Jitzhak főparancsnok 7. rész: Egy darabka barchesz

Írta: Schüttler Tamás - Rovat: Holokauszt, Irodalom, Kultúra-Művészetek

Rózsiék egyetlen szobájában égtek a gyertyák, amint Elihu bácsival beléptünk elénk jött Rózsi, egy szép vékony selyemkendővel a fején, a fejemre tette a kezét, s néhány szóval imádkozott, talán megáldott, majd megcsókolt. A konyhában Elihu bácsi a fehér zománcos kislavor felett kancsóból imát mondva többször leöntötte a kezét, majd, mint ottlétem alatt mindig, kicsit erélyesen rám parancsolt: Öntsd le Te is a kezed háromszor…ha már nem imádkozol, legyél tiszta…vakartad eleget a faszodat.

– Géza…péntek este van – mondta felháborodva Rózsi. Engem már nem zavart Elihu bácsi vaskosabb szavakkal tarkított beszéde. Bár korábban élt bennem némi illúzió, hogy az itteni Istenben hívő emberek valamiféle szentek, imádkozásuk, a napi templomba járásuk távol tartja tőlük a csúnya, a disznó szavakat, a káromkodást, sőt még talán a gonoszságot is. Otthon sokkal árnyaltabb, mondhatni emelkedettebb, finomabb beszéd jellemezte a szüleimet, különösen Jolán nagymamát. Hasonló visszafogott, elegáns beszédet éreztem Rózsiban is. „Ő tőlünk jött ide, olyan, mint mi” – véltem magamban. Smilu mamája Teichner Fáni néni is finomabb nyelvet használt, annak ellenére, hogy ő is jaunak mondta a jót, és bautnak az üzletet, nem különben zsidaunak a zsidót. Elihu bácsi vaskos durvaságát a nehéz munkával, a vasak, bádogok alakításához nélkülözhetetlen erővel, a kemény tenyerével magyaráztam. Ahogy némiképp beleláttam ebbe a szakállas, kaftános kisvárdai közösség életébe, kilencévesen is érzékeltem, hogy nemcsak szokásaikban, istenhitükben mások, mint a szüleim, a pesti rokonaink, barátaink, hanem a szavaik, a mondataik fűzése is vaskosabb, durvább. Otthon az a kevés ember, akiről a magam kódolt látásmódján sejtettem, hogy „zsidóféle”, többnyire művelt értelmiségi volt, könyvekről, színházról, operáról beszélgetett, politikus és művészpletykákkal szórakoztatta magát, nyaralni járt a Balatonra vagy a Mátrába. Látva ezeket a keményen dolgozó embereket rádöbbentem, hogy a zsidók is sokfélék, s az itteniek egyszerűbbek. Vaskosságáért, durva, sok trágársággal tarkított vicceiért valójában kedveltem Elihu-Gézát.

Rózsi előre kikészítette a csorba, néhol már megmattult félig borral teli üvegkancsót és a poharakat. Elihu bácsi áldást mondott a borra, majd a héber betűkkel hímzett kis takaróval befedett két barchesz közül az egyikből négy darabot tört, sóba mártotta és mindkettőnknek odaadta a nekünk járó kalácsrészt. A magáéba is beleharapott. A negyedik darabot az üresen hagyott negyedik teríték mellé tette, arra külön valami imafélét mormolt, majd, mint mindig Rózsi segítségével én is elmondtam az áldást. Talán egy évvel korábban egyszer még a vacsora asztalnál megkérdeztem, hogy kinek törte Elihu bácsi a negyedik darabot. Jó ideig egyikük sem felelt, majd Rózsi röviden csak annyit mondott: „Azoké, akik már nem lehetnek velünk.” Akkor valahogy kielégített ez a válasz, de ezen a pénteken Smilu és Citrom története után újra megkérdeztem a negyedik darabka barchesz szokásának igazi okát. Álkérdés volt, hiszen már tudtam, hogy mindazokért, akiket megöltek.

– Majd vacsora után…most egyél! – dörgött rám Rózsi.

Jó volt a leves, finom fűszeres íze volt a hamis halnak, kicsit csípett a tormamártás, amit a hideg főtt libaaprólékhoz ettünk. Mindhárman jócskán bepakoltunk a feltálalt ételekből. Egy pici bort is kaptam sok-sok szódavízzel. Ők is fröccsöt ittak a jóféle kóser Tokaji édes Furmintból. Rózsi lekapcsolta az egyébként is kevés fényt árasztó, két gyenge égőjű, egyszerű, csillárt, s csak a péntek esti gyertyák világították meg a szobát. Szerettem ezt a gyertyafényes hangulatot. Vártam, hogy mikor kezd valamelyikük hozzá a negyedik darab sóba mártott barchesz törésének igazi magyarázatába.

