Jitzhak főparancsnok 6. rész: Szombatvárás
A nyári konyhában volt egy vastag horganyzott lemezből készült jókora fürdőkád, amelyben minden pénteken Rózsi és Elihu bácsi egymást követően, ugyanabban a vízben megfürödtek. A kert végében egy üstben forralták a vizet. Elihu bácsi szinte minden pénteken elmondta, hogy tisztán kell fogadni a szombatot.
Képünk illusztráció (Forrás: Jad Vasém)
Az ügyes, találékony bádogosmester az üstre, egészen a fenekéhez közel, majdnem ott, ahol már épp ráfeküdt a fával fűtött tűztérre, ráhegesztett egy rézcsapot. Abból folyatták ki vödörbe a forró vizet, amit a kádba öntöttek. Az üstöt minden héten a környékről jövő cigányfiúk az utcai közkútról vett vízzel már kora reggel telehordták. Vékony, szikár kölykök voltak, két-két vödörrel hordták a vizet, vagy tízszer-tizenötször fordultak. Pár forintot kerestek ezzel a meglehetősen nehéz munkával. Én is megpróbáltam beállni, egy-egy ceglédi kannával segíteni nekik. Kemény erőpróba volt. Két fordulót bírtam ki, majd rendszerint feladtam.
Rózsi egyik héten megkínálta őket tejjel és zsíros kenyérrel, mohón falták. Ahogy lenyelték az utolsó falatot, szinte köszönés nélkül felpattantak földről.
-Hova rohantok kölykök?
-Megyünk a Rájh zsidaunál, meg a Lájbmannéknál is. Ott is kék vízet hoúzni.
Várdán ez a fajta „fürdőzés” a kevesek, többnyire csak a zsidók szombat előtti luxusa volt. Akkoriban nem, hogy fürdőszoba, de még vezetékes víz sem volt sehol.
Lassan megfőtt a húsleves, Rózsi a kamrában működő – akkoriban nagy ritkaságszámba menő – elektromos hűtőből kivette a darált, főtt tyúkmellből és még ki tudja mi mindenből készült fűszeres, ahogy ő nevezte, fals halat, amolyan fasírtszerű, kemény tojással dúsított fűszerezett húsgombóc masszát, golyókat formált, és belefőzte az aranysárga apróléklevesbe. A hatalmas öntöttvas sparhelt sütőjében megsült a két gyönyörű, illatos barchesz. Lassan összeállt a szombati ünnep minden kelléke. Zubogott a víz az üstben. Lehetett fürödni.
-Látod, várjuk a szombat hercegnőt…a szombati menyasszonyt – mondta Rózsi. Talán egy évvel ezelőtt egy péntek este a kiddus után mesélte el, hogy régen a zsidók úgy várták a szombatot, mint ahogy a násznép várta a lassan felöltöző, díszben pompázó menyasszonyt. Így hát már értettem mire céloz. Minden szombat előtt ilyen izgalommal készült. Főzött, fürdött, felvette úriasszony korából megmaradt vagy Pesten varratott újabb elegáns ruháit, friss levendula kölnit szórt a nyakára, dekoltázsába könyökhajlatára. Felvett néhány megmaradt szép arany ékszert. Friss virágokat vágott a kertből s a vázáiba tette, kikeményített finom damasztabroszt rakott a szobai kicsit mozgó lábú ebédlőasztalra, annak közepére egy ezüst gyertyatartót, a szoba sarkában álló kisasztalkára egy viszonylag nagyobb, hétágú, rézból készült menórát. Előkészítette a gyertyákat. Kikészítette díszes Mirjam imakönyvét. Örömmel végigszemlélte a megfőzött, tiszta abroszokkal, konyharuhákkal letakart, finom illatokat árasztó ételeket. Minden ünnepi hangulatot árasztott. Gyakran nézett kis aranyórájára, majd a régi falióra számlapjára, s folyton számolta, mennyi idő van a szombat beköszöntéiig. Valahogy minden amhórec voltom ellenére ezek alatt az évek alatt Várdán én is kezdtem örülni a szombatnak, az ünnepi hangulatnak. Talán a szombatvárás tanított meg az ünnepek örömére, a várakozás izgalmának semmivel nem pótolható gyönyörűségére, a születésnapokéra éppúgy, mint az iskolai Télapó ünnepére, s persze a karácsonyokéra, amelyeket mi otthon Pesten olyan felemás módon, ajándékadással, de karácsonyfa nélkül ünnepeltünk meg. S bármily komikus, még a november hetedikéket vagy a március tizenöt is így vártam. Az ünnep, a hétköznapoktól eltérő emelkedettség, a készülődés izgalma itt vált életre szóló igényemmé.
