mártogatva, rósejbnivel meg csalamádéval. Szóval, amolyan ebéd, jókedvű családdal a kockás terítős asztalnál. A családfő meg megoldja majd a mellrajongást házon kívül, erre a lestrapált háziasszonynak igazán nincs sem ideje, sem energiája. Jobb, ha nem is tud róla, amiről nem tud, az nem fáj.

Nézzük tehát a tyúkot. Idősebb csirke. Letojt. Öt hónaposan kezd tojni, addigra kiderül, tyúk-e egyáltalán a tyúk, nem csupa kakast sóztak-e a reménybeli tenyésztő – egyelőre gyanútlan vásárló – nyakára, amikor napos csibe korában hazavitte a fiókákat egy nagy papírdobozban.

Ha azután bebizonyosodik, hogy valóban tyúkká fejlődik a sárga pelyhes kiscsibe, nagyon sok tojást fog tojni élete során, ami elég megerőltető tevékenység, ezért kárál közben mindig panaszosan. Könnyen belátható, hogy nem túl kellemes, ellenben pokolian nehéz a nagy, kemény héjú tojást kinyomni, főleg napi rendszerességgel.

 

Vannak erőteljes anyai ösztönnel megáldott tyúkok, akik csak ülnek, ülnek, kotlanak a végtelenségig, akár tojáson, akár bármi máson, várják, hogy történjen valami, kikeljen a csibe, a kakast sosem látott tojásból, kavicsból, vagy akár fadarabból, amit kotlani választott az ostoba tyúk. A jószívű, magas empátiás készséggel rendelkező, tudatos tyúktartó ilyenkor tudja, mi a dolga. Nem, nem vesz kakast. Egyszer tartott kakast, de nem bírta nézni, milyen durván bánik a baromfiak alfahímje az asszonyaival. Ezért vörösborban hosszan főve végezte, a tányérra csigatésztával körítve került, kovászos uborkával.

A tyúk együttérző gazdája így tesz:

Drágám, kimegyek a piacra, veszek pár darab ivaros tojást a Manyinak – mondja távoztában az asszonynak. És hozza a tojásokat haza a tyúknak, az meg boldogan ül az ajándék tojáson napestig.

Amikor Manyi jó sok tojást tojt már, kotlott, kotkodácsolt, kapirgált, verekedett élete során eleget, kikeltett számtalan kakukktojást, amit jó gazdáitól kapott, akkor lehet levágni. De hiába vágjuk el a nyakát, a tyúk csak nem adja fel, szívós állat, lefut még egy-két kört fej nélkül is. Jól mutat a konyha frissen fehérre meszelt falán a kispriccelő vér, egészen egyedi absztrakt festmények születnek ilyenkor a haldokló művész tollából.

Készíthetünk sábeszre tyúksültet, sokkal ízesebb, mint a csirke, csak gondolkodjunk előre, mert soká tart, míg megpuhul. Péntek reggel vegyük elő a súlyos kék öntöttvas lábost, van vagy négy kiló üresen. Forrósítsunk benne 5-6 kanál libazsírt, közben durva szemű sóval dörzsöljünk be egy fél tyúkot. Negyedóra alatt pirítsuk meg mindkét oldalán, azután pucoljunk meg tíz kis fej lilahagymát, egy nagy fej fokhagymát. Dobáljuk a madár mellé, szórjuk meg frissen őrölt borssal, öntsük fel fehérborral és némi vízzel, hogy teljesen ellepje. Pároljuk lassan. Három-négy óra múlva, ha megpuhult, tegyük a tyúk mellé saját máját, biztosan örülni fog, hogy újra találkoznak, majd toljuk a sütőbe húsz percre vissza, hogy szép színt kapjon. Daraboljuk fel, adjuk hozzá porcelán szószkiöntőben a sült hagymás pecsenyelét, lehet belőle locsolni bőven a köretre.

 

A kóser vágásban az a jó, hogy megbízható, köztiszteletben álló sakter végzi. Precíz, villámgyors oda-vissza vágás a szarvasmarha nyakán, azután át kell nézni a belső szerveket. Ha beteges színű a tüdő, akkor tréfli a hús, kénytelen másikat levágni a lelkiismeretes szakember. Nem használható a marha hátsó része sem, ököruszálylevesről szó sem lehet egy rendes zsidó háztartásban. Amint az ultraortodox férfiak is különválasztják imádkozás közben saját testrészeiket, öv viselésével gondoskodnak a szív és a tisztátalan alsó fertály, a nemi szervük elkülönítéséről, úgy a rendes zsidó háziasszony is száműzi konyhájából a marha rosszabbik, bűnös hátsófelét. Semmi gond, eladjuk a gojoknak, nekik jó lesz a farok is. Remek ököruszálylevest főz belőle a szomszéd Pista bácsi, sok zöldséggel és cérnametélttel. Velős csont is rejtőzik mindig a fazék alján, a leves előtt tálalja a házigazda forró pirítós kenyérrel. Ha hoz egy kis kóstolót, mindig diszkréten viselkedünk, a hal nevét, amelyből a csont származik, sosem kérdezzük.

Jól irányzott, kiválóan begyakorolt szakszerű nyisszantással metszi el a baromfi nyakát a sakter, tökéletesen megélezett kést használ. Felakasztja a sakterház fala mentén körbefutó medence fölé a madarat, és kivérezteti, nehogy egyetlen csepp is benne maradjon.

Ízletes levese van a tyúknak, ő aztán tényleg hosszú életű volt, valószínűleg végelgyengülésben hunyt el. Főzzük legalább öt órán keresztül, épp csak gyöngyözzön a levesünk. Minden bajra gyógyír a Jewish penicillin, influenzát gyógyít, náthát, torokfájást, tüdőgyulladást, gyomorbajt, honvágyat – összetartja a mispachát a jó zsidó leves. Lélekig hatolón ismerős, aranyló zsírkarikák felszínéről tükröződik vissza a családi fotóalbum.

(Részlet a készülő regényből)