Vajon létezhet-e egyáltalán saját élet?
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg Rubin Eszter harmadik regénye, az Árnyékkert.
A mű az 1980-as évek elejétől napjainkig meséli el egy család sorsát, a szocializmusból a vadkapitalizmusba átcsordogáló világban a boldogságért vagy legalábbis a boldogulásért küzdő házaspár történetét. Egy kapcsolatét, amely a talán sosem volt idillből percek alatt pokollá változik, és mégis egyre nyúlik, levetkőzhetetlenül, jóvátehetetlenül.
Rubin Eszter sodró cselekményű regényének főszereplői egy házasság, amit talán sosem kellett volna megkötni, egy ház, amelyet talán sosem kellett volna felépíteni, egy gyerek, akinek talán máshova kellett volna születni, és mindazok a szerelmek, házak, gyerekek, amik és akik sosem válhattak valósággá. Filmszerűen élénk, pergő dialógusokban megírt jelenetek és lírai, álomszerű futamok váltakoznak ebben az egyre komorabbá váló könyvben, amely azt a kérdést járja körül, hogy vajon létezhet-e egyáltalán saját élet.
– írja Gács Anna kritikus, esztéta.
Részlet:
„Ezeken a napokon mindkettejükben nőttön nőtt a feszültség, a reggeli ébredéstől kezdve egyre csak dagadt, hiába a színjáték, a lecsendesített mozdulatok, álságos figyelmesség, éber vadállatokként kémlelték egymást, és óráról órára érezhetően sűrűsödött köztük a várakozás és a szorongás.
Nagyritkán elmentek valahova, ahol irigylésre méltóan sikeres párként jelentek meg, tehetséges férj, kívánatos feleségével a karján, szívükben visszafojtott haraggal és frusztrációval egymás iránt. Lia arcán elragadó mosollyal, Gyuri zombiszerű tekintetében unalomnak és lenéző megvetésnek látszó, lelkét mardosó fájdalommal. Lia készült, délelőtt edzés, aztán masszázs, fodrász, és sminkes után hiába öltözött fel az alkalomhoz illő tökéletesen elbűvölő külsőt öltve, beparfümözve volt kénytelen az előszobában rostokolni tűsarkú cipőjében, egyik lábáról a másikra állva, míg a férje egyáltalán képes volt elindulni zuhanyozni.
– Most már ne borotválkozz– könyörgött– jó lesz így is, nincs időnk.
Nem mert erőteljesebben szólni, mert tudta, Gyuri szándékosan kihasználja a helyzetet, alig várja, hogy megsértődhessen, pontosan arra vágyik, hegyezi a fülét, hogy kapva kapjon az első szón, amit bűnjelként lobogtatva újra beletemetkezhet a valóságot helyettesítő virtuális térbe.
Ezek mindig nagyon feszült órák voltak, Lia lélekben próbálta megerősíteni magát, aznap kiemelkedően figyelmes volt a férjéhez, pont olyan hőfokra csinálta a csak ezeken a napokon készített tejhabot a délutáni kávéhoz, ahogy Gyuri szereti, ilymódon indítva az óvatos átmenetet a külvilágba való kilépés felé.
Stark Gyuri előtt megképződött a tejhab, amit 1990-ben kóstolt először, nemhogy kóstolt, de először látott ilyet, korábban fogalma sem volt, hogy létezik egyáltalán tejhab, lehet a tejet habosítani. Elképzelhető, hogy más égtájon nem is lehet, kizárólag a cölöpökre épült, vízen úszó Velencében– gondolta.
Onnantól fogva, hogy a Szent Márk téren ülve egy tavaszi napon kihozták a kávéját, meglátta a tetején fehéren rezgő csodát és belekortyolt a csészébe, ez a puha, megfoghatatlanul légies felhő lett számára a magasélet fokmérője.
A felesége soha nem csinált tejhabot. Kivéve amikor házaspárként együtt kellett megjelenniük valahol, és Lia számára presztízskérdés volt, hogy ügyelve a látszatra, a férje elkísérje.
Ilyenkor vigyázott, hogy egy hangos szó se essen, igyekezett felkészíteni férjét az indulásra, ami érzékeny váltás volt a ház legsötétebb szobájában gomolygó időtlen ködbe burkolózó férfinak.