A szombatvárás közepette végre megjött a csillogó, általam nagyon irigyelt, új Csepel kerékpárján Elihu bácsi, fáradtan, izzadtan, éhesen. Leroskadt a veranda egyik nádfonatú székére, s felém fordulva dohogott.
– Látod a fasiszták, meg a legtöbb goj is azt mondták: a zsidau nem daugozik…én ma vagy ötven méter csatornát raktam fel a két fiúval…ezzel ne – s mutatta a két kemény, piszkos kezét. – Tapintsd csak megfele… – bíztatott.
Kőkemény vastag tenyere volt, körme alatt feketéllett a ki tudja miféle sok por, olaj, hegesztő pákákról odatapadó korom.
– Mikor néz így ki apád keze?…Soha! Tintakukac a bankba, Te is az leszel! Nem fogol Te daugozni…zsidau se leszel…Vagy gyössz hozzám bádogosnak…s akkor embert, meg kis zsidaut faragok belőled. Ez utóbbi ajánlatát már hamiskás mosollyal szegezte nekem, de éreztem, hogy Apáról mondott szavait komolyan gondolta.
Megint szorongani kezdtem, tudtam, hogy Elihu bácsi szombat kivételével mindennap ötkor kel, sepreget, előkészíti a műhelyben az aznapi munka anyagait, szerszámait. Magához veszi kis, bársony imádkozós táskáját, benne a talisszal, tfilinnel és elmegy a közeli szép zsinagógába.
– Megyek… ki kell lenni a minjánnak… nem lesz éda, ha nem megyek – szokta mondogatni. Pedig akkoriban, az 1958-as nagy kivándorlási hullám előtt, még két-háromszáz zsidó élt Várdán, s legalább ötven-hatvan vallásos férfi.
– Ne hidd el, nem ezért megy – magyarázta egy ilyen alkalommal Apámnak Rózsi néném. – Mennie kell, olyankor kisírja szegény magát…van miért sírnia…Apám láthatóan értette, én akkor még kevésbé, csak a lelkemmel éreztem, hogy mint itt mindenkinek, neki is titka, fájdalma, kisírni valója van. Pedig egy-két évvel ezelőtt még nem tudtam, Smilu bátyjáról Jitzikéről, meg Citrom pergően olvasó Jozsukájáról, s arról sem, hogy a háború előtt több mint három és félezer zsidó lakott Kisvárdán.
Ezen a péntek délutánon, ahogy Elihu bácsi a munkájáról, a nehéz, fárasztó kalapálásról, forrasztásról, hegesztésről mesélt, s a kereskedőket, bankosokat, hivatalnokokat szidta, nemcsak azért szorongtam, mert nem tudok imádkozni, hanem azért is, mert egyre biztosabban éreztem, nem akarok ilyen nehéz munkát végezni, orvos, esetleg ügyvéd vagy zongoraművész, talán tanító akarok lenni. Ugyanakkor éreztem, hogy ez az általam egészen megkedvelt ember megveti azt, aki nem a kezével keresi a kenyerét. Elihu bácsi mellett kezdtem meg tisztelni a nehéz munkát, az izzasztót, a tenyeret keménnyé tevőt, a körmök alá kimoshatatlan piszkot tapasztót. Sokat bámultam Elihu bácsit a műhelyében, amint a kiszabott horganylemezekből a keze és fakalapácsa alatt a fából készült félkör alakú sablonon kiformálódik a csatorna darab, a vaslemezekből összeáll egy-egy csikó tűzhely, a spór, ahogy ő és a csizmás, bőszoknyás Várdára szekerező kuncsaftjai nevezték. De ugyanígy szerettem Reich Miki apjának asztalos műhelyében nézni, amint órákig tartó erőfeszítéssel fényesre dörzsölte a politúrt egy asztallapon. Az arcára tapadt a por, mocskossá vált könyékig a karja, de amikorra tükörfényesen készen volt, láttam a büszkeségét. S nemcsak az övét, hanem a fiáét, Mikiét is.
