Identitás és Másság II.

A két fogalom szembenállása Szép Ernő Emberszag című regényében.

Anssi Halmesvirta finn történész lefordította Szép Ernő Emberszag című regényét. A kötethez írt előszavának első részét tegnap közöltük, alább a második részt olvashatják. 

Ahhoz, hogy a Másság végrehajtó hatalmát legyőzzék a munkatáborban, ahol az embereknek három méter mély és széles tankcsapdákat kellett ásniuk, meg kellett őrizniük a bajtársiasságot. Ez nem volt könnyű, mivel voltak olyanok, akik kibújtak a munkavégzés alól, betegnek tettették magukat vagy folyton veszekedtek, és az utolsó napokban tolvajok is akadtak. A zsidó Identitás foszladozott. A társaság fokozatosan két részre bomlott: voltak az „urak”, akik a magyar társadalom felső rétegeiből származtak és voltak a „közemberek”, akikkel Szép nem akart közelebbi ismeretséget kötni. Mindamellett, ez a társadalmi rangsorolás nem mosta el az emberek zsidó identitását és nem növelte a Másság szorítását sem, ami mindenesetre lazította a viszonyokat a tizenkilenc nap múlva bekövetkezett szabadulásig.

Szép helyzete sokkal tűrhetőbbé vált egy balesetnek köszönhetően, amelyben két ujja olyan súlyosan megsérült, hogy nem tudott dolgozni és unottan lézengett a betegszobában. Az orvosok és asszisztensek gondoskodtak róla, hogy a Másság végrehajtói nem érhessék el őt olyan közvetlenül és gyilkos módon, mint a lövészárokban.[1] Szép Ernő úgy vélte, hogy megvetendő dolog lett volna, ha betegség nélkül maradna a gyengélkedőn, míg öreg embereknek („egyiptomi rabszolgák”) ásni kell. Azt állíthatta volna, hogy éppen úgy „helyes” dolog szenvedni, mint a társainak, ami egy másik módszer arra, hogy épségben megőrizze Identitását.[2]

A Másság által a katonákba és az őrökbe táplált előítéletek minden nap megmutatkoztak. Egyszer egy hatvanas éveiben járó férfi abbahagyta az ásást és zsebkendővel megtörölte a fejét, mire egy katona kétszer úgy hátba vágta, hogy az illető a sárba esett. A Másság egy ártatlan ember bántalmazásával demonstrálta arcátlanságát. A férfi gyorsan felállt, folytatta az ásást és felvette kalapját. Ezt látván a katona megkérdezte, hogy mivel foglalkozik. Nyomdász, hangzott a válasz. A megdöbbent katona végül így szólt: „Azér maga is csak fölözött.” Szépnek rögtön eszébe jutott hogyan terjedt el hat vagy hét évvel korábban ez a mondás Magyarországon és minden kifutófiú és kofa megtanulta, hogy „a zsidók mindig az élet napos oldalán mennek”, tekintet nélkül arra, hogy a közöttük több a koldus, mint más társadalmi rétegekben.[3] A Másság butasága fegyverré vált, nem csupán a zsidó Identitással, hanem a ’tényekkel’ szemben is.

A „zsidókérdés” címszó alatt Szép elmesélt néhány abszurd jelenséget, amely a magyar antiszemita városi folklórban létezett. A Másság problémája finoman elért hozzá is egyik sorstársa révén: milyen hiszékenyek az antiszemita emberek, hogy hihetnek a zsidóság inherens bűnösségében? Egy őr azt mondta neki, hogy a zsidók felmásznak a tetőkre és valahogyan jeleket adnak a szövetséges és a szovjet repülőknek, hogy a budapesti középületeket bombázzák. Ezt a mesét felsőbb katonai körökben hallották és ha valaki tiltakozott ellene, azt a „zsidók védelmezőjének” minősítették.[4] A Másság, ignorálva a valóságot, a lehetetlenség határáig visszaélt a magyar képzelőerővel.

Szép Ernőt az döbbentette meg igazán, amikor 1941 nyarán a Zsidó Múzeum bejárata előtt álló gyerekeknél szembesült a Másság hatásával. A gyerekek kíváncsinak tűntek, ezért felajánlotta nekik, hogy menjenek be vele. Ők visszautasították: „Nem szabad nekünk, mink keresztények vagyunk.” Amikor Szép buzdította őket, hogy jöjjenek, így vágtak vissza: „Jaj nem, megölnek a zsidók.”[5]

