A hallgatás poétikája

Mire emlékszik egy nyolc és fél éves gyerek? Szinte semmire. De csodálatos módon évekig ebből a „szinte semmiből” táplálkoztam. Egyetlen nap sem múlt el, hogy ne gondoltam volna haza. Új hazámban, Izraelben harminc könyvet írtam, s közvetlenül vagy közvetve mindegyikhez gyermekkorom falujából merítettem, amelynek neve csak a helyi térképen található meg. Az a „szinte semmi” olyan forrás, amelyből csak merítettem, merítettem, és szemmel láthatóan kimeríthetetlen. […] Ki gondolta volna, hogy ebben a faluban egy szombati napon, a mi sábbátunk idején, hatvankét emberi lény, főleg nők és gyermekek esnek majd vasvillák és konyhakések áldozatául, és hogy nekem, mivel egy hátsó szobában voltam, sikerül majd kimenekülnöm a búzaföldre, és elbújnom.*

 

Aharon Appelfeld: a szóközök írója

E rövid idézet nagyjából összefoglalja mindazt, amit az egyik legjelentősebb kortárs izraeli író, Aharon Appelfeld életéről tudunk. Pontosabban, eddigi könyveiben ez a két élettény – vagyis az idilli gyermekévek, majd az azokat elsöprő, egyetlen gyilkos éjszakát követő bolyongás – jelent meg, közrefogva a kimondatlan, kiírhatatlan borzalom űrjét. Ahogy egy másik nyilatkozatában említette, sosem volt képes közvetlenül, első szám egyes személyben feldolgozni a vészkorszakban szerzett emlékeit. A fentiekhez hasonló megjegyzések tükrében tehát különösen érdekfeszítőnek tetszik Appelfeld önéletrajzi kötete az Egy élet története.

Életrajzát természetesen kiegészíthetjük néhány adattal: 1932-ben született a bukovinai Csernovicban, ami – főleg egykori lakóinak emlékezetében – a kelet-európai zsidóság amolyan kultikus, Lemberghez hasonló központjává nőtt. Nem valami stetlre kell gondolnunk, hanem egy soknyelvű, nyitott, túlnyomórészt zsidók lakta városra a félbalkáni „vadkeleten”. Joviális, kulturált kereskedők, művelt polgárok világára, amit híres szülötte, Paul Celan sokat idézett szavainál még senki sem jellemzett jobban: ahol könyvek és emberek éltek. Többek között itt tartották a jiddis vs. héber nyelvkonferenciát, a város kulturális atmoszférájában pedig valóban lehetett valami, hisz Appelfeled vagy Celan mellett Csernovicban töltötte kamaszkorát a pszichoanalízis, egyúttal a huszadik század egyik legnyugtalanítóbb szelleme, Wilhelm Reich is.

Appelfeld mély líraisággal ír a városban és a számára ismeretlen, mert jiddis nyelven sutyorgó nagyszülők falusi házában vagy a bibliofil nagybácsi birtokán töltött vakációkról. Szemlélődő, melankolikus kisgyerek, akire a szüleitől – főként édesanyjától – való távollét idején, az iskolában, a templomban gyakorta megmagyarázhatatlan eredetű szorongás telepszik. A természet iránti vonzódása már ekkor megmutatkozik – a zsidó irodalomban szokatlan érzékenységgel ír róla –, de akkor teljesedik ki igazán, mikor a háború évei alatt kizárólag az emberek jelentenek számára veszélyt, és kénytelen az erdőben élni, „akár egy kis állat”. A háborús évek fenyegető előjeleit elhessegető, utolsó percig öncsaló módon bizakodó fürdővárosi vendégek krónikája a Badenheim, 1939 és a magyarul ezzel egy kötetben megjelent Cili – ami meghozta számára a nemzetközi ismertséget – ezt a két időszakot öleli fel. Arról viszont, hogy mi történt azon a gyermekkornak véget vető éjszakán, ami elválasztja életének e két periódusát, az Egy élet történeté ből is csak annyit tudunk meg, hogy még hallotta anyja halálsikolyát. Mivel helyszíneket, időpontokat csupán elvétve jelöl meg, azt sem tudjuk, mennyi időt töltött a gettóban, mikor került a koncentrációs táborba, ahonnan – miután apját elvesztette – sikerült megszöknie. Néhány felbukkanó kép a menetelés során sárba fulladó emberekről, kiáltások, a testi fájdalom emléke, ez minden, mert Appelfeldnek, aki sosem festi le részletesen az eseményeket, nincsenek hagyományos értelemben vett emlékei. Neki, differenciálatlan gyermeki tudata helyett – mint írja – a testébe vésődött a háború: egy-egy mozdulat, szag olykor a csend hatására, mintegy villámlásszerűen jelenik meg előtte – avagy tör fel saját mélyéből – a borzadály, mint egész , érzés- és fájdalom-halmazként. A múlt nem elbeszélhetetlen, éppen ez az elemeire bonthatatlan zűrzavar az ő története, amit csak kerülőutak, szublimált érzelmek, homályos utalások és a fikció segítségével sikerült újra birtokba vennie. A görcsök és hárítások elleni küzdelemben tárul fel múltja, mesterei portréjában, furcsa alakokkal folytatott párbeszédeiben, azaz implicit módon minden mondatában, mindenkori jelenében a gyerekkor évei tükröződnek.