– Látod apu mit tud? – mondta büszkeséggel és nem csekély tisztelettel.
Jó lehet neki, mindennap láthatja mi alakul az apja keze nyomán – fogalmaztam meg magamban. Én jószerivel azt sem tudtam, hogy mivel tölti Apa a napjait a bankban, milyen táblázatokat böngész, mit számol reggeltől késő délutánig.
Weisz Móritz bácsi kerékpárjavító műhelyében is szívesen figyeltem, ahogy egy kis kulccsal a küllők állításával centírozza a csálén odakerült kerekeket. Az ő karján is észrevettem az olajos máz alatt megbújva azt a bizonyos tetovált betűt és számsort. Ugyanolyan izzadt, koszossá vált kezű, munkájukba mélyedő mesterembereknek tűntek itt a Zsidó utcának is hívott Csillag utcában is, mint pesti bolyongásaim során a Jókai, Király vagy a Csányi utcai műhelyek iparosai. Csak azokról nem tudtam, hogy zsidók…nem hordtak kipát, ciceszt, s róluk nem gondoltam soha, hogy reggel esetleg a zsinagógák valamelyikében taliszban és tfilinben kezdődik a napjuk. Számomra talán ezért volt egyfajta csoda, amikor péntek este patyolat tisztán, fehér ingben, kaftánban vagy fekete hosszú zakóban, afféle majdnem kabátban, néhányan bársony térdnadrágjukban, fehér harisnyájukban, a strimfliben, fejükön a sokszor megcsodált strájmlival, feltűntek a zsinagóga melletti kis imaházban, amit stiblnek is neveztek a helybeli öregebb zsidók. Ugyanis péntek este valamiért ebben a régi ódon kistemplomban tartották a szertartást, s csak szombaton nyitották meg a mellette lévő híres, szépséges Nagyzsinagógát.
S péntek este jöttek a fiúk is apjukkal, ők is kimosakodva, többnyire imakönyv nélkül, mivel a nekik kijelölt padokra reb Citrom előre kikészítette öreg, sokszor már szakadozott imakönyveiket. A sokszor egymással perlekedő, jiddisül is magyarul is sokat vitatkozó emberek a zsinagógaudvaron vagy a kis imaház előterében barátságosan, nem túlzás, szeretettel üdvözölték egymást, beszélgettek, híreket mondtak zsidókról, közéletről, a várható családi eseményekről, az Izraelbe, Amerikába kijutott várdaiakról. S ima előtt, ima közben, ima után, éppúgy, mint a hét többi napjain – előtört a deportálás emlékeinek sokasága, s érdekes módon nem mindig fájdalmasan.
– Te Haim emlékszel-e arra a galíciaira, aki Birkenauban a B tábor 15-ös barakkjában volt?
– Kire?
– Arra, aki minden reggel hangosan imádkozott, s olyan furcsa volt neki a hébere meg a jiddise, alig értettük.
– Ja, Jakov Slatznak vagy Salcznak, hívták.
– Képzeld ma véle álmodtam, itt volt Várdán, s ő lett a Pekári féle boltba a segéd, de valahogy rabbi is volt álmomba, s képzeld hallottam, ahogy imádkozik, tisztán hallottam azt a dörgő hangját. Olyan hülyeséget álmodtam vele, mintha a néma Amidát hangosan mondta volna…Még ilyet…most mond meg. ilyen hülyeséget álmodni…Amidát dörgő hangon!