Stark Gyuri egész nap feszült volt a ritka alkalmakkor, ha ki kellett mozdulni otthonról, pláne ha a feleségével együtt. Figyelte a szándékot, amely ki akarja őt szakítani biztonságosan belakott odújából, hogy fárasztó, érdektelen alakokkal kelljen interakcióba lépni, ami sosem ment neki, nem tudott beszélgetni, és ólmos erőtlenség lett rajta úrrá negyed óra után, amit emberek közt kellett eltöltenie, komolyan koncentrálva arra, hogy viselkedése ne legyen extrémen elutasító. Gyuri számára lassanként minden és mindenki zavaró idegenné vált, miközben a rezzenéstelenül szomorú álarc mögött kétségbeesetten vágyott megértésre és feloldozásra, egy hasonló lélekre, aki olyan, mint ő.
Lia úgy kapaszkodott belé, mióta csak először látta, hogy Gyuri fojtogató húsevő növény zsákmányának érezte magát, ahogy szorosan ráfonódott az erős léggyökerekből álló, csavarodó szárú inda, amely belőle táplálkozott, és kis híján kiszívta az összes erejét.
Van úgy, hogy a lián egyszerre több fán is megkapaszkodik, s az eredeti támasztékul szolgáló fa megsemmisülése után is tovább növekszik. Jelentős fényigénye miatt elképesztő tempóban törekszik felfelé, mindent legyűr, lehúz, altat, befed. Végül, miután árnyékba borított minden elfoglalt területet, s a gazdanövény az örök félhomály birodalmában pusztulásra ítéltetett, tovább terjeszkedik. Nem él érintetlen tájakon, ember alkotta erdőkben tenyészik. Rendkívül életképes.
Stark Gyuri, ahogy a válás után kilépett a bíróság súlyosan nyíló kapuján, tizenkilenc éves kora óta először kortyolt nagyot a szabad levegőből, melynek összehasonlíthatatlanul más íze volt, mint azóta bárminek.”
*
A fordulatos családregény finom iróniával és fogékonyan megrajzolt karakterekkel vezet végig a rendszerváltás idejének lehetőségeit megragadó család harminc évet felölelő krónikáján.
A történeten végigvonul egy bántalmazó kapcsolat, amely azonban nem fizikai agresszióban, hanem tökélyre fejlesztett manipulációs technikában és mindent lebíró birtoklási vágyban nyilvánul meg, és elszenvedője a pár férfi tagja.
A történet két főhőse, Gyuri és Lia kamaszkori szerelemből lépnek át a házasságba. Eleinte jól alakul az életük, gyermekeik születnek, karriert és házat építenek, ám az otthonuk falán egy napon repedés jelenik meg. Ezt követően, rejtélyes módon a kapcsolatuk és az életük is repedezni kezd.
Szélsőséges érzelmek martalékává válnak a családtagok, ösztönök és érdekek vezérelte sötét titkokat rejtegetnek, szerelembe esnek, megcsalnak és megcsalatnak.
A regény fejezetei az évszakok változását követve, fokozatosan tárják fel a családtagok közti kapcsolatok mélyrétegeit, az önsorsrontás és élethazugságok széles skáláját jelenítve meg. Egyszerre lebilincselő és hátborzongató, amint a harmonikus együttélés lépésről lépésre hullik szét, a katartikus végkifejlet felé haladva. A szerző mindezt Budapest közelmúltbeli és jelen valóságában helyezi el, kiváló arányérzékkel vegyítve a racionálisan érzékelhetőt a mélyen szürreálissal.
Hogyan változik az ember valóságérzékelése egy mérgező házasságban? Hova vezet, ha mindent alárendelünk az álmaink megvalósításának, és végül, mire foggal-körömmel megvalósítjuk őket, egyszer csak kiderül, hogy mások lázálmában ébredünk fel. A történet fokozatosan halad az egyszerűnek látszó, racionálisan észlelhető valóságtól a szürreális felé, amelyről kiderül, hogy igazabb, mint amit valaha is el tudtunk volna képzelni.
A regényben hangsúlyos szerepet kap egy hegytetőn álló ház, és az azt körülvevő dzsungelszerűen gondozatlan óriási kert, ahol liánok kúsznak az ég felé, fojtogatva és örök árnyékba borítva a terméketlenné vált gyümölcsfákat. Ez a kert a meg nem valósult álmok temetője, amelyhez a főszereplő Stark Gyuri olyannyira ragaszkodik, hogy mindent alárendel az illúziónak, amit látni szeretne. Gyakran előfordul, hogy magunkat zárjuk egyfajta gondolati börtönbe, mivel azt a téves percepción alapuló feltételezést dédelgetjük, hogy minél több energiát fektettünk egy kapcsolatba, annál kevésbé zárhatjuk le. Starkék egyre csak görgetik maguk előtt kilátástalan házasságuk súlyos, végeláthatatlanul hosszú futószőnyegét, és mindent igyekeznek alásöpörni.