Hallgattunk. Egy rovar, talán egy dongó vagy egy darázs zizegett a lámpáról lelógó légyfogón, reménytelenül próbált leválni, életben maradni. Elihu bácsi hosszan nézte, majd kisé rekedt, mélyről jövő hangon megszólalt:

– Azoké ez a barchesz – ítt hosszú szünetet tartott – akik úgy haltak meg, mint ez a bogár ott fent a légyfogón. Volt, aki így küszködött, próbált nem ott maradni, de ott ragadt. Ennek se kell már reggel lötty – mondtuk este a priccsen, amikor láttuk, hogy befejezte, imádkoztunk ahogy a halottért szoktunk, hozzáfogtunk kicsit sírni, aztán lehúztuk a pokrócát, ha volt neki egyáltalán, oszt magunkra húztuk a miénkre, hogy ne fázzunk annyira. Ha vót kenyere, befaltuk, a maradék vizét, kávéját megittuk. Oszt most visszaadjuk mindegyiknek a vacsoráját, vagy a reggelijét.

Elihu bácsi nyersen, de világosan beszélt. Rózsi rémülten nézett rám. Ez a nyílt, bár némiképp azért szimbolikus beszéd érdekes módon nem ébresztett bennem félelmet. Leegyszerűsítette, egyszerű képekbe rendezte azt, ami homályos sejtésekkel, szorongásokkal gomolygott bennem egy jó ideje. Nem csak Jitzike és Jozsuka pusztulását megtapasztalva, hanem talán évek óta, azóta, hogy szüleim hallgatásaiból, mondataik gyakori elharapásából, emlékeik elrejtéséből lassan felépítettem magamban a magam képzelte Auschwitzot, a nagybátyám kódoltan elmesélt Mauthausenét, ahogy tudtam, hogy Apa Gyuri majdani hazatértét sejtető története is hazugság.

– Nem rögtön haltak meg azok az emberek?

– Ha lelőtték őket, akkor mindjárt, ha nem akkor kínlódtak, órákig napokig, lázban, éhségben.

– És Te, hogy maradtál életben? – kérdeztem kíváncsian tovább.

– Erős vaótam, bírtam a munkát a vegyigyárban, javítottam két debreceni vagány zsidau fiúval meg egy Varsóba való lengyellel, a csőkígyókat. A nyápicok, a doktorok..a folyton okoskodó talmudisták, az olyanok, mint Keszler meg a Ráichman azok egy pár hét után kidőltek, kész kampec. Ott csak az erős, munkáséletű emberek bírták, s még azok is kifingtak…bizony. Mire gyöttek az oroszok, mán én is fele annyi kila vótam, mint, amikor bementem a vagonbul a lágerbe. – Még hosszan mesélt az Auschwitz melletti vegyigyárban végzett munkájáról, a lábát véresre törő facipőjéről, a csíkos ruhájáról, meg arról, hogy a vagány emberek, hogy szereztek élelmet.

Végre valaki őszintén beszél velem – gondoltam. Rózsi közben leszedte az asztalt, összesöpörte a barchesz morzsáit, s látható nemtetszéssel figyelte a nekem mesélő Elihu bácsit.

– Ezt a gyereket az anyja, meg a nagyanyja nem engedi ide többet – jegyezte meg mérgesen Rózsi. – Hogy lehet ilyesmikkel terhelni péntek este egy kilencéves kisgyereket. Nincs neked eszed Géza!

– De engem érdekel ez – védelmeztem újdonsült nagybátyámat. El kezdtem büszke lenni rá..úgy, mint az akkoriban látott szovjet háborús filmek, regények hőseire. Kosztyára a Berlin elestéből, meg Mereszjevre az Igaz emberből, meg a Timúrra a partizánvezérre a már olvasott Gajdar regényből. Ott motoszkált bennem, hogy megkérdezem Elihu bácsit arról, hogy ő találkozott- e ott a Teremtővel, vagy legalább is segített-e neki az életben maradásában, de nem éreztem ideillőnek. Hisz egy erős emberrel, egy bátor hőssel álltam szemben, s egyébként is kezdtem elálmosodni. Rózsi látva leragadó szemem gyorsan megágyazott a fásládán, pillanatok alatt öntudatlan álomba merültem.

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

6. rész

Címkék:Auschwitz, Buchenwald, kényszermunka

[popup][/popup]