Szökése után évekig az erdőben él, parasztoknál dolgozik, megtanulja eltitkolni kilétét és ily módon kifejlesztett ébersége – noha mindvégig hiszi, hogy a háború befejeztével találkozni fog a szeme láttára meggyilkolt szüleivel – már képessé teszi a tisztább önreflexióra, élesebb képek megőrzésére. Sorsa, tapasztalatai még a holocaust-irodalomban is szokatlanok – George Eisentől tudjuk, miképpen próbálta a gettó közössége még a legabszurdabb tilalmak ellenére is fenntartani a gyermeklét illúzióját – ám kísértetiesen emlékeztetnek Jerzy Kosinski a Festett madár című könyvében leírtakhoz. Kosinski, akit gyanútlan szülei vidéken akartak elrejteni, szintén évekig kóborolt, kitéve a nyomorgó – és igen, leginkább vérszomjas – kelet-európai parasztok kegyetlenkedéseinek. A Festett madár erőszakban tobzódó jeleneteinek, a széttaposott szemgolyótól kezdve a patkányok felfalta katonatisztig, nyilván minden olvasója köszönhetett néhány rémálmot. Olvasásakor hajlamos voltam azt gondolni, hogy a barbarizmusnak ez a totálissá növelt képe, az irracionális szadizmus nagyrészt stíluselemként funkcionál, gyakran modorosnak találtam. Appelfeld kötetének némely epizódja azonban őt igazolja: olyan fékevesztett, primitív, minden emberit nélkülöző indulatok mozgatták az elvadult falusiakat, melyeknek egyetlen erkölcsi bázisa – ahogy TGM más összefüggésben summázta – „megbaszni a bojárasszonyt”, ergo eltaposni az idegent.

Ugyanaz a tapasztalat, mégis mennyire más megformálás! Ebben áll Appelfeld kiérlelt, pontos nyelvezetének csodája, amiért igencsak megszenvedett. Nem az elutasítások, a tanúságtételek bőbeszédűségétől, felületességétől való megcsömörlése vagy a divatos izraeli irodalmi stílus elsajátítására tett hiábavaló kísérletei jelentették az igazi kínt, hanem amiről könyve legszebb lapjain szól: a nyelv visszaszerzése. Ez a momentum ismét párhuzamot kínál Kosinskival, aki az őt ért sokk – behajították a pöcegödörbe – hatására elvesztette beszédképességét és csak egy újabb trauma nyomán nyerte vissza. Vele szemben a Palesztinába érkező Appelfeld valamiféle egyedi, négy-öt nyelv szavaiból álló keveréknyelvet használt, és hihetetlen erőfeszítésébe került elsajátítani a hébert. Ennek megfelelően Kosinski műve valóságos, mindent apróra leíró, állandóan fokozódó, sem a szerzőt, sem az olvasót nem kímélő nyelv- és képáradás. Appelfeld rövidít, megszállottan kutatja a legtömörebb, egyedül lehetséges megfogalmazást, amit ha egyszer megtalál, nem ereszt többé. Gyakran ismétli ugyanazokat a hasonlatokat, jellemzéseket, főleg pátosztalan portréiban, melyeket mestereiről – Buberről, Agnonról, Scholemről – vetett papírra, azokról, akik feltárták előtte múltját, a diaszpóra kultúráját, a misztikát, a jiddist. Mindig takarásban hagy egy kicsiny mozzanatot, megtanulta a leckét, miszerint a szóközök legalább olyan jelentőségteljesek, mint maguk a szavak: ettől olyan mélabús, rejtélyes – Kafka az egyetlen, akinek hatását szerencsére nem győzte le végleg – mind a harminc fejezet, ettől olyan nyugtalanító és visszataszító a háború utáni Európa képe, ahol a gyerekeket pedofilek, csempészek, aktivisták, és cirkuszi impresszáriók rabolják el a menekülttáborokból.

Ami összefűzi ezeket az emlékfoszlányokat az a szemlélődés és érzékenység egyensúlyát hordozó, kritikusai által „visszafogott írásmódnak” elnevezett nyelv. Appelfeld berzenkedik a holocaustíró skatulyájától, azt mondja nem a téma, sokkal inkább azok az érzelmek jelentik az irodalmat, melyek viszonyt teremtenek. Művei az irodalom misztikus felfogásából táplálkoznak – talán attól a gyerekkori félelmétől vezéreltetve, hogy imái érthetetlenek maradnak –, a rémségeket mindig megszakítják a sajátos szentséget felmutató fejezetek, mint a vakok transzportjáról vagy a gettó bolondjairól szólók. Tanúvallomás helyett valódi irodalom született így, ami nem más, mint a vallás zenéje, amit elveszítettünk, mert az irodalomban megvan a hit minden eleme: a komolyság, a belső történésekre való koncentráció, a dallam és a lélek rejtett mélységeivel való érintkezés . Aharon Appelfeld az ortodox zsinagógában üldögélve pontosan ilyennek fest Kertész Imre esszéregényében. Titokzatos, minden mesterkéltségtől mentes – korántsem olyan, mint a Holt vágányok bosszúállója.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a Soának nem lehetett „gyerek” túlélője és kérdezzük meg még egyszer: mire emlékezhet egy nyolc és fél éves gyerek? A világba vetett bizalom elvesztésére. Mindenre. A legigazabb tanúk éppen azok, akik kezdetben még beszélni sem tudnak.

Aharon Appelfeld: Egy élet története – 2005, Budapest, Park Könyvkiadó; 2500 Ft.

A tegnap elhunyt íróra egy korábbi cikkunk újraközlésével emlékezünk.

Eredeti megjelenés: www.pilpul.net

*Aharon Appelfeld: „Buried Homeland”, New Yorker, 1998. november 23. – idézi Jan T. Gross: Szomszédok – a jedwabnei zsidók kiirtása (Budapest, 2004, Új Mandátum Könyvkiadó – Max Weber Alapítvány, 115-116. old.)