Szép megkérdezte a fiút, hogy iskolás-e, mire azt felelte: „Hogyne. Negyedik polgáriba jövök.” Ezután elszaladtak a gyerekek. Szép úgy vélte, hogy a gyermekek gondolkodását a Másság mély előítéleteivel a tanítónőjük mérgezte meg. Ő sokakhoz hasonlóan elhitte, amit a magyar szélsőjobboldali sajtóban hangoztattak, mi szerint ha a sztálingrádi csatát követően Németország elveszíti a háborút, a zsidók kiirtják a keresztényeket. Szép ironikusan írt arról hogyan lehetséges, hogy kb. 150 ezer zsidó, akiknél a felnőttekhez hozzá kell adni a bölcsőből kiugró csecsemőket is, kiirthatna tíz millió magyart. Összehasonlításképpen, a Másság hozta el a legnagyobb megpróbáltatást, amit valaha Magyarország átélt: „Tűrni tehetetlenül, hogy züllesztik ennek a tehetséges országnak az elméit, hogy sorvasztják itt el az értelmet, a humort, a szellemet. Mikor heverjük ki azt a kárt, amit ennek a nemzetnek a fejében és lelkében tettek.”[6]

Szép társai feltették a kérdést, hogyan hihetnek a magyarok a Másság őrültségeiben és kézenfekvő magyarázattal szolgáltak: a Magyarok egyszerűen megtanulták azt az ördögi leckét, amit a Másság hívei világszerte terjesztettek, vagyis, hogy a zsidók azért boldogulnak, mert a saját előnyükre fordították a magyarok munkáját, üzletét és tulajdonát, ennélfogva minden rosszért ők a felelősek. Ez igazolta a gyűlöletet és érvénytelenítette a keresztény lelkiismeret hangját. A társak között ez a következtetés komoly vitákat váltott ki és felszínre hozta a zsidó identitás különböző aspektusait.

Egy 45 év körüli férfi, aki úgy nézett ki, mint egy főszolgabíró, azzal kezdte, hogy kijelentette: „Én mégis nacionalista vagyok”, így érzékeltetvén a magyar nemzet iránti lojalitását. Egy idősebb úr megkérdezte tőle: „De mi van akkor, ha a nemzet nem fogadja el magyarnak?” A ’főszolgabíró’ bizakodott: a Másság el fog múlni. Azután egy másik illető azt akarta tudni, hogy miért gyűlölik a zsidókat és válaszként adódott az Identitás magabiztossága: ’Mi olyan okosak vagyunk.’, amely megjegyzés nevetést váltott ki. Néhányan úgy vélték, hogy a megkeresztelkedés jelenti a megoldást, mert ez előnyöket hoz magával, de mások elvből ellenezték ezt (valaki azt mondta, hogy ki kell tartani, ragaszkodni kell az Identitáshoz), s voltak, akik a cionizmust támogatták. Egy különc konvertita az Identitás és a Másság közötti vékony határon mozgott: ő kereszténynek született, ragaszkodik a katolicizmushoz, (ez az érv hamarosan az elnyomott kisebbségek problémájává vált), de hordozza a zsidóságot. Egyetértettek abban, hogy a különböző Másságok, mint többségek az egész világot uralják (például ezért üldözték az örményeket és rézbőrű indiánokat).

Magyarországon ez azt jelentette, hogy a zsidókat éppen úgy idegeneknek tartották, mint a cigányokat, akikkel együtt éreztek a zsidók, mert hasonló sors várt rájuk. Látván, hogy a vita egyre komolyabbra fordul, egy ember szellemesen megjegyezte: „Menjen maga is muzsikálni, mind menjünk a kocsmába muzsikálni, és ne legyünk vezérigazgatók, minket se fognak bántani.”[7]

Szép ezekből a véleményekből azt a következtetést vonta le, hogy a munkatáborban megtapasztalt nehézségek ellenére a Másság hatalmi gépezetének való alávetés mégsem tudta elsöpörni az Identitásukat. Ez az érv azt jelzi, hogy a Másság hatalmát tagadó és érvénytelenítő eszközök a humor,[8] a gyermeki szemlélet[9] és az őszinte naivitás voltak. Végül a vitát elindító idős férfi megkérdezte Széptől, hogy „elveszett mártíromság” egész ügye nem „nevetséges-e”, s a zsidók-e az emberek egyáltalán? Amellett a zsidó Identitáshoz hozzátartozik – s ezzel Szép mélyen egyetértett – hogy a zsidók magyarok és emberek.[10] Ehelyett a Másság próbálkozása, hogy vallásukért üldözze a zsidókat embertelen, szörnyű tett.