– Nem kell annyit enni a fokhagymás inászból, a mit Elza csinált neked.
– Persze az én epémnek… fokhagymás libaszalonnát… ráadásul nyáron.
És végeláthatatlanul meséltek, beszélgettek, mintha nem is a szombat menyasszonyt akarnák köszönteni. De, amikor feljött az Esthajnal csillag, mindenki – öreg, középkorú, a néhány fiatal és a reb Keszler büszkeségére hangosan, szépen imádkozó Héderbe járó fiúk is – egyszerre mondták a hat zsoltárt, majd ezt követően kezdtek bele egy gyönyörű dalba, a Löcho dajdi-ba. Annyira tetszett, hogy megpróbáltam megtanulni Kósa Lacitól, a nálam jóval idősebb, szelíd nagyfiútól. Löcho dajdi, likrász kálo,/Pöné sábosz nökáblo…idéződik fel emlékezetemben a dalszerű ima, amint később megtudtam, valójában szombatköszöntő ének. Aztán jó néhány ima következett még. A várdai nyarakból héber szófoszlányok maradtak meg, többnyire a péntek esti zsinagógabeli közösségi imák nyomán rögzültek az emlékezetemben: (Bóruch Átó Ádajnoj… Sömá Jiszroél…Bóruch hú bóruch sömaj, s mai is eszembe jutnak Elihu bácsi otthon mondott kidusának első szavai: Bóruch átó ádajnoj elajhénu melech hoajlom… – s tudom, hogy a következő szó a majci azaz a barchesz volt. Az áldásnak folytatását elmosta bennem az idő.
Az istentisztelet ezen a pénteki napon is egy a gyerekek számára izgalmas eseménnyel, a boráldással fejeződött be, reb Keszler, a Citrom által tartott ezüstös tálcán lévő kis poharakba kevéske bort öntött, s azt mi fiatalabb fiuk is megihattuk, persze a borra mondott kidus után. Mellettem állt a kövérkés Lejbovics Tibi, aki előzőleg szinte harsogva mondta a többiekkel az áldás szövegét, cuppogva ízlelte a finom édeskés kóser fehérbort. A sorban megláttam Smilut is. Ő is észrevett, össze is találkozott a tekintetünk, de akkor azon a péntek estén jobbnak láttam, nem észrevenni, nem beszélni vele. Nem tudtam, melyikünk vétett nagyobbat a másik ellen. Majd talán holnap tisztázunk mindent – gondoltam magamban.
Szép volt ez a péntek este is, csakúgy, mint a többi. Végigpillantottam a kis imaházból kijövő férfiakon, gyerekeken. Kilencévesen is megéreztem valami örömet a tekintetükben, a sűrűn mondogatott Git sabesz, Git köszöntéseikben, az egymásnak oda-odavetett megjegyzéseikben. Talán a péntek esti hangulat hívta belőlük elő a jiddis szavakat. Még a fiúk, a barátaim is keverték az ősibb és az újabb nyelvet, a magyart, „jó bencsolást…a mama már biztos kitette nekünk a gefilte fist…mi van baldoverkám….de nagy házer vagy” – így kiabáltak a Csillag utca két oldaláról egymás felé, a hol előreszaladó, hol apjukhoz vissza-visszatérő, magukkal most sem bíró fiúk. Eleinte úgy hittem, hogy ezek a velem korú pajeszt viselő, mindig sapkában vagy kipában járó, folyton imádkozó srácok annyira mások, mint a kortársaim. Itt döbbentem rá, hogy ezek ugyanúgy gyerekek, mint én, fociznak, társasoznak, szaladgálnak. Talán akkor jöttem rá, hogy másságuk az istenhitükben érezhető. Az ő megismerésük némiképp változtatott a pesti vallásos keresztény osztálytársaim megítélésében is.