A zsidó identitást azonban próbára tette a táborban a Másság erőszakosságának fokozódása. Egy előkelő, elegánsan öltözködő, nem zsidónak kinéző férfit hétszer ütött meg egy szakaszvezető, de ő mégis állva maradt. Szép annyit tett hozzá: „Nekem egyetlen pofontól végem lett volna.” „Azt büntette a szakaszvezető, az úri voltát, meg a jó módját; az, hogy főispánnak mer a zsidó látszani.”[11] Szép egy másik támadást is megörökített, amelyet ugyanaz a „fekete szakaszvetető” hajtott végre.[12] Az úriemberekkel szemben érzett alsóbbrendűsége miatti bosszú előkészületként szolgált a Másság tervéhez, hogy elpusztítsa a zsidókat. Azonban az agresszió kitörései nem igazán növelték a Másság tekintélyét, hanem éppen ellenkező hatással jártak.

Szép és sorstársai nem segítették, hanem közelebbről vették szemügyre a fő Másságot, a német veszedelmet. Máskülönben, az a benyomásuk támadt, hogy a zsidó Identitás nem győzhet vele szemben.  Egy, a hallei egyetemről elbocsátott professzor fogalmazta meg a legtalálóbban: Hitler nem egy ember, hanem egyfajta gólem, amelyet az arrogancia német bacilusaiból, milliók hülyeségéből, babonaságból és kegyetlenségből gyúrtak. A Másság szövetét a 19. század prominenseiből, így a történész Treitschke-ből, a filozófus Hegelből, a nacionalista közgazdász Listből és a rasszista elméletek úttörőjéből, Gobineau-ból varrták össze.[13] A Másság ilyesfajta értékelése majdnem akasztófahumornak tűnhetett, de mégis megmaradt a nevetségesség határain belül. Hitlert elítélték: a társak egyetértettek abban, hogy sorsa az örök élet legyen a földön.[14]

Az a tény, hogy a zsidók között nem csupán antiszemiták, hanem germanofilek is voltak, határozott törést okozott az Identitásukban, hiszen a Másság jellemzőit hordozták. A német rend, szorgalom, tisztaság és nagy embereik Goethe, Beethoven és különösen Wagner javíthatatlan csodálóinak szívei különösen véreztek, mivel a nácik, a Másság igazi mesterei, oly mélyre vitték Németországot. Egyikük úgy vélte, hogy Hitler azért fogja elveszíteni a háborút, mert a németeket a zsidók ellen uszította; ha a maga oldalára állította volna őket, akkor nagy propaganda győzelmet arathatott volna, visszaszerezte volna az elveszett gyarmatokat és harc nélkül foglalta volna Danzigot, Bécset és Prágát. Egy másik németbarát úgy vélte, hogy száz év múlva a németek uralják majd a világot.[15] Ezzel a rendkívül szokatlan véleménnyel szemben álltak azok, akik úgy véltek a németeket el kell söpörni a föld színéről. Egy professzor úgy vélte, hogy Isten azáltal igyekezett humanizálni német „fajt”, hogy Goethe-t és Beethovent adta nekik. Szép maga is próbálta meglelni a németekben lakozó ’ártatlanságot’, de már a gót betű is ’szuronynak’ tűnt számára, habár akadt egy-két tisztességes és nagylelkű ember a német katonák között.[16] Aki a németeket védelmezte, nevetségessé vált, hiszen a Másság álláspontját képviselte. Álláspontjának zavart kellett keltenie az Emberszag olvasóinak körében.

Amikor biztossá vált az emberek szabadulása a táborból, Szép elgondolkodott azon, hogy milyen is a saját helyzete. Látta, hogy a háború még mindig zajlik és pusztítja Magyarországot és ez jobban aggasztotta őt, mint a ’régi’ háború emléke, mert most ’elvesztette a szívét’; vádolta magát, hogy nem hoz áldozatot a Létéért és az Identitásáért. Csupán ’hazudott, elárult és rejtőzött.’

A világ ’bűnei’ (’miért merték ezt megtenni, amikor mindent láttam és hallottam?’) vadásztak rá és ebben a feszült állapotában úgy vélte, hogy őt is lehet okolni: kiengedte a világot a ’kezei közül’ és az szétmorzsolódott – a bűnösség hitvallása a hallgatásról és arról engedték, hogy a Másság elfoglalja a magyar elméket.[17] Sőt mi több, Szép bűnösnek érezte magát személyes Identitásának választása miatt: emigrált és éveken át külföldön élt, hogy lássa a külső világot és az egész emberiséget, nem törődött a szülőföldjével, amit nem ismert igazán jól. Többször ismételgette ’vétkes’ mivoltát, hogy a Magyarországhoz való hűtlensége miatt megbüntette őt a Másság azzal, hogy elvitték egy munkatáborba.[18]

Szép kisebb balesetet szenvedett, amikor egy szivattyút kezelt az árokban, ezért a gyengélkedőre küldték. A kisebb rossznak köszönhetően (az orvosok és a nővérek csillapították a Másság érintését) életben maradt, visszatért Budapestre, és a háború végéig bujkált. 1945-ben megjelentette visszaemlékezéseit, de ezt követően hosszú időre elfeledték, mivel az 1950-es években nem felelt meg a szocialista rezsim irodalmi ízlésének, bár elbeszéléseit publikálták. 1953-as haláláig újságíróként dolgozott. Csak mostanában kezdtek el ismét foglalkozni Petőfi Irodalmi Múzeum kutatói az Emberszag-gal, amelyet az Identitás és a Másság viszonyának tekintetében a posztmodern diskurzushoz és emlékezetpolitikához való hozzájárulásként értelmezték.

 

Epilógus

Szép Ernő nem foglalkozott túl sokat társai vitáival és megjegyzéseivel. Hallhatóvá tette a hangjukat (a zsidó Identitás árnyalatait). Mindazonáltal, egyetértett azzal az átfogó magyarázattal, amelyet a magyar társadalmon belüli feszültségekről és törésvonalakról adtak: a parasztok szidják az urakat, az urak szidják a zsidókat és a zsidók szidják egymást. Ez a belső háborúság elkerülhetetlen összeütközéshez vezetett a zsidó Identitás és a Másság között. Nem volt közös tér, még egy senkiföldje sem, hogy az Identitás és a Másság találkozzon, megvitassa és békében meggyógyítsa az okozott sérüléseket. Szép eszményi álláspontja elég messze volt a kortárs helyzettől, a kegyetlen valóságoktól; azt szerette volna, ha mindenkit ugyanazon az alapon kezelnek, mint emberi lényeket, nem képviselvén más Identitásokat, csak az egyénét. Az Emberszag után már nincsen mit mondani. Szép jelezte, hogy az emberek iránti kíváncsisága szomorú öniróniába torkollott: ’puszta kíváncsiságból’ jelen akar lenni saját akasztásán, hogy szemtől szembe lássa a Másságot.[19] Ez nem történt meg, a Másság fő képviselői voltak azok, akiket felakasztottak.

Papp István fordítása

 

Felhasznált irodalom

Beller, Steven: Antisemitism. A Very Short Introduction. Second ed. O.U.P., 2015.

Halmesvirta, Anssi: Identity versus Alterity: Some Analytical Considerations. In: The National Awekening of Endangered Uralic Peoples. Ed. by Holger Fischer. Hamburg University Press: Hamburg, 2004.

Halmesvirta, Anssi: Encountering Hungarian Alterity: An Analysis of a Narrative by a Finnish Traveller. In: Competing Eyes. Visual Encounters with Alterity in Central and Eastern Europe. Eds. Dagnoslaw Demski, Ildikó Sz. Kristóf and Kamila Baraniecka-Olszewska. L’Harmattan: Budapest, 2013.

Purcsi Barna Gyula: Szép Ernő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.

Széchenyi Ágnes: Három temetetlen hét. Szép Ernő: Emberszag. In: „Álom visszhangja hangom. Tanulmányok Szép Ernőről. Szerk.: Palkó Gábor. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2016.

Szép Ernő: Emberszag Osiris, Budapest, 2018.

Turi Tímea: Esetlegesség, közvetlenség, naivitás. Szép Ernő Emberszag című regénye és a zsidó identitás. In: Választások és kényszerek. Zsidó önkép és közösségtudat Közép-Európában. Szerk.: Balogh Magdolna. Reciti, Budapest, 2015.

Jegyzetek

[1] Furcsa irónia, hogy a tankcsapdák kiásása hiábavalónak bizonyult harckocsikkal szemben, viszont kimerítette a zsidó munkaszolgálatosokat, s éppen ez volt a Másság igazi célja.

[2] I.m. 125., 143–145.

[3] I.m. 130.

[4] I.m. 168–169.

[5] I.m. 169.

[6] I.m. 170.

[7] I.m. 171.

[8] A tábort viccesen csak dzsemborinak hívták, a téglagyárat pedig Hôtel des Tuileries-nek, ahol ők csupán vendégek, távozásra készen. Amikor tolvajok tűntek fel, Szép Mózesre hivatkozott, hogy felidézze a hetedik parancsolatot.

[9] Szép ’gyerekességét’ a munkatáborba való menetelés kezdetén a csodálkozás tónusa érzékelteti, ám amikor a Másság tervei nyilvánvaló válnak, a hangja komolyra fordult.

[10] I.m. 172.

[11] I.m. 132.

[12] I.m. 137.

[13] I.m. 161–162.

[14] I.m. 159., 161–162. V.ö.: Purcsi Barna, Szép Ernő: 169.

[15] Szép, Emberszag, 177.

[16] I.m. 175., 178.

[17] I.m. 182–183.

[18] I.m. 84–85.

[19] I.m. 